The Cure - A Gyógyír

Valahol mélyen tudtam, csak tagadásban éltem. Talán nem akartam látni. Egyáltalán nem szerepelt a bakkancslistámon, hogy rajta kapom a legjobb barátnőmet és a pasimat, amint éppen félreérthetetlenül nyálat cserélnek. Egy tizenkét órás műszak után csak arra lett volna szükségem, hogy befeküdjek a kádba, elhasználva az összes melegvizet, amiért egyébként utálnának, nem pedig az, hogy a pályaudvar körül bóklásszak, mert nem akarok vissza menni a lakásra. A saját lakásomra. Helyet foglalok a buszmegállóban, ott, ahonnan az imént indult el az utolsó busz, és elengedem magam. Kieresztek magamból mindent, ami bennem van. A fáradtságot, a csalódottságot. Nem érzek haragot, talán már felkészítettem magamat rá, meglehet, hogy a tudatalattim már rég tudta. Most pedig itt bőgök, ahol senki sem jár.
Hideg van, fázik a fenekem ezen a széken, de nem akarok felkelni. Magamhoz húzom lábaimat, és a térdemre hajtva az arcomat bőgök. Miatta költöztem ide, miatta döntöttem a maradás mellett.
Nem, valójában csak nem mersz tovább lépni, nem mersz egyedül maradni, súgja egy hang.
Lábak hangos csattogása ránt ki az önmarcangolásból. A hanghoz hamar társul a tulajdonosa is. A megállóban lévő táblához rohan és szemével az indulási időt lesi.
- A rohadt életbe. - jegyzi meg. Hát igen, ezt a buszt egy kicsit lekéste. Figyelem minden mozdulatát, és összerezzenek, amint a táblára csap. Ha jól gondolom, legközelebb majd csak kora reggel indul. Észre veszi, hogy figyelem, szóval gyorsan elkapom a tekintetem. - Ne haragudj, kölcsön kérhetném a mobilodat? - szólít meg.
Már éppen tiltakoznék, hogy semmi esetre sem, hiszen nem is ismerem, egy átlagos napon rögtön elutasítanám, de egy átlagos napon nem kapom rajta a pasimat, amint éppen a legjobb barátnőmmel csal. Szóval elő halászom a zsebemből és átnyújtom neki.
- Le fog merülni az aksi. - figyelmeztetem. Reggel éppen csak egy kicsit sikerült feltöltenem. 
- Rendben.
Az ujjai gyors táncot járnak a billentyűzeten, aztán már a fülénél is van a telefon.
- Mack? Rohadtul el. Mit tudom én, tartsátok fel. Reggel. Tudom. Nem, nem az enyém.
      Nem figyelek tovább a beszélgetésére, helyette inkább letörlöm az arcomon folyó könnyeket. A zsebemben kutatok egy tiszta zsebkendő után, de már egy sem maradt. Nagyszerű. Mostantól szipoghatok.
- Azt hiszem lemerült. - nyújta vissza a készüléket, amit szívem szerint a legmesszebb dobnék magamtól. Nick nem egyszer próbált már elérni, ahogy Olivia, de a második hívás után lenémítottam.
Helyet foglal melletem. Nem nézek rá, meredten bámulom a készüléket.
- Minden rendben? Úgy értem, te is lekésted?
Megrázom a fejemet. - Nem, nem késtem le.
Pulcsim ujjával megtörlöm az orromat.
- Tessék.
Egy adag zsebkendőt nyújt át. Nem tudok mit tenni, elfogadom. Végtére is, ezek csak zsebkendők, ő pedig csak segíteni szeretne.
- Kösz. - felelem.
- Akarsz róla beszélni? - jegyzi meg mellékesen.
Nem akarok. Miért akarnám elmondani neki, hogy az életem jelenleg darabjaira hullik? Mintha olvasná  gondolataimat, úgy folytatja;
- Nincs is jobb egy társnál, akit jó esetben úgy, - a karórájára pillant. - maximum hét óra múlva soha többé nem fogsz látni. Amúgy elég pocsékul festesz.
Szóval nem csak szarul érzem magam de úgy is nézek ki? Nagyszerű.
- Nem régen összeköltöztem a legjobb barátnőmmel és a pasimmal, akik úgy tűnik, amíg én a lakbérért güriztem, egymás anatómiai megfigyelésével foglalták el magukat. - felelem.
     Üresnek érzem magam, mint egy kancsó, amiből éppen most borítottak ki minden limonádét. Aztán újra sírva fakadok. Lehetetlenül, fulldokolva. Sosem tudtam kulturáltan sírni. Összeharapom az ajkaimat, remélve, hogy benttartom aminek bent a helye. Nem kell, hogy azt gondolja, hogy bolond vagyok. Taknyom-nyálam össze folyik, miközben azon kapom magam, hogy az elmúlt másfél évről beszélek neki. Sikerül rávennie, hogy induljunk el, a mondandóm hosszú az idő pedig hideg. 
- Nem mehetek vissza a szüleimhez, mert akkor beigazolódna, amit gondoltak, hogy nem tudok megállni a lábamon egyedül.
- Hol dolgozol? - kérdezi, miközben át vesz két forró friss kávét az egyik utcai árustól.
- Fancy-Tracy-ben, ahol a kiszolgálás csodás, a kaja pedig ámulatba ejtő. - idézem a bolt szlogenjét, ahol már lassan másfél éve dolgozok.
- Úgy hallom nem almáid melója.
- Nem. - vágom rá azonnal. - Lehetek őszinte?
- Ki vele. Ez az őszinteségek éjszakája.
- Tanulni szeretnék, majd New Yorkban élni.
- Mi tart vissza?
- Nick-et, most rúgtak ki a munkahelyéről. -felelem. A súly ismét a vállamra nehezedik, ahogy rá gondolok. Lív a helyi egyetemen tanul, nincs ideje dolgozni. Így én vagyok az egyedüli hármunk közül, akinek a fizetéséből élünk. - Vagyis szinte még fel sem vették. Még amúgy is, New York, Amerika élve felemésztene.
Belekortyolok a kezemben szorongatott kávéba, azonnal leégeti a torkomat, és ijedtemben vissza köpöm a pohárba.
- Forró. - figyelmeztet, miközben igyekszem visszanyerni a hangomat. - Szóval, ez a Nick, a te...
- Pasim.
- Nem inkább az exed?
     Nem tudom. Ha most szakítok vele, akkor az azt jelenti, hogy el kell költözniük onnan, és ebben a városban baromi nehéz szabad albérletet találni. Tudom, próbáltam.
- Na jó. Engedd meg, hogy őszinte legyek.
- Ez az őszinteségek éjszakája. - dünnyögöm a pohár felett, aminek a tartalma undorítóan hasonlít arra a löttyre, amivel a növényeimet szoktam tapoldatozni.
- Én úgy látom, hogy téged nagyon átvertek. Szóval az egyik lakótársad sem dolgozik, és te fizetsz mindent?
- Igen, éppen ezért enyém a lakás.- mutatok rá a dologra. - Nick kicsit problémás a munka terén.
- Ezt hogy érted?
- Nos, nem szereti ha parancsolnak neki, ezért kérte hogy én dolgozzak.
     Rosszul érzem magam, hogy így kiadom az életemet valakinek, akit egyébként korábban nem is ismertem. És valószínűleg többet nem is találkozunk majd.
- Jézusom, ha ezek után nem dobod azt a gyökeret, akkor majd én elmegyek és...
- Nyugodj le kiskakas.
- Tudod mit látok? Hogy te egy frappáns csaj vagy. Kedves, talán túl kedves is néhány emberrel. Értékes. Több van benned, mint gondolod. De te félsz.
- Mitől?
     Már vagy egy kilométert megtettünk, és biztos vagyok benne hogy körbe-körbe sétálunk egy blokkon, mert újra látom a pályaudvart. Egyre hidegebb van kint, még a leheletem is látszik. Imádom a telet, ha fel vagyok öltözve.
- Attól, hogy egyedül maradsz. - feleli. Megrázom a fejem, pedig belül tudom, hogy ez a valóság. - Ezert cserébe hagyod, hogy mellék vágányra állítsanak, és elfeledtessék veled az almáidat.
- Mi vagy te, valami pszichó mókus?
Már nem is ízlik annyira ez a kávé.
- Nem kell ehhez annak lenni. Áruld el mitől tartasz?
     Nem tudom, akarom hazudni, de csak újabb könnyeket morzsolok el. Ismét rám tör az érzés, amit odabent, a lakásomon éreztem, miközben mereven bámultam rájuk.
- Hé, ne borulj ki újra, sajnálom ha nyers voltam. Hallod? Tessék itt egy zsebkendő.
A járda szélére húzódunk, hogy ne álljuk útját a sok hazafelé igyekvő városlakónak. A falnak dőlve, kezemmel takarom az arcomat.
- Oké, akkor itt van még zsepi, csak ne sírj.
- Nem akarok egyedül maradni. - hörgöm. - Nem tudom milyen egyedül lenni.
- Jól van a hölgy? - csatlakozik egy középkorú úr a társaságunkhoz. - Csak azért kérdezem mert elég furcsa hangokat ad ki.
Majdnem felnevetek a hallottaktól.
- Igen. Köszönjük. - rázza le. Nem tudok felnézni rá, hiába maradtunk immáron kettesben újra. - Ha már úgy is össze ragadtunk, van egy ötletem.
Kiveszi a kezemből a papír poharat, az egyetlen hőforrást és a legközelebbi szemetesbe hajítja.
- Amúgy sem ízlett.- rántja a vállát. Megragadja a kezem és bevonszol a mellettünk lévő sikátorba. - Bízz bennem. Nem foglak leütni még ilyenek.
- Még sem fordult a fejemben. - hazudom.
Kissé tartózkodva követem őt. Nem túl biztató hely. Ha fel akarja darabolni a testemet akkor azt hiszem a legjobb helyet választotta, mert ide a kutya sem jár. A fejem felett tiszta ruhák lógnak egy kötélen.
Hármat kopog egy nagy vas ajtón, ami néhány másodperccel később kinyílik neki. Alacsony kínai figura dugja ki a fejét. Váltanak néhány szót, mire az út szabaddá válik előttünk. Nyüzsgő konyhában tálaljuk magunkat. Idebent legalább jó meleg van.
- Maradj mellettem.
Így teszek. Néhány arc elég ijesztő ahhoz, hogy egyedül akarjak itt bármit is csinálni.
- Mit keresünk?
- Inkább kit, de már meg is van. Hé, Sanyaja!
     A konyha hátuljában gubbasztó gyönyörű nő felé vesszük az irányt, aki amint rájon kit lát, az arca nyomban ragyogni kezd. Valószínűleg nem nekem örül ennyire.
- Szerbusz, Damijan. Mi szél hozott erre? Nem éppen hazafelé kellene tartanod?
- Lekéstem az utolsó buszt.
- Látod, ha végre felhagynál a makacsságoddal, holnap időben ott lennel.
Amíg ők ketten civakodnak kicsit, én szemügyre veszem a helyet. Mindenki pörög forog, az emberek homlokáról folyik az izzadtság, de egyik sem áll meg.
- Tessék, ezt fogd meg, és menj előre, balra lesz egy lépcső, menj fel és foglalj egy asztalt.
     Átveszem a tálcát és így teszek. Isteni illatok szállnak. Követem az utasítást. A lépcső vége egy étterem VIP részlegére vezet, ahol csak kevesen tartózkodnak. Elfoglalom a korlát mellett lévő üres helyet, levetkőzök és leülök. Damijan egy egy hideg sörrel tér vissza, elfogadom.
- Jó étvágyat.
A kaja finom, a sör pedig hiába hideg, nagyon jól esik. Nem is éreztem magam éhesnek, amíg el nem kezdtem enni, de most úgy tele vagyok, mint a duda.
- Miért nem mész autóval? Kivételesen tudom, hogy még nyitva van a kölcsönző.
- Nem, autóval semmi képpen nem.
Felkelti az érdeklődésemet.
- Csak nem félsz? - viccelődők, de a reakciója másról árulkodik. Hoppá, ebbe beleléptem. - Mi történt?
- Néhány barátommal balesetet szenvedtünk mielőtt lediplomáztunk. Ketten meghaltak. - meséli könnyedén, mintha mindennapos sztori lenne. De a másik fele már egészen nehézen akar kicsúszni. - Ketten a kezeim között. Hiába a hosszú évek az orvosin, hiába a gyors ellátás, nem tudtam segíteni nekik, csak mert az autóban valami meghibásodott.
- Én annyira sajnálom.
- Régen volt. - legyint mintha minden rendben lenne. Pedig látom a távolba révedő tekintetén, hogy nincs egészen. Egy pillanatra mindketten a bárénekesnőre koncentrálunk, aki egy régi öreg bluest énekel, szaxofonnal kísérve.
Sosem jártam ilyesféle helyeken, de úgy látom hatalmas hiba volt a részemről. Talán Lív imádná.
- Min jár a fejed?
     Annyi mindenen, hogy egyszerűen nem tudok sorrendet állítani a dolgok között. Akkor most elfognak költözni? Vagy megbánták és elfelejtjük?
- Fogalmam sincs hogyan tovább.
- Édesapám azt mondta mindig, hogy ne várd, hogy ők keressenek, menj és mutasd meg mit tudsz. - hallom amit mond, kozben az üveg címkéjét piszkálom. - Figyelj, látom, hogy hezitálsz. De ha nem most akkor mikor?
- Úgy érzem, mintha haldokolnék. - vallom be.
- Mintha a világod darabjaira hullana. Vágom.
- Még nem haltam meg, csak széthullóban vagyok. - kezdem csendesen az egyik kedvenc idézetem, a valaha volt legjobb embertől. - De ki nem? Mi mindannyian ugyanabban a süllyedő hajóban ülünk, és próbálunk jókedvűen evezni. Itt van például a karácsony. Ki a szarnak hiányzik? Aki kitalálta, annak biztosan sosem kellett nehéz csomagokat cipelnie. Nekünk viszont minden felesleges cuccunktól meg kell szabadulnunk ahhoz, hogy lássuk, hol is vagyunk valójában. Pontosabban, hogy hol nem vagyunk. Mert minél több cucctól szabadul meg az ember, annál világosabban lát. Az életben minden fordítva működik. Ha fordítva él valaki, a nirvána az ölébe pottyan. Charles Bukowski.
- Te Bukowski-t olvasol? - szólal meg egy pillanattal később. Igazán meglepettnek tűnik.
- Aha, ha van időm. - ismerem be.
- Egyre jobban bírlak. Komolyan, hol voltál eddig?
     Még maradunk egy kicsit, melegedünk, iszogatunk, beszélgetünk. Teljesen lényegtelen dolgokról, mint hogy amerikai foci, vagy európai. Hogy a Szerelmünk lapjai, vagy a Lalala Land a legjobb film. ( Nem tudtam dönteni, ebben a kérdésben.) Vagy hogy Justin Timberlake jobb énekes vagy jobb színész. ( Én jobban szeretem énekesként.) Hogy Adele vagy Paloma Faith. ( Paloma. ) Hogy Trump vagy Clinton (Nem jutottunk dűlőre.) Mire észbe kapok, már egyáltalán nem fáj a fejem a dolgok miatt, ami előttem áll, vagy ami mögöttem. Csupán a pillanatra koncentrálok és a csodára, hogy rá akadtam erre a srácra - na jó, pontosabban ő nem hagyott magamra.- itt mellettem, akit hirtelen azon kapok, hogy jobban ismer, mint az eddigi barátaim. Pedig még csak néhány órája ismerjük egymást. Ő magas jóképű, amennyire egy orvos csak lehet, kedves, és megértő. És jó beszélgetni vele.
- Tudod mit? Van egy ötletem.
Az előttünk álló telefonfülkéhez lép, bedob egy érmét aztán felem nyújtja a kagylót.
- Most mi van? - várom, hogy instrukciókkal álljon elő. Pillanatokon belül még is kapom őket.
- Kering egy mitosz a városban, miszerint ha magányos vagy és legszívesebben mindent visszacsinálnál, kapsz egy lehetőséget a sorstól. Csak pötyögd be a születési dátumodat, és a dátumot, amikor önmagaddal beszélnél aztán fel tudod hívni magad.
- Ez hülyeség.
Szemforgatás kíséretében annyit felel: - Akkor kezdem én.
Beírja a számokat, majd a füléhez emeli a telefont.
- Régen is utáltam a mobilokat. - várakozik, mintha ez mind valós lenne. - Na végre. Igen, megint te vagyok. Nem csak annyit szeretnék, hogy tanulj, mert a záró vizsgáid nem fogják megírni egymást. Ja, és nem muszáj az iskola futball csapatába jelentkezned. Oké, akkor mondd meg az öregnek, hogy szeretem. Csá-császár.
     Alig bírom ki nevetés nékül. Nem gondolhatja komolyan.
- Te jössz.
- Ahogy mondtam már, szerintem ez...
- Megint a formaságokon gondolkozol. Gyerünk.
     Várakozón tekint rám. Ennek semmi értelme és teljesen ostobán érzem magam tőle. Mindenesetre bizalmatlanul a kagylókért nyúlok, bedobom az érmémet és bepötyögöm a számokat.
- Még mindig úgy gondolom, hogy...
- Hülyeség. Vágom. Na?
- Semmi. - rázom a fejem. Sosem voltam jó színészkedésben.
- Csak várj, mindjárt.
     Összeszedem a gondolataimat. El sem hiszem, hogy sikerül belerángatnia ebbe. Hogy őszinte legyek azt sem hiszem el, hogy vele lógok, tekintve hogy órákkal ezelőtt még a létezéséről sem tudtam.
- Azt sem tudom mit mondjak neki.
- Bármit, amit azt akarod, hogy tudjon. Mondjuk, hogy az exed egy pöcs.
     A fűlkének támaszkodik és engem figyel. Szemébe nézek, hogy erőt merítsek belőlük, majd arra gondolok, vajon esett valaha kétségbe? Annyira erősnek és határozottnak tűnik.
- Stss, felvette. Halló, Willow? Én vagyok te...vagyis Te én vagy... Szóval a jövőből hívlak azért, hogy elmondjam; gyönyörű vagy. Beszélj egy kicsit hangosabban, légy büszkébb. Nem, nem szívtam semmit, én csak... Egy napon találkozol egy sráccal. Nagyobb szükséged lesz rá, mint gondolnád. Ne higgy senkinek, aki a barátodnak mondja magát. Ne bízz senkiben, aki azzal kezdi, hogy bízz benne.
- De hát én is így kezdtem! - háborog mellettem Damijan.
- Stss! Megy az idő...ó, nem. Ő egy barát. - szememet hosszasan időztetem arcán. - Tartsd nyitva a szemed...Rendben, majd még beszélünk. Szi...
- Várj, még valami. - kiveszi a kezemből a telefont, és bele szól. - Willow? Én vagyok az a barát...csak annyit akarok mondani, - mélyen a szemembe néz. - hogy költözz New York-ba, és kezdj ott új életet. Meg tudod csinálni. Fogadj örökbe egy kutyát, és ne macskát, mert azok álnok kis dögök! Valamint, az exed egy pöcs. - rám vigyorog. - Csak ennyit akartam... ja és még valami! Ne igyál kávét utcai árustól!...rendben. Szia.
     A telefont a helyére teszi, és helyette hideg kezemet ragadja meg.
- Mit mondott?
- Megígérte, hogy mindent megtesz. És már holnap örökbe fogad egy kutyát.

A hajnal korábban érkezik, mint bármelyikünk is szerette volna. Végül vissza vonultunk a buszmegállóba, ahol egymásnak dőlve figyeljük a galambokat. Az óra egyszer csak négyre vált, aztán ötre, hihetetlen sebességgel közelítve ahhoz a perchez, amikor el kell válnunk.
- Willow.
- Hm? - a szemeim lassan leragadnak. Már az sem nagyon zavar, hogy hideg van, Damijan közel tart magához, és a testünk elég hőt termel az életben maradáshoz.
- Mit fogsz most tenni?
     Körülményesen átgondolom. Mindent átfuttatok lassú agyamon.
- Nem tudom. - felelem hosszú hallgatás után.
     És tényleg nem tudom, de amikor az emberek megérkeznek a buszmegállóba, kicsit úgy érzem mintha véget érné valami. Ismét rám tör az érzés, nem akarok egyedül maradni. De megacélozom a szívemet, és csak pár könnycseppet engedek kiszökni, amikor már a sorban állunk, hogy Damijan felszálljon.
- Jó fej vagy Willow. Nagyon kedvellek. Ne hagyd, hogy ez a város tönkretegyen.
Hiába akarnék bármit is mondani, hiába minden akarat, amikor az ajka az arcomhoz ér, olyan érzésem támad, mintha valami épp most kezdődne el. Valami jó, valami új. Mert bár a sebek a szívemen mélyre szaladnak, rájövök, hogy csak időre lesz szükségem. Türelemre, magammal szembe. Amit a telefonba mondtam, azt valójában magamnak kell megfogadnom.
- Remélem még találkozunk. - búcsúzik. - Ne feledkezz meg rólam olyan könnyedén.
- A srácról, aki Bukowski-t olvas? - viccelődök.
- A jóságra néha a pokol kellős közepén bukkan rá az ember. Charles...
- Bukowski.
      Ismerem ezt az idézetet, és a helyzet is bizonyítja, hogy a dolgok amiket ez az öreg annak idején leírt nem csak egy iszákos fickó szavai voltak.
- Minden jót, Willow.
- Damijan, köszönök mindent.
Sosem fogom elfelejteni ezt az éjszakát.

Néhány évvel kesőbb

Az ajtó feletti csengő hangja elveszik a tömeg zajában, ahogy a férfi belép a cukrászdába. Gyorsan szeretett volna túllennni rajta, letudni ezt a feladatot, aztán folytatni a napját. Kinek van kedve esküvői tortát választani? Nem mellesleg úgy, hogy nem neki kellene. Fogalma sincs valójában mi legyen. Ismeri ezt a helyet, legalábbis régen ismerte, amikor Fancy-Tracy neven futott. Valószínűleg az évek alatt át alakították.
- Jó napot! Tudok segíteni önnek? ,
     Végre elért a pulthoz, ahol egy kedves hölgy fogadja. Összeszedi a gondolatait, aztán elmondja, hogy mi a helyzet.
- Sajnos ebben nem tudok segíteni, de ha megtenné, hogy helyet foglal, akkor máris szólok az üzletvezetőnek.
- Köszönöm. - feleli, miközben megcélozza azt a helyet, ami most szabadult fel. Legszívesebben itt hagyná ezt az egész kócerájt, mert nincs kedve ehhez, de Danny és Nina egy műtéten vésznek részt, és kimondottan a férfit bíztak meg ezzel. Helyet foglal, és amíg az üzletvezetőre kell várni az üzenőfalra ragasztott, tűzött cetlik olvasásával foglalja el magát.
" Bátrabb vagyok. "
" Felmondtam. "
" Ott hagytam. "
" MEGKÉRTE A KEZEM! "
" Terhes vagyok. "
" Megszereztem a jogosítványt! "
Mi a fene ez, hova kerult? Aztán elolvassa a középre biggyesztett, kicsit már gyűrött cetlit.
" Kezdj új életet. Megérdemled a jobbat. " alatta pedig egy leragasztott rész. Annyira ismerősnek tűnik neki, hogy muszáj megnéznie mi rejlik a fecni alján. Egy cím és egy név.
Az ő neve.
- Jó napot, én Willow vagyok, az üzlet tulajdonosa, miben...Damijan?
     Csak egy pillanatba telik mire felfogja a történteket, de addigra a lány már a nyakába veti magát, és nem is engedi el egy ideig.
- Hogy kerülsz te ide? Annyira örülök, hogy látlak.
     Willow figyelmezteti kollégáit, hogy ez el fog tartani egy darabig, aztán hoz maguknak sütit meg inni valót, és egy olyan hosszú beszélgetésbe kezdenek, aminek úgy tűnik sose lesz vége. Mindketten csak mesélnek, de a lánynak több mondanivalója van.
- Nagyon jól nézel ki, jobban mint legutóbb. - viccelődik Damijan.
- Ja, lefogadom nem nézek ki olyan szarul. - idézi a fiú szavait. Azokat a szavakat, amik végül egy életen át tartó hálához vezettek.
Elmeséli, hogy a lakása előtt állva a zsebében megtalálta az üzenetet és a kulcsot is, amit a férfi rejtett oda, és hogy még aznap reggel át is költözött a lakásba. Mesél neki erről a helyről, hogy fel akart mondani és itt hagyni a kócerájt, de helyette inkább megvette és már évek óta sikeres az üzlete.
- Néhány hétre átköltöztem egy baráthoz New Yorkba, de a szívem visszahúzott ide, mindannak ellenére. Aztán megvettem ezt a kis kosz fészket.
- The Cure, a gyógyír?
- " Elvesztettem a hitem, elkövettem a saját hibáimat. Egyedül jobb leszek, higyj nekem. Kicsit elveszett voltam, de többé nem. Kicsit sebezett voltam, de többé nem. Kicsit elhanyagolt voltam, de többé nem. Potyogtak a könnyek, de többé nem. Kicsit zavart voltam, de többé nem. Kicsit elhanyagolt voltam, de többé nem. Rendben vagyok, meg van a gyógymód. " - bök a falra írt idézetre, aztán a másik oldalon egy másikra. A férfi alig tudja követni. - " Istennek, egy percbe telt, hogy megtaláljon. A szabadság, amit találtam, felér egy millióval. Minden bajt magam mögött hagytam, és amire egyedül szükségem van, hogy a szívem vezessen."
- Lenyűgöző munkát végeztél. - dicséri. El van ámulva.
- Köszönöm, én igazából, tudod nagyon sokat segítettél nekem aznap. Amikor átköltöztem a lakásodba, olyan volt, mintha akkor vettem volna először levegőt. Apropó, ha már itt tartunk. - a lány a nyakláncához nyúl, amin a kapott kulcs lóg. Lecsatolja és átnyújtja azt a jogos tulajdonosának.
- Köszönöm. - ebben az egy szóban annyi minden rejtőzik, annyi kimondatlan érzelem, hogy legszívesebben örökké ezt ismételgetne a férfi jelenlétében.
- Merre laksz most?
- Innen néhány saroknyira, Lolával, a spánielemmel.
- Egyedül laksz? És szereztél egy kutyát?
- Nos, igen. És nem is olyan rossz. És te?
     

     Végtelen beszélgetésük úgy tűnt sosem akar véget érni, de akkor a fiú telefonjának csengése szakította félbe őket. Mennie kell, a férfinek vissza kell mennie dolgozni, hiába a szabadnapok, hiába az újra találkozás. Ám ezúttal nem bízzák a véletlenre. Damijan egy cetlit csúsztat át a lánynak, nevetgélve kísérő ki őt az üzletből. Minden alkalommal csupán egy cetli marad majd a férfiből amikor találkoznak? Ám ezúttal amikor kinyitja azt egy telefon számot pillant meg rajta, és egy rövid üzenetet.
" Ne tűnj el újra. "
     Úgy tűnik Willow újra megtalálta a gyógyírt. Legszívesebben azonnal kitűzné a falra, ahogy eddig mindent, ami jó történt vele. Fel a falra a sok vendég öröme közé. Ám ezúttal nem teszi, megtartja magának. A farzsebében tartott telefonjába pötyögi a számot és egy rövid üzenetet küld a férfinek, aki már valószínűleg ismét a pályaudvar felé rohan.
" Ha az életben az ember csak egy személyt is boldoggá tehet, akkor az életének értelme van. -C.B. "

My only sunshine / Novella

- Szeretlek. - suttogja neki. Győzött a kétségbeesés.
- Én is. És sajnálom.
- Erős leszek. Megfogok vele küzdeni, csak most...
- Tudom El. De ők... Nem akarlak elveszíteni. Biztos pontot adsz az életemnek, és erre most nagyobb szükségem van, mint egy szomjazónak a vízre.
A lány erősen átkarolta a fiú derekát és a vállába furta az arcát. Szerette őt, és bármit megtett volna azért, hogy ez működjön. Először csak gyengéden, majd egyre hevesebben csókolta. Nem akarta elengedni egyik a másikat, de a lány arcán végigfolyó könnyik elárulták őt, hogy meghozta a döntését. És ami rájuk várt kint... Minél hamarabb indulnia kellene.
- Lou...indulnom kellen. - a fiú az ajtónak tolja, hogy aztán ott újra csókkokkal borítsa el a lányt. Két kezével a lány feje mellett támaszkodik meg, hogy az még véletlenül se tudjon szabadulni. Félt, ha most elengedi, az sosem fog visszajönni hozzá. De be kellett látnia. Előbb vagy utóbb el kell engednie. Az esze éles csatát folytatott a szívével.
- Tudnod kell, hogy bármit megtennék érted. - suttogta zihálva.
- Akkor engedj elmenni.
Az esze azt diktálta, hogy engedje menni, és engedje normális életet élni. Azonban a szíve... ó, a szíve fájt értük. Fájt azért, ami lehetne egy másik életben. Félt, hogy más megadhat majd neki mindent, amire vágyik. Ha bármikor belegondolt, hogy ezért egyszer majd elveszíti a lányt, a szíve ezer darabra tört. Ahogy ott álltak az ajtóban, egymást ölelve, a fiú is döntésre jutott. Mégerősebben ölelte a lányt, és annak selymes hajába rejtette könnyes arcát, majd a füléhez hajolva, a kedvenc daluknak, amihez annyi kedves emlékük köthető, szövegét suttogta.

"Egy másik éjjelen, kedvesem,  miközben aludtam
Azt álmodtam, hogy a karjaid ölelnek
Mikor felébredtem, rájöttem, hogy tévedtem.
Szóval lehajtottam a fejem és sírtam.

Te vagy a napsugaram, az egyetlen napsugaram.
Te teszel boldoggá, mikor az ég szürke
Sosem fogod tudni mennyire szeretlek
Kérlek ne vedd el a napsugaram.

Mindig szeretni foglak és boldoggá teszlek
Ha egyszer ugyan azt mondod majd.
De ha elhagysz és mást szeretsz
Egy nap megfogod bánni.

Te vagy a napsugaram, az egyetlen napsugaram.
Te teszel boldoggá, mikor az ég szürke
Sosem fogod tudni mennyire szeretlek
Kérlek ne vedd el a napsugaram.

Egyszer azt mondtad kedvesem, tényleg szeretsz engem
És senki sem állhat közénk
De most elhagytál és mást szeretsz.
Összetörted minden álmomat

Te vagy a napsugaram, az egyetlen napsugaram.
Te teszel boldoggá, mikor az ég szürke
Sosem fogod tudni mennyire szeretlek
Kérlek ne vedd el a napsugaram.

Minden álmomban, kedvesem,  elhagysz engem
Mikor felébredek, szegény szívem fáj
Szóval, ha visszajössz, és boldoggá teszel
Megbocsájtok neked és elviszem az összes hibást.

Te vagy a napsugaram, az egyetlen napsugaram.
Te teszel boldoggá, mikor az ég szürke
Sosem fogod tudni mennyire szeretlek
Kérlek ne vedd el a napsugaram. "*

A lány tudta, bármi is történjék ma este, mindent az emlékezetébe vésett. A közös vacsorákat, a nevetéseket, az együtt töltött éjszakákat... Próbálta szavakba önteni, amit érez most, de az ismerős illat, ahogy a fiú pólójába fúrta az arcát, és az ismerős meleg, ami épp melegíti megfáradt testét, túl jó volt hogy ahhoz, hogy elrontsa a pillanatot felesleges szavakkal. A rájuk szállt átmeneti békét egy hangos duda szó szakította meg.
Percekbe telt, mire eltávolodtak. A fiú kettőt lépett hátra, és elkeseredve szólalt meg. A hangja nem volt több, mint kétségbeesett szavak elfullása.
- Maradj, és megoldok mindent.
A lány annyira szeretett volna hinni benne. Hinni bennük, hogy ez működhet, de sajnos nem tudta megtenni. Elfáradt a folyamatos küzdelemben.
Csupán látszólag, a külvilág számára, összeszedte magát. Ebben igazán jó volt.
Letörölte az arcára folyt könnyeket, megigazította a kabátját, és mielőtt végleg búcsuzott volna, bezárta a kettejük közti távolságot és gyengéden arcon csókolta a fiút. Nem merte megkockáztatni, hogy újra érezze ajkai ízét. A továbbiakban az emlékére kellett hagyatkoznia.
- Kérlek, bocsájtsd meg, Louis. - suttogta.
Felvette a földön hagyott utazótáskáját, amibe mindenét belepakolta, és mély levegőt véve kinyitotta az ajtót. Elmosódva ugyan, de még hallotta, ahogy a fiú azt mondja: - Szeretlek, Eleanor.
A fiú összetört. Még látta, amint a paparazzik villogtatni kezdik fegyvereiket, és hallotta az egymást túlkiabálni probáló tömeget mielőtt az ajtó bezárult és egyedül maradt.
A lány lehajtott fejjel sietett a taxihoz, ahol a férfi már nyitott csomagtartóval várta. Ahogy beszállt a kocsiba, megadta a címet a taxianak, és bár olyannyira nagyon szeretett volna, nem nézett vissza oda, amit maga mögött készül hagyni.
Egy összetörtszívű fiút, egy szerelmet, és ezernyi emléket ami ehhez a házhoz köti, engedett el. Mert soha többé nem nézett vissza. Felszállt a repülőre, ami elrepítette messze, és mindent maga mögött hagyott.

*előadó: Jhonny Cash feat. Bob Dylan - You Are My Sunsine

☝BOLDOG KARÁCSONYT/ÚJÉVET. 😍😛😜😚😘🎀🎄🎁🎂🎈🎆🎇🎉🎊💡

II. évad / XVI. rész

Azt mondják, a rossz dolgok okkal történnek...

You’ll never know

Soha nem fogod megérinteni az arcom. Soha nem fogjuk már ezeket a játékokat játszani. Többé nem leszünk ugyanolyanok. Arra az estére gondolok. El sem köszöntél, csak odébbálltál. Mintha a szívem megszűnt volna dobogni, amikor elmentél. És minden, amiben hittem, hiábavaló volt. Soha nem fogod megtudni, hogy szerettelek. Soha nem fogod megtudni, hogy mindenben bíztam benned. Soha nem fogod megtudni, hogy hiányzol. Soha nem fogod megtudni, hogy rád gondolok minden nap. Soha nem hívtalak fel, mert túlságosan fáj. Ó, megbántam azt a napot. Soha nem mertem megkérdezni, hogy visszafogadnál-e, mert féltem, hogy mit mondanál. Mert a szívem megszűnt dobogni, amikor elmentél. És minden amiben hittem, hiábavaló volt. Soha nem fogod megtudni, hogy szerettelek. Soha nem fogod megtudni, hogy mindenben bíztam benned. Soha nem fogod

megtudni, hogy hiányzol. Soha nem fogod megtudni, hogy rád gondolok minden nap. Soha nem fogsz tudni a könnyekről, amiket elhullattam, hogy a te oldaladon alszom. És te gondolsz rám? Nem, nem tudom. Soha nem fogod megtudni, hogy egész éjjel fent vagyok. Még mindig te vagy a legjobb dolog az életemben. És hogy visszajössz-e valaha.. Soha, soha nem fogom tudni. *

Meghaltam.
Legalábbis ezt érzem belül. Az életem egy romhalmaz, amit egy instabil szarkupacra építettem. Nincs egyetlen egy biztos pont sem, amibe kapaszkodhatok, így hát kreáltam magamnak egyet. Lefoglaltam az első Londonba induló járatra egy jegyet, és elhúztam a belem onnét. Emberek ezrei lehettek szemtanúi annak, ahogy összeroppanok. Ha valamit megtanultam az évek alatt, akkor az, az, hogy a média imádja az ilyen történeteket. Imádja szétszedni a már amúgy is hadilábon álló embert, hogy ezzel, a már amúgy is foglalt idegbetegosztályra szóló jegyét be is váltassa. Nem csodálkoznák, ha kiderülne, hogy ezek összejátszanak.
Három hete. Három hete, hogy nem adtam életjelet magamról. A telefonom darabokban hever a padlón, a szobába vezetett internetkábelt kitéptem a falból, a gitárt, amit a szobában találtam, darabokra zúztam, a TV sem járt másként, ahogy a digitális óra sem. A sötétítő három hete behúzva, az ajtó pedig zárva. Mióta megérkeztem, nem beszéltem senkivel. Éjszaka, mikor már mindenki alszik, megyek néha zuhanyozni, és egy kis kaját veszek magamhoz a konyhából, vagy egy üveg vizet. Mostanában rászoktam, hogy altatót szedek. Így sikerül egy kicsit aludnom. Néha többet veszek be a kelleténél, ilyenkor sikerül kiütnöm magam egész napra, és ha ébren is vagyok, akkor olyan kábán fekszem az ágyban, hogy erőm sincs gondolkodni. Így próbálom leküzdeni a fejemben tomboló őrületet. Néhány tiszta pillanatban eszembe jut, hogy cserbenhagytam Adam-et, és a többieket. Norát. Max-et. Chris-t.  Hogy megint csalódást okoztam mindenkinek. Hogy gyenge vagyok és instabil. Talán így is van, de nem telik el úgy nap, hogy ne szégyellném magam magamat e miatt.
Mióta itt vagyok, biztos, hogy tíz kilót fogytam. Fáj mindenem a sok fekvéstől, de nincs erőm mást csinálni. Apám és az új neje, eleinte minden este és délben, vagyis gondolom dél lehetett, enni hívtak magukkal, de sosem fogadtam el. Egy ideje azonban már nem próbálkoznak. Mára már azt sem tudom, milyen nap van vagy, hogy milyen napszak. Teljesen összefolynak a napszakok.
 Kissé meg is lepődök, mikor meghallom, hogy az ajtó kinyílik, és a sötét szobába fény szökik kintről. Valaki belép a szobába, és talán felmérhette a helyzetet, mert hirtelen levegő után kap. Megerőltetem magam, és résnyire nyitom a szemem. Elmosódva ugyan, de egy magas, vékony alakot látok átvágni a szobán, valamit egyensúlyoz a kezében. Azt a valamit leteszi az ágy melletti szekrényre, és nem vár tovább, kiszalad a szobából, maga után becsukva az ajtót.
Visszacsukom a szememet és perceken belül visszaalszok.

A gyomrom korgására ébredek. Azt álmodtam, hogy anyám asztalánál ülök, ami tele van finomabbnál finomabb ételekkel. Sült hússal, párolt zöldségekkel, isteni salátákkal… Megmernék esküdni rá, hogy még a sült hús illatát is éreztem. Mi több, még most is érzem! Biztos, hogy megőrültem! Mélyet lélegzek, és megerősítem a feltételezésemet, miszerint friss étel van a szobában. Felülök az ágyon és bár kábán, de körbenézek a szobában. Az ágy melletti szekrényen találom a tányért, rajta a még meleg gőzölgő főtt krumplival és sült hússal. Szívem szerint visszafeküdnék, és szarnák az egészre, de a gyomrom harcba száll. Úgy tervezem, hogy éppen csak egy picit eszek majd belőle, de mire észbe kapok, már az utolsó falat krumplit szúrom a villára. Tele vagyok teljesen. Uram ég. El sem hiszem mennyire jól esett. Visszafekszek, és teli hassal bámulom a plafont. Úgy tűnik, még mindig tele van a szervezetem az altatókkal, mert nem sokkal később oldalra fordulok, és újra elalszok.

Következő alkalommal, mikor felébredek, a tányér újra tele van, ám ezúttal most leves van benne, ami már egy ideje itt állhatott, mert kicsit kihűlt. Sima erőleves, de annál finomabb. A szekrényen még találok egy tiszta pólót, nadrágot és egy törülközőt. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy állatias szagom van. Mármint, szagom! Veszem az adást, és a leves elfogyasztása után felveszem a ruhákat meg a törülközőt és kinézek a folyosóra. Teljesen sötét van, és a ház is tökéletesen csendes. Kimegyek a folyosóra és a fürdőszobába megyek, ami a folyosó végén van. Minden zajcsapás nélkül bezárkózom. Eszemben sincsen bárkit is felkelteni. Még csak az kellene. Az ajtóval szemben megtalálom a tükröt, és megakad a szemem. Mozdulni sem tudok. Szánalmasan nézek ki! A szemeim vörösek, alatta pedig sötét karikák vannak. Az arcom beesett, a hajam az izzadtságtól nedves homlokomhoz tapadt, a bőröm pedig sápadt, mintha az Alkonyat című film egyik szereplője lennék. A hajam néhol összetapadt, néhol pedig összevissza áll. Talán nem ártana, ha hajat is mosnék. Elfordítom a tekintetem az Alkonyatos énemtől, és levetkőzöm. A vizet először langyosra, majd melegre állítom. El sem tudom mondani, mennyire jól esik csak állni itt, és hagyni, hogy a testem regenerálódjon. Remélem nem fog megsértődni a tusfürdő tulajdonosa, de elhasználom az első férfi tusfürdőt, ami a kezembe akad. Úgy értem, teljesen üresre nyomom belőle a benne lévő gélt. Mikor végzek, kicsit emberibben érzem magam, és talán egy kicsit éberebbnek is. Már nem érzem a folyamatos kábultságot, amit az altatók miatt éreztem. A törölközővel megtörlöm a hajam, ami még mindig nedves, de nem érdekel. Felhúzom a tiszta pólót és a nadrágot, amit a szobában találtam. Rendet teszek magam után, feltörlöm a vizet, ami kiment. Ugyan olyan csendben megyek vissza a szobába, ahogyan jöttem. A törülközőt csak ledobom az egyik székre, de lecsúszik onnan. Nem foglalkozok vele. Ahogy beléptem a szobába megcsapta az orrom az állott szag, ami már több mint három hete érlelődik itt. Anélkül, hogy elhúznám a függönyt, kinyitom az ablakot, hogy egy picit kiszellőzzön a szoba. Az ágy szélére ülök és élvezem, ahogy a hideg levegő kitisztítja a szobát, és lehűti a meleg víztől felhevült testemet. Olyan érzés, mintha kezdene kitisztulni az elmém. Ezzel együtt a fejem is megfájdul. A térdemre támasztom a könyököm és a tenyerembe rejtem az arcom.  Minél jobban „felébredek” annál inkább derengeni kezd mindaz, ami miatt itt vagyok, és hirtelen újra abba az állapotba akarok kerülni, amiben az eddigi napokon voltam. Újra a ködös, mindent leszaró állapotba, amikor senki és semmi nem érdekel.

Mi lesz, ha újra a nyilvánosság elé kell állnom, ahol mindenki elítél, ha nem azt nyújtom, amit akarnak? Vajon Adam már kirakott a bandából? Biztos a hátuk közepére sem kívánnak a továbbiakban. Muszáj még szereznem azokból a bogyókból.

Valójában azért indulok, hogy még több gyógyszert szerezzek, de magammal viszem a tányért is, hogy indokom legyen, ha véletlenül rajta kapnak. Még annál is halkabban megyek le, mint ahogy a fürdőbe mentem. Még véletlenül sem akarok összefutni senkivel. A konyháig minden rendben zajlik, sőt, még ott is egy ideig. A tányért a mosogatóba teszem, felmérem a terepet, aztán kinyitom a szekrényt, ahol az előzőt találtam. A gyógyszeres dobozt meg is találom, leveszem és felnyitom, azonban a bogyók sehol sincsenek. Pedig meg mernék esküdni rá, hogy pár napja még itt voltak! Hova a francba kerültek? Kinyitok minden szekrényt, és áttúrom. Sehol semmi. Remegő kezekkel támaszkodom meg a pulton, körülöttem hatalmas kupi. Elborul az agyam és a légzésem is felerősödik.
- Segíthetek neked? – oldalról egy fiatal hang szólít meg. Oldalra tekintek, de a fejem nem fordítom felé.
- Mit akarsz? – fujtatom. Látom, ahogy közeledik, de egy pillanatra sem emelem fel rá a tekintetem. Végül leül velem szembe és egy sárga dobozt rak elém. Csak nem…
- Segíteni neked. – mondja olyan nyugodt hangon, hogy szívem szerint leüvölteném a fejét, hogy ennyire nyugodt, de ahhoz le kellene vegyem a szememet a dobozról. A dobozról, amit ebben a pillanatban a csaj elvesz előlem. Felkapom a fejemet, és a szemébe nézek, ami rendületlenül tartja a kontaktust az enyémmel. – Problémáid vannak. – jelenti ki. Szeretnék a szemére hányni ötvenezer kifogást, és ellenkezni, de az egyetlen, ami az eszembe jut, - na, nem a legjobb módon-, kicsúszik a számon.
- Mégis ki a jó lófasz vagy te?– egy kicsit sem rendül meg a szavak hallatán. Megrázza a fejét, és úgy viselkedik, mintha már több ilyennel találkozott volna.
- Trish a nevem. – jobban megnézem magamnak.
-  És ez feljogosít az ítélkezésre? Kurvára add ide az a kibaszott dobozt, vagy tönkreteszlek. El sem tudod képzelni. – sziszegem.
- Tönkretenni? Ilyen vagy te valójában? – feldühít. Mocskosul dühít, hogy azt hiszi, elítélhet, miközben játssza itt a megmentő szerepét, aki majd meggyógyítja a szárnya törött madárkát. Lesöprök a szekrényről mindent, ami rajta van. Ez alatt egy üvegpoharat, a fém gyógyszertartót, egy só és borsszórót, valamint a gyümölcsöskosarat értem. Ebben a pillanatban az sem érdekel, hogy mindez hangosan csörömpölve ér földet. Csak meg akarom szerezni tőle a dobozt, amit a kezében tart. Teljesen elborul az agyam. Megkerülöm a szekrényt, és felé megyek. Hátrálni kezd, de egy idő után a falnak ütközik.
- Add ide! – üvöltöm, ahogy a torkomon kifér.
- Ez nem te vagy, Harry.
- Miből gondolod, hogy nem ilyen vagyok valójában? Az újságokból? – felnevetek, de nem azért mert boldog vagyok, hanem mert vicces a helyzet. Az újságok írhatnak bármilyennek. – És mi van, ha valójában ez vagyok? Egy gyógyszerfüggő. Vagy mi van, ha utálom az állatokat, de az újság azt írja, hogy adományoztam egy állatmenhelynek? Kicsit naiv vagy, nem gondolod? – látszik rajta, hogy kezdem kihozni a sodrából. Összeráncolja a szemöldökét, és összehúzott szemekkel figyel. – Na, most pedig add nekem szépen azt a dobozt, és fejezzük be ezt az egész „Ez nem te vagy…” dolgot. – nem mozdul, én pedig egyre inkább kezdek kiborulni. – Na, mi lesz már?
Végre megmozdul, de meglepetésként ér. Először gyomron vág, majd orrba. Amint sikerül kiszabadulnia, a hátsó ajtóhoz rohan, ami a kertbe vezet. Kinyitja, és kihajítja a gyógyszeres dobozt. Na, végre. Egyáltalán nem gondolok arra, hogy ez egy csapda, csak kiviharzok érte. Ő az ajtóban áll, én pedig nem tudok józanul gondolkodni, így hát lökök rajta egyet. Ebben a pillanatban nem tűnik túl nagynak a lökés. Az egyetlen dolog, ami a szemem előtt lebeg, az, hogy megszerezzem magamnak a doboz gyógyszert. Alig érek le a lépcsőről, az ajtó becsukódik mögöttem. Valójában ez sem érdekel, hiszen, hamarosan enyém lesz, amit akarok. Felveszem a földről a dobozt.
- Ó, nem! Nem, nem, nem! – hirtelen leesik a tantusz. Visszaszaladok, de az ajtó be van zárva, ezért be kell érnem az ablakkal. Trish épp ebben a pillanatban döcög a lefolyóhoz, és kienged valamit a markából. Először csak az ablakot verem, de utána valami obszcén szövegtömeget zúdítok rá. Attól tartok, hogy betöröm az ablakot, de az olyan vastag, hogy esélyem sincs rá. Nagyobb eséllyel pályázhatok egy törött kézre.
A továbbiakban arra emlékszem, hogy felborítom a teraszon álló, szinte vadonatújnak kinéző hintaágyat, szétdobálom az egymásra pakolt székeket, és a mellette lévő asztalt is olyan messzire dobom amennyire csak lehet. Nem teszek másként az ablakokban lévő növényekkel lesem, amik cserépbe vannak ültetve. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egy idő után hallom, ahogy kinyílik az ajtó. Már világosodik, és egy ideje zuhog a hó. Már vagy öt centi biztos leesett. Vacogok a hidegtől. Trish lecsúszik az ajtó mellet a fal elé, és hátát neki dönti. Annyira átfagytam, hogy már nem érzem a lábamat, és a kezemet. Persze ez őt nem érdekli. Ő egy vastag takaróba tekerve magát, jött ki. Talán a hideg tette, de most nem akarok vele kiabálni.
- Három éve, hogy elveszítettem édesapámat. – szólal meg végül. – Jól kijöttem vele, de én inkább anyás voltam. Azonban a bátyám, Blake… Teljesen kiborult. Apám volt a „hőse", és miután meghalt, ő megváltozott. Folyamatosan kimaradt otthonról, bulikba járt. A focicsapat kapitánya volt, ezért nem is lett volna fura, de sosem maradt ki otthonról napokig. Olyan lányokkal járt haza, akikre előtte rá sem tudott nézni. Teljesen kifordult magából. Aztán egyik éjjel felhívott a legjobb barátja, hogy menjek el érte, hogy vigyem haza. Így tettem. Ott voltam a buliba, de nem tudtam mit kezdjek vele. Sosem láttam még úgy. Teljesen be volt tépve, és valami tablettát vett be. Kezelhetetlen volt. Ott álltam, mint egy rakat szerencsétlenség, és próbáltam hazahívni, de nem hallgatott rám. Végül a barátai rakták be a kocsiba. A biztonság kedvéért a legjobb haverja is velünk jött. Blake másnap bocsánatot kért tőlem, és megígérte, hogy soha többet nem történik meg, csak ne szóljak anyunak. – mélyet sóhajt, és látom a leheletét, ahogy kifújja. – Sajnos ezt tettem. Egy héttel később volt egy meccsük, amire teljesen begyógyszerezve érkezett. Kirakták a focicsapatból, felfüggesztették az iskolában, és persze mindezt én elhallgattam anyu elől, mert ő megkért rá. Megígérte, hogy elmegy egy ilyen leszokásban segítő programra, és megtesz minden tőle telhetőt. Még aznap összepakolt, és azt mondta anyunak, hogy egy hetes meccsük lesz, már nem is tudom hol, ezért ott alszanak az egyik szállodában. Azt hittem minden rendbe jön. Blake elment, aztán pár nap múlva, este, késő este csörgött a telefon. A rendőrségről telefonáltak. – megremeg a hangja, ezért elhallgat egy kis időre. – Azt…azt kérték, hogy menjünk be és azonosítsuk őt. Harry… egy rohadt motelban találtak rá. Egy koszos, mocskos porfészekben halt meg. A boncnok szerint gyógyszer túladagolásban halt meg. Ő, aki addig még csak hírből sem ismerte az ilyet! Csapatkapitány volt, rengeteg barátja volt, és sokjuk családja imádta őt. Bárkivel megbeszélhette volna. Bárkitől segítséget kérhetett volna.  Bárcsak előbb észrevettem volna, hogy bajban van. Bárcsak szóltam volna anyunak! – hallom, ahogy szipog. – Huszonegy éves volt.

Látom magam előtt a képet, ahogy Gemma, anyám és apám a rendőrségre tartanak, hogy azonosítsák a holttestemet. Ha abba nem, hogy leléptem, abba biztos belegebedne anyám, ha úgy látna.
- Szóval elhatároztam, hogy segíteni fogok az ilyen embereknek. Elvégeztem az iskolát, és azonnal dolgozni kezdtem. – folytatja. Magát okolja, hogy meghalt a bátyja. – Segítek, ha engeded.

Nem felelek. Talán dacból, de nem teszem. Aztán még több kép fut át a fejemen, amin a testem egy mocskos motelben rohad, ahol senkit sem érdekel. Feláll és már kész bemenni, amikor megszólalok.
- Én nem vagyok függő.
- Persze. Tudom. Mind ezt mondják, pedig a függésében élsz. – felém lép, és észreveszem, hogy sántít. – Majdnem eltört a lábam miközben félrelöktél, csakhogy megszerezd azt a szart! – meglöktem volna? Mikor? Egyáltalán nem emlékszem rá.
- Te provokáltál! Ha oda adtad volna, akkor nem történt volna meg.
- Ha oda adtam volna, mélyebbre zuhansz, ahonnan már nem biztos, hogy van vissza út. Engedd meg, hogy segítsek. Vagy ha nem is én, akkor kérj segítséget. Vagy majd kér apukád!
- Szó sem lehet róla!
- Gondoltam. Jobb, ha titokban tartjuk, mielőtt az egész világ megtudná. – Trish nem adja fel. – Kezdjünk holnap, és csak hogy tudd, minden gyógyszert ledobtam a lefolyóba. Ne is próbálkozz!

Amikor nem ellenkeztem, nem tudtam mibe vágom a fejszémet. Ha tudom, hogy ez következik, már abban a percben összepakolom az összes ruhám és lelépek. Kár, hogy nincs visszapörgető gomb, mint a távirányítókon, mert ami ezután következett, ahhoz leginkább arra lett volna szükségem.

~*~

Három napja, tizenegy órája és harminc két perce élek. Mármint, a testemet akkora tudták stabilizálni. A szívem leállt, szóval újra kellett indítani. Percekig küzdöttek vele, mire sikerült, legalábbis Maya ezt mondta, mikor végre beengedték. Három napja, tizenegy órája és harminchárom perce, hogy itt ragadtam. A gépek folyamatos csipogása lassan őrületbe kerget. Ha nem a szobában, akkor a folyosón mászkálok, illetve a korház többi részén. A kedvencem a másodikon található folyosó. Ott igazából egyetlen beteg sincsen, nincsenek gépek csipogása nincs örültek háza, csak csend. A folyosó végén egy hatalmas ablak van, ahonnan tökéletesen rálátni egy eldugott részre.
Most azonban a szobában ülök Maya mellett, aki épp az előbb érkezett meg. A falon ketyegő óra este nyolcat mutat. Eszik pár falatot valami süti féléből, aztán elővesz néhány könyvet és füzetet.
- Kemény meló. – beszél magában, legalábbis először ezt hiszem, de amikor feltekint és a szemét rám, - az ágyon fekvő testre. - emeli, már tudom, hogy nekem beszél. – Mikor jelentkeztem, szóltak, hogy sok mindent kell behoznom, na de, hogy ennyit? A Professzor azt mondta a beadottakra, hogy jól haladok. – a táskájába nyúl és kivesz belőle még több papírt. Beleolvasok néhányba. Tiszta orvosos cucc az egész…
Maya jelentkezett az orvosira? Mikor?
A telefonjának csörgése ugraszt ki a gondolataimból. Még mindig ugyan az a csengőhangja, mint régen. Little Richard, Long Tall Sally. Egyszer megszólalt az egyik koncerten. Egy kiskörű rendezvényen voltunk, ahova elkísért. Délben tartottuk.  Az egész arról szólt, hogy nem egészen két hónappal azelőtt meghirdettünk egy nyereményjátékot és a nyertesek vehettek részt rajta. Maximum kilencvenen voltak a teremben, ha nem kevesebben. A fellépés előtt szívattuk egymást. Épp a mailjeit ellenőrizte, mikor megérkeztem az öltözőbe. A banda kisebb késében volt, mert előtte megbeszélés volt, de tudtam, hogy bent van, így bementem hozzá az öltözőnkbe, ahol ő a kanapén elterülve telefonozott. Fölé álltam és elvettem a telefont, amire nem számított.
- Hé! – kiáltotta. – Add vissza!
- Neked is szia, édes. – leültem mellé, a telefont még mindig a kezembe tartva, a hátam mögé rejtettem, és, hogy elhallgattassam megcsókoltam. Elhallgatott. A végére el is feledkezett a mobilról. Hogy őszinte legyek, én is, így amikor hirtelen kirángatott a koncertszervező, a mobillal a kezemben szaladtam fel a színpadra. Nem volt idő visszarohanni és oda adni neki. Zsebre tettem. Minden rendben zajlott. Aztán az idő múlásával vége volt a sokadik dalnak, és a közönség is kitombolta magát, csak néhányan kiabáltak be a közönség soraiból. És akkor szólalt meg, maximum hangerőre téve, Little Richardtól a Long Tall Sally. Mind összenéztünk, aztán elővettem a zsebemből. Maya a színpad szélén állt, és elkerekedett szemmel figyelte e következő képsorokat.
- Upsz. – mondtam a mikrofonba. – Ez a barátnőm telefonja és egy bizonyos Dana hívja. – a közönség felsikoltott, a mellettem lévő srácok pedig kiröhögtek. Elcsitítottam a közönséget, és kihangosítottam a telefont. Mayára tekintettem, gondoltam biztos nem bánja, ha fogadom a hívást. A két tenyerébe temette az arcát. – Szia, Dana, Harry vagyok. Ki vagy hangosítva egy koncert kellős közepén. – ha nekem nem hitt, akkor a közönség üvöltésének biztos, hogy elhitt mindent.  – Hogy vagy?
Dana May amerikai ismerőse, akivel mindig is tartotta a kapcsolatot. Ha jobban belegondolok, már találkoztunk is az egyik alkalommal, amikor Maya haza ment én pedig elkísértem. Jó arc.
Volt valami kocsma is a dologban, de ki emlékszik már rá?
- Szia, Harry. Csodásan. És te?
- Fantasztikusan. Hiányoztál.
- Hahaha. – nevetett fel. – Te is nekem. Mit keres nálad Maya telefonja?
- Ez egy izgalmas, bár kissé perverz dolog, és azt hiszem, ennyi ember előtt nem beszélnék róla. – persze a közönség ezt másként gondolta.
- Szia. Niall vagyok, 22 éves. Meghívhatlak egy italra? – szólt a telefonba Niall, mire mind felnevettünk. Néhányan kameráztak, hogy megörökíthessék ezt a rendkívüli jelenetet.
- Ömm… szia Niall. Köszi, rendes tőled. Most dolgozok, szóval nem ihatok, de azért majd behajtom!
- Úgy legyen.
- Mit dolgozol?
- Egy óvodában dolgozom, óvónőként.
- Az király. Alszanak már a gyerekek?
- A francokat. Még csak most fognak. Mármint, ajánlom… - mind felnevettünk. Igen. Elég sajátos stílusa van a csajnak.
- Énekeljünk nekik? – kérdezi Louis. Dana nem értette, ezért újra megismételte, ezúttal a telefonba. – Hangosítsd ki. – és a lány, némi győzködés után megtette. Mivel egyikünknek sem jutott eszébe egyetlen gyerek dal sem, ezért mind a telefon köré gyűlve vártuk, hogy valaki elkezdje. Idő közben kipillantottam oldalra, ő pedig vigyorogva nézett vissza rám.
 Liam kezdett bele elsőként.

Everybody needs a little time away, i heard her say, from eachother. Even lovers need a holliday, far away, from eachother…**

Törtem a fejem, hogy melyik dal lehet ez. Mire rájöttem, már a közönség is velünk énekelt. Halkan, normálisan.

 Couldn’t stand to be kept away… Just for the day… from your body… Wouldn’t wanna be swept away, far away, for the one that i love… Hold me now. It’s hard for me to say i’m sorry. i just want you to know…***


A szám végén figyelmeztettük a rajongókat, fel ne kiabáljanak, hátha a vonal túloldalán elaludtak a gyerekek.
- Hé Dana, itt vagy még? – kérdeztem.
- Köszi srácok. – suttogta a telefonba. – Néhányan elaludtak.
- Örülünk, hogy segíthettünk. Szerintem, most adom azt akit igazából kerestél.
- Köszönöm. – kiszaladtam a telefonnal, míg a srácok megvitattak néhány dolgot a színpadon.
- Te majom! – vette át tőlem a telefonját Maya. – Olyan hülye vagy!
- Ezért szeretsz.
- Nem szeretlek. – rázta a fejét, miközben megcsókolt. – Egyenesen utállak.
- Így van. Én is így vagyok vele. – most én csókoltam meg őt.
- Hólyag. – az orrát ráncolva lökött vissza a színpadra, ahol majdnem hanyatt estem.

Abban a pillanatban én voltam a teremben a legboldogabb.

- Szia. – veszi fel. – Mit csinálsz?...Én is tanulok...Anyuék?...Ó, értem. Figyelj csak, Maria. Mit szólnál, ha a szünetben lejönnétek hozzánk?...Hagyd csak, majd én beszélek velük…Hogy most hol vagyok? Ömm… - az arca zavarodottá válik, aztán ismét ellágyul. Egy árnyalatnyi fájdalom, majd keserűség fut át az arcán, de azonnal rendezi a vonásait, mintha ezer kamera kereszttüzében lenne éppen. – Igen, nála…Nem tudom…- aki nagyon figyel, csak az veszi észre, hogy a hangja megremeg, és én tudom, sírni fog. – Figyelj csak, jött egy orvos. Később visszahívlak, rendben?... Én is. Szia.

Ugye mondanom sem kell, hogy egy lélek sem lépett a szobába. Leteszi maga mellé a telefont és egy zsebkendővel megtörli a szemét.
- Meg ne merj halni nekem, megértetted? – suttogja remegő hanggal, a szavakat nekem célozva.
A következő néhány órában Maya végig a szobában ült és a jegyzeteit tanulmányozta. Néha fel-fel nézett az ágy felé, mintha reggel lenne, és azt várná, hogy majd egyszer csak felébredek és nyújtózkodom egyet. Én pedig csak ülök mellette a másik széken és figyelem, ahogy néha kényelmesebb pozícióba helyezi magát, hogy lapoz, hol pedig az ajkait rágcsálja, közben pedig az őrületbe kerget a gondolat, hogy mit keresek itt, miért térek minden alkalommal vissza, és, hogy mi történik körülöttem. Hiszen Louis meghalt. Vagyis… Múltkor, az első alkalommal ő is itt volt. És Tessa. Hiszen ők meghaltak, nem? És egy alkalommal még anyámat is láttam. És miért fekszek én itt? Miért, mikor egyszer ezen már túlestem.
Miért?
Bárcsak megkérdezhetném tőle. Vagy bárkitől. Bárcsak hallana valaki, de úgy tűnik, teljesen néma vagyok a külvilág számára. Túléltem a halálomat… Anyám, ez de szarul hangzik. De igaz! A szívem megállt, a kórlap szerint már harmadszor, és még mindig itt vagyok, miközben azt sem tudom, mi a szar történik. Hová tűnt Nora, és Becca? Vagy Adam és a többi srác? Miért vagyok itt és látom magamat kívülről?
Miért 2016?
Annyi miért, és válasz egy sem.
Maya mozgására figyelek fel. Felkel a fotelből, az asztalra teszi a papírokat, és egy könyvvel a kezében áttelepszik a kanapéra. Eldől rajta és olvasni kezd. Az egyetlen fényforrás a kislámpa, amit a feje fölé elhelyezett éjjeli lámpa ad. Perceknek tűnik, de mire feleszmélek már réges-régen elmúlt hajnali egy óra is. A könyvet maga mellé ejtve aludt el.
Hajnali kettő múlott. Charlie lép be a szobába, kezében egy pokróccal, és mosollyal az arcán konstatálja, hogy Maya a kanapén fekszik és alszik. Ráteríti a takarót, aztán hozzám sétálva csak annyit mond;
- Fejezd be a makacskodást, és ébresztő! Megérdemli, hogy mellette legyél! Tudom, hogy hallasz, szóval ajánlom, hogy ne kényelmeskedj! Szedd össze magad!

Másnap reggel az ajtó csukódására ébredek fel. Mármint, ha ezt lehet alvásnak nevezni. Liam jött, kezében egy nagy adag péksüteménnyel és kávéval. Nem tűnik meglepettnek, mikor meglátja a kanapén fekvő Mayát. Lepakol a szobában lévő asztalra, és a kanapé elé térdel.
- Maya. – óvatosan megrázza a vállát.
- Csak még öt percet. Kérlek.
- Órára kell menned. Page elvisz, ha gondolod. – a fejére húzza a takarót és valamit motyog, amit nem értek, de a válasz alapján úgy tűnik Liam igen. – Kérhetünk a nővértől.
- Oké.
- Mindjárt jövök. – Liam feláll és távozik a szobából. Szinte azonnal belép a szobába egy magas, gesztenyebarna hajú lány. Élénken világító kék szeme vidáman csillog. Halkan becsukja az ajtót és beül Maya mellé.
- Szia. – óvatosan kibújik a takaró alól és nyújtózkodik egyet.
- Liam mondta, hogy szükséged lenne egy fuvarra. Eljössz velünk?
- Mennyi az idő?
- Fél nyolc. – feleli a lány, és Maya kezébe nyom egy papírpoharat meg valamit, ami be van csomagolva. – Még meleg. Út közben megeheted.
- Köszi, de kocsival vagyok. – megpróbál felülni, de eltorzul az arca és visszaesik a párnára. Page azonnal kiveszi a kezében lévő dolgokat, feláll mellé és rémülten nézi.
- Maya…
- Minden oké. – nem tűnik túl meggyőzőnek. Megrémülök, hátha valami baja van. A hasára szorítja a kézét, és hosszú, szinte óráknak tűnő másod percek után vesz egy mély levegőt. – Néha…még fáj. De semmi gond. – újra megpróbálkozik az üléssel, de ismét nem sikerül neki.
A franc essen mindenkibe, mi történik?
- Itt vagyok. – nyit be Liam.
- Tudtál szerezni? – kezét a szeméhez szorítja, a másikat pedig ökölbe szorítva a hasára.
- Igen. – Liam mellé lép és segít neki felülni. Semmit sem értek. Mi történt, hogy fájdalmai vannak? Bárcsak megkérdezhetném, de senki sem hall engem







*Eredeti előadó: Lawson

**fordítása: Mindenkinek kell egy kis távollét, hallottam, ahogy ezt mondja, egymástól távol. Még a szerelmeseknek is kell szabadság. Messze, távol egymástól.

***fordítása: Nem bírnám ki, hogy távol légy, egy napot sem, a testedtől. Nem karom, hogy elsodorja messze, távolra azt az egyet, akit szeretek. Ölelj át! Nehéz azt mondanom, hogy sajnálom! Csak azt akarom, hogy tudd…

II. évad / XIV. rész

És mégis mit kéne mondanom, amikor kiakadok azon, hogy neked semmit sem jelentett?

- Minden rendbe fog jönni. – megszorítom a kezét.

- Sajnálom Harry.

- Stss! Ne beszélj. Pihenj egy kicsit. Hozzak valamit a büféből?

- Egy kis vizet, kérlek. – a hangja erőtlen.

                Tíz perc múlva éjfél, Nora pedig csak néhány perce tért magához. Max visszament a szállodába miután megérkeztem. Nem tudom mi történt. Az orvosa arra kért, hogy ne faggassam és ne zaklassuk fel, mert még túl gyenge. A büfé lent van a földszinten, mi pedig a harmadikon vagyunk, és körülbelül nyolc perc alatt érek vissza, Nora azonban már alszik. A kért vizet a szekrényre teszem. Nem tudom mihez kezdjek most. Olyan jól alakult ez az este. Megcsókoltam Beccát, ami jó volt.

Te idióta. Itt fekszik a nő, aki öngyilkos akart lenni. Akihez valamilyen módon kötődsz, és te mégis a csókra gondolsz?

                A nő, aki nem sokkal, a beszélgetés vége előtt lelotyózta Beccát, és arról beszélt, hogy minden portál rólunk szól, ami hülyeség, hiszen sosem mutatkoztunk a ma este előtt együtt. Nora viszont tudott kettőnk fent tartott kapcsolatáról, csak épp azt nem, hogy mégis mi miatt tartjuk a kapcsolatot. Ahogy egyre inkább azon töröm a fejemet, az ágy mellett ülve, hogy mi történhetett vele, egyre gyakrabban merül fel bennem egy gondolat.

                Nora féltékeny. Féltékeny Beccára. Talán érzi, hogy kezdünk teljesen eltávolodni? Mert ez van. Egy ideje már csak annyira sem vagyunk jóban, mint egykor. Mi történik?

A telefonom csörgése ugraszt ki a gondolataimból. Kimegyek a folyósóra, hogy fel ne ébresszem Norát, és csak aztán veszem fel.

- Helló, Adam.

- Szia, öcsi. Most hallom mi történt. Minden oké? – Adam mindig aggódik. A „gyerekei vagyunk”, így hát kötelességének érzi ezt. 

- Felébredt. – egy pillanatra visszatekintek az ajtó ablakán keresztül. Olyan békésen alszik. Talán valaha szerettem is, a szeretet valamilyen furcsa módján, de sosem tudta betölteni a Maya után hagyott űrt. – Kimosták a gyomrát, túlgyógyszerezte magát.

- Gyógyszereket szedett?

- Nem tudtam róla.

- Mi történt a szállodában kölyök? Max mesélte, hogy kicsit összeugrottatok.

- Volt egy kis szóváltásunk. – nem megyek bele bővebben. Elég, ha ennyit tud, legalábbis telefonon keresztül. – Utána én leléptem az étterembe.

- Ha már itt tartunk. Erről holnap beszélni szeretnék veled. – a hangja egyszeriben komollyá változik, de egy mély lélegzetvétel után ismét meggyengül és visszatér az, az Adam, aki együtt érző és megbocsájt mindenért. – De most hagylak. Holnap nem kell eljönnöd a rádiós interjúra, ha gondolod. Elintézem. Te csak gyere vissza a szállodába és pihend majd ki magad a holnap esti koncertre.

- Rendben.

- Hivatalos közlemény Nora állapotáról?- a franc essen a firkászokba! Hogy az ember szarul sem lehet, mert azonnal kiforgatják a történetet.

Két ujjamat szorítom az orrnyergemet, hátha elmúlik a kezdődő fejfájás.

- Ezt én elintézem.

- Jól van kölyök. Ha valamire szükséged van, szólsz.

- Mindenképpen, és Adam?

- Igen, gyerek? – neki dőlök a falnak és egy mély sóhajt hallatok.

- Köszönöm.

- Bármikor. Jobb éjszakát, holnap csörögj.

                A másnap gyötrelmes. A telefonom megállás nélkül csörög, hol néhány Norával közös barát, hol Nora Menedzsere hívogat. Három után jöttem el a kórházból. Gondoltam ilyenkor már senki sincsen a szálloda előtt. Se fotós, se semmi vérszívó egyed. Apám, ekkorát tévedni! Ott ültek nem messze a szállodától, és csak arra vártak, hogy megérkezzek. Szinte azonnal, mintha egész odáig koffeinnel és adrenalinnal tankolták volna magukat, szaladtak, hogy ők legyenek az elsők, akik megtudják; mégis mi vezetett idáig?

                Az óra reggel nyolc huszonhármat jelez. Lerúgom magamról a takarót és a fürdőbe ballagok. A tükörbe nézve egy borzasztó alakot látok, akinek szüksége lenne egy kanna, jó erős feketekávéra. Elvégzem a dolgomat, majd lezuhanyozok és egy tiszta törülközőt kötök a derekamra. Miközben a fogamat mosom a telefonom ismét csörögni kezd. Rá pillantok.

Adam hív.

- Hi. – nyögöm fogkefével a számba.

- Jó reggelt. Hogy vagy?

- Fáradtan. Nem volt gond az interjúval? – kiöblítem a számat, lemosom a fogkefét és visszateszem a helyére.

- Épp ez miatt hívlak. – a francba. Biztos, hogy belekötöttek. – Nem gond, hogy nem jöttél, megértik. Azonban telefonon felhívnának, hogy teljes bandával tudják megcsinálni az interjú egy részét.

- Tőlem. – megrántom a vállam, bár tudom, hogy úgy sem látja.

- A Nora téma egyelőre tabu. Előre figyelmeztettem őket.

- Köszönöm Ad.

- Beteg vagy, kölyök? Sosem köszöntél még meg ennyit soha! – hangosan nevet a telefonba, talán hogy oldja a feszültséget, ami bennem van tegnap este óta.

- Talán.

- Rendben. Öt percen belül hívni fognak, ne menj messzire a telefonodtól. – és ezzel le is rakja. Ez alatt az öt perc alatt én magamra rángatom a ruháimat, - a kedvenc farmeromat, ami dupla műszakot húz le, és egy tiszta inget. – felhúzom a cipőmet, és mivel öt perc eltelte után még nem hívtak, letelefonálok a portára, hogy készítsék elő a kocsit. Leszaladok a lépcsőn, mert a lift ismét épp ekkor indul le, és mire leérek a kocsi is a szálloda előtt áll, illetve a telefonom is csörögni kezd.

- Harry Styles. – veszem fel.

- Szia, Isaiah vagyok a Music for Australia-tól. Perceken belül adásban leszel. – beszállok a kocsiba, a telefont kihangosítom és egy kis kütyübe teszem, ami megtartja. A rádión megkeresem az adót és azonnal indulok. Van egy kis elintézni valóm.

MFA: Szép jó napot minden hallgatónak. Ma a This Time-mal fogunk beszélgetni. Itt van velünk Chris és Max, illetve telefonon beszélgetünk a banda harmadik tagjával, aki sajnos nem lehet ma itt velünk. Hello, Harry!

Harry: Sziasztok. 

MFA: Hogy vagy?

Harry: Fáradtan.

Gyorsan lefutjuk a kötelező köröket, amiben emlegetik a ma esti koncertet, kicsit reklámozzák magukat, aztán benyomnak egy kis bevezetőt.

MFA: A srácok épp nálunk turnéznak, és úgy tűnik hamarosan, talán néhány hónapon belül megjelenik az új albumuk. Mi is lesz a címe?

Max: Blame

MFA: Szóval Blame. Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy 19 szám lesz az albumon. Ki mennyit írt belőle?

Chris: Én négyet.

Max: Én hatot.

Harry: Én kilencet.

MFA: Kilencet? Te aztán igazán belecsaptál a lovak közé.

Harry: Volt néhány olyan dal, ami az előző albumra nem fért rá, így ráraktuk erre.

MFA: Gondolom, arról szólnak, hogy egy adott ponton milyen a hangulatotok. Hogy lehet, hogy a mostani albumra rakjátok rá? Úgy értem, azóta már változtatok srácok, nem igaz?

Max: Nem gondolom, hogy olyan túlságosan nagyot változtunk volna. Ugyan azok a srácok maradtunk, akik négy éve voltunk. Ezekkel a számokkal az a helyzet, hogy attól, hogy most kerülnek albumra, az érzéseink ugyan olyanok az adott dallal kapcsolatban. Valamit megéltünk és írtunk róla egy dalt. A megtörténten nem tudunk változtatni.

Lekanyarodom az autópályáról.

MFA: Ha már így szóba került a múlt, akkor beszélgessünk egy kicsit. Nem titok, mindegyikőtöknek kemény múltja volt és bár nem beszélünk róla, szeretném, ha mesélnétek egy kicsit, hogyan lábaltatok ki belőle?

Chris: Tudod, van egy pont, amikor nem tudsz mást tenni, csak túlteszed magad rajta. Belül, a lelkeden marad egy lyuk, amit nem tudsz eltüntetni, de legalább kívülről rendben vagy. Apám egyszer azt mondta, hogy olyan a lelkünk, mint a fába vert szeg. Attól, hogy kihúzod a fából a szeget, a lyuk még ott marad.

MFA: Sok lyuk van a lelketeken?

Max: Azt hiszem, ez a dalokból kiderül.

MFA: Harry? Ott vagy még?

Harry: Persze, figyelek.

Hogy sok lyuk van-e a lelkemen? A lelkem maga egy hatalmas lyuk!

MFA: Melyik dalra vagy a legbüszkébb? 

Harry: Ez olyan, mintha egy szülőt arra kérnél, hogy válasszon a gyerekek közül, hogy melyik a kedvence. Lehetetlen. Büszke vagyok rájuk, mert megdolgoztam velük, és ezt hamarosan a rajongók is hallani fogják.

MFA: Mit gondoltok, tudnátok nekem egy dalt írni?

Chris: Itt és most?

MFA: Igen. Megadunk egy témát és ti írtok egy dalt. Mit szóltok?

Egyszerre: Tőlem. 

MFA: Micsoda összhang, rendben, akkor… legyen benne az… összetört szív?

Harry: Összetört szív? Oké.

Néhány másodpercre csend lesz a kocsiban, majd ontani kezdem magamból a szót. Mindent kiadok magamból.

Harry: Próbáltam hinni abban, amit mondtál, de te egyedül hagytál az összetört szívemmel. Jobb lett volna szótlanul maradni, és hagyni, hogy a csend beszéljen. De most millió kilométernyi távolság van közöttünk. Azt mondtad semmi sincs, amiért harcolnál, mert a szíved fél többet akarni a fájdalom miatt, ami vele jár. Összetörve hagytál itt. Jobbak voltunk szótlanul. Azt mondod, szeretsz, de aztán elhagysz. Csak akkor nyerhetsz, ha nem adod fel. Csak úgy elsétáltál. A mindenség nem lesz elég. Gondolod elég lesz a mindenség?

Hosszú csönd a vonal túlsó végén.

MFA: Huhh…

Chris: ’Asszem megvan a következő dalunk.

Max: Nem várhatjátok, hogy ehhez hozzárakjunk bármit is!

MFA: Ehhez hozzá szólni sem tudok. Nekem órákba telt volna, hogy mindennek akárcsak a felét kitaláljam. Honnan?

Harry: Csak jött. Hangulat.

Max: Felvette ezt valaki?

MFA: Nyugi, meg van. Még mindig csak ámulok. Jól van gyerekek. Menjünk tovább. A szünetben beszélgettem Max-szel és Chris-szel, akik elmondták, hogy hamarosan egy tehetségkutatót indítanak majd, ahol olyan fiatal tehetségeket keresnek, akik bandában, illetve egyszemélyes hadseregként indítanák el karrierjüket. A verseny részletes információit hamarosan hallhatjátok. A nyertes egy lemezszerződést kap, és némi kezdő tőkét a karrierje beindításához. Mesélnétek erről bővebben?

Bővebben? Ránk erőltették. Vagy ez, vagy alkohol és cigaretta ellenes szövegelés iskolában. Max mesél róla, míg mi többiek csak hallgatunk.

Én a részemről lekanyarodok az egyik kis szűk utcába. Éppen gázt adnák, amikor belefutok a velem szembe jövőnek az elülső lökhárítójába. A légzsák azonnal kinyílik és arcomba csap.

MFA: Minden rendben ott a vonal túlsó végén?

Harry: Azt hiszem nem csak a szívem törött, hanem a kocsim eleje is.

MFA: Ütköztél?

Harry: Nem vészes, de sajnos el kell köszönnöm. Hamarosan látjuk egymást!

MFA: Örülök, hogy itt voltál velünk! Sok szerencsét a koncerthez! Szevasz, Harry!

Harry: Sziasztok!

                Kinyomom a telefont, és azonnal kiszállok a kocsiból, hogy felmérjem a kárt. A másik kocsiból szinte ugyan ekkor, először egy kissrác ugrik ki, majd egy kábé velem egyidős lány.

- Annyira sajnálom! – a hangjára felkapom a fejemet. Végig a lökhárítóját nézi, illetve azt, hogy milyen mértékben károsodott az eleje. – Ugye nem lett nagy baja a ko… - felnéz rám, és ahogy találkozik a tekintetünk beléfagy a szó. Összetört szívem újra dobogni kezd.

                Sötét, rövidre vágott haja keretezi arcát. Bárhol megismerném ezeket a sötét, szinte fekete szemeket. Bárhol, hiszen nyolc éve éjjel, s nappal ez láttam. Kísértett.

Nyolc éve keresem ezt a szempárt, és a tulajdonosát.

- Maya? – suttogom. A szívem majd kiugrik a helyéről. Újra úgy érzem magam, mint amikor huszonegy voltam. Szeretném megérinteni az arcát, vagy végig simítani az ajkán.

- Edward, szállj vissza a kocsiba. – utasítja a kissrácot, aki kiköpött olyan, mint én azokon a gyerekkori fotóimon. A fiú azonnal visszaszáll.

- Szállj vissza a kocsiba, és kövess minket.

- Mi…

- Csak kövess!

                És én így teszek. Követem őt, hiszen erre vártam nyolc éve. Arra vártam, hogy feltehessem a kérdéseimet neki. A rengeteg kérdést, amit a dalokban már annyiszor feltettem. Miért ment el? Miért nem beszélt hozzám? Hogy van? Mit csinált ennyi ideig? Hová tűnt?

               

                Aztán ahogy követem őt, felmerül bennem egy újabb kérdés; Ki ez a kis srác? 

II. évad / XV. rész

Darabokra hullok... 

                Bármit akartam kérdezni tőle, bármit akartam mondani neki, egy szempillantás alatt odaveszett, amikor kettesben maradtunk. Egy kanapén ülök egy lakásban, ami otthonosan van berendezve. Talán még tetszik is egy kicsit. Ő a velem szembeni fotelben ül, és épp teát tölt, mintha az a nyolc év soha nem is telt volna el. Mintha minden olyan lenne, mint régen.

- Kérsz teát? – nem tudok megszólalni, ezért csak a fejemet rázom. Nem teázni akarok. Nem bájcsevegni. Okokat akarok, válaszokat.

                Felemeli a bögréjét, de ahogy rám néz, azonnal vissza is teszi. Csend lesz a szobában és én csak bámulom őt, ő pedig a kezét, amit az ölébe ejtett.

- Eltaszítottál magadtól. Folyamatosan levegőnek néztél, és csak anyukád társaságában voltál hajlandó beszélni velem. Úgy éreztem mintha minden az én hibám lenne, a balesettől kezdve. Úgy kezeltél, mint egy nemkívánatos személyt. – ezt tettem volna?

Bizony, ezt tetted!

- Utáltál, és én is kezdtem magamat.

- Sosem utáltalak. – suttogom.

- Nem így viselkedtél! Elhitetted velem, hogy nem akarsz. Sosem jöttél fel aludni! Tudod hány éjszakán feküdtem álmatlanul, és vártam, hogy megjelenj? Ehelyett mit tettél? A tévét választottad

- Egy roncs voltam, Maya! – felemelem a hangomat, bár nem akarom megijeszteni. - A gyógyszerek tartottak egyben. Éjszakánként arra ébredtem, hogy valami fojtogat. Fájdalmaim voltak a baleset miatt, és minden éjjel újraéltem. Volt, hogy anyám keltett fel a rémálmokból, és a gyógyszerek már nem segítettek ezen.

- Honnan kellett volna tudnom? Nem beszéltél velem. Pedig vártam.

- Mire? Arra, hogy elmondjam, hogy egy lecsúszott köcsög kis popsztár vagyok, aki még a saját barátnőjére sem tud vigyázni? – felállok és idegesen járkálok fel s alá a szobában, ezzel ösvényt csinálva a szőnyegen. – Mert igenis az én hibám volt a baleset. Eldurrant az agyam, és elveszítettem az irányítást a kocsi felett. Ezt akartad hallani? Ezért léptél le? Meguntad, hogy egy seggfej vagyok, aztán leléptél?

- Harry, helyettem döntöttél mindenben, és nem volt semmibe beleszólásom! Megváltoztál és engem is megváltoztattál, elveszítettelek téged. Folyamatosan a munkáddal voltál elfoglalva. Nem arra volt szükségem, hogy körbe ugrálj, csak arra, hogy egy kis figyelmet szentelj nekünk. Vártam, hogy te is legalább egy kicsit rendbe akard hozni az életünket. Rád vártam, és nem arra a Harry-re, aki akkor voltál.

                Teljesen elborítanak az emlékek. Képek villannak fel abból az időszakból, amikor mellette kellett volna legyek. Amikor számított rám, de én nem voltam ott.

- Elveszítettem a legjobb barátnőmet. Vártalak, hogy haza gyere, de te csak annyit sem mondtál, hogy „Részvétem”. Egy önző, egoista pöcs lettél.

                Ahogy a szobában rovom a köröket, megakad a szemem egy fényképen, amin az a kiskölök van, akit az imént rakott ki néhány saroknyira egy uszodánál.

Átfut a fejemen néhány dolog, de nem akarom elhinni, így hát rá kérdezek.

- Hány éves? – felé fordulok a képpel, hogy tudja, kiről van szó.

Úgy tűnik, ettől a kérdéstől jobban megretten, mint vártam. Félek, a gyanúm beigazolódni látszik.

- A rohadt életbe, Maya! – üvöltöm, amitől megrezzen, és csak remegve mer megszólalni.

- Nyolc éves. – lehet, hogy a hirtelen adrenalin teszi, ami elárasztja a testem, de nem tudok megmozdulni, csak a képet szorongatom.

- Mikor született?

- Harry, én… - könnyek szöknek ki a szeméből.

- Ez az én fiam? – nem válaszol. A szívem már hevesen dobog. Nem lehet, hogy ennyi éven át titkolta. Újra rá üvöltök, ezúttal tiszta düh borítja el az eszemet. – Az isten áldjon meg! Válaszolj már!

- Igen! – kiáltja, és megremeg a sírástól. Keservesen zokog. – A tiéd… A miénk!

                A képet szorongatva, három lépéssel szelem át, a minket elválasztó teret. Ekkor már ő is áll. Az idegesség átveszi az irányítást, és azt teszem, amit nem kellene.

- Hogy voltál képes eltitkolni, hogy van egy fiam? – szabad kezemmel végig túrok már így is kócos hajamon. – Az istenedet. El akartad valaha is mondani? – zokogva megrázza a fejét. Féltem, hogy ez lesz a válasza. – Mégis ki vagy te, és hogy jössz ehhez?

- Én…

- Ne! Ne magyarázkodj! Egy borzasztó ember vagy! – hátat fordítok neki, mert egy pillanatra szeretném pofán vágni. Soha nem ütöttem meg nőt, de most nagyon kihozott a sodromból. – És mégis mivel etetted eddig? Hogy az apja nincs? Hogy elhagyott titeket? Hogy nem szeretett titeket? Miféle anya tesz ilyet?

- Engem már tönkre tettél! – üvölti. – Őt nem hagyhattam!

- Hogy tönkretettelek? – minden szavamat a düh, a kétségbeesés, és a zavarodottság vezényli. – Készülj fel arra, ami ezután jön, angyalom! Mert kurvára el fogom perelni tőled, és baszottul meg fogod bánni azt az eltelt időt, amit elvesztegettem a fiam életéből. Miattad. – vádlón bökök rá. – Remélem sikerült felfognod, amit mondtam!

                A képen, amit a kezemben szorongatok ő és a fiam van. Mind a ketten mosolyognak. Ahogy erőmből telik hozzá vágom a falhoz. Csörömpölve hull az üveg a földre, minden apró darabja.

                Ki ez a nő, és mit tett azzal a Mayával, akit egykor annyira nagyon szerettem? Hogy képzelte, hogy hagyom, hogy ezt tegye? Nem ússza meg büntetlenül, az egyszer biztos. Nyolc évet veszítettem el. Nyolc tetves évet! Talán a legfontosabbat. De akármilyen kegyetlenül is hangzik, meg fogja érezni a fájdalmat, amit most én érzek.

Beszállok a kocsiba, és azonnal elhajtok onnét. Egy perccel sem bírom tovább vele egy légtérben.

Körülbelül egy órán át kocsikázok a városban.

Hogy lehetett erre képes?

Nyolc év. Nyolc évet kell behozzak.

Sosem akart szólni.

Van egy fiam!

- Adam! – verem a szálloda szobájának ajtaját. – A rohadt életbe! Nyisd már ki! – üvöltöm, de senki sem nyit ajtót. Előveszem a telefont és tárcsázni kezdem.

- Szi…

- Hol vagy? – utólag megbánom, de ebben a pillanatban teljesen be van borulva az agyam.

Van egy fiam, és nem tudtam róla. De most mindent helyrehozhatok.

- Hogy én hol vagyok? Nem én jelentettem be egy világ előtt, hogy ütköztem! Mi bajod van gyerek? Hol vagy? – jó, talán néhány hívását elutasítottam, miközben Mayához tartottunk.

- A szállodában. Beszélnünk kell. Azonnal. Hol vagy?

- Már a helyszínen, menjek oda, vagy…

- Oda megyek én.

                Leszaladok a lépcsőn, amit egy ideje igencsak sűrűn használok, és azonnal a kocsihoz megyek. Sosem volt szokásom, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyom a rajongókat, de ez alkalommal úgy elhúzok mellettük, hogy annyira nincs idejük, hogy pislogjanak, vagy akár csak egy képet készítsenek. Beugrok a kocsimba, és csikorgó, füstölgő kerekekkel húzok a helyszínre, ahová gondtalanul bejutok. A legközelebb parkolok a bejárathoz. Kiszállok, bezárom, és már rohanok is be. Adam a színpadod áll és néhány srácnak magyarázza éppen, hogy mit hová tegyenek. Anélkül, hogy felhívnám magamra a többiek figyelmét, bemegyek a nézőtérre. Még senki sincs itt azokon az embereken kívül, akik felállítják a hangszereket, és beállítják a hangzást. Az egyik leghátsó sorba ülök. Nem sokkal később megérkezik Adam és mielőtt leül mellém, valamit babrál a telefonján.

- Teljesen a tiéd vagyok, kölyök. – magam elé bámulok. Semmi konkrétat nem nézek, csak úgy a semmibe merengek. Lábam az előttem lévő székre támasztom. Nem tudom, hogyan mondjam el. Egyáltalán azt sem tudom, mit mondjak el. Annyi minden kavarog a fejemben, hogy nem tudom melyiket osszam meg vele előbb. De ő nem sürget, és nem zaklat. Csak vár.

- Megtaláltam.

- Megtaláltad. – ismétli. – Mit találtál meg?

- Inkább kit. - nem nézek rá, de a szemem sarkából látom, hogy engem figyel, és a fejemet merném tenni rá, hogy bolondnak tart. Bár már nem tudom meglepni sok új dologgal. – Maya. – suttogom.

                A kezemet bámulom, amíg ő úgy tűnik gondolkodik.

- Az a „Soha nem fogod tudni” lány? – felnevetek az összehasonlításán. Ez volt a bemutatkozó dalunk. Egy alkalommal, még a legelején, mikor ő szedett össze egy bárból, ahol kicsivel többet ittam, elmondtam neki a dal történetét. Hogy kiről írtam. Nem mintha kíváncsi lett volna rá, de meghallgatott, és az óta csak így emlegeti.

- Ő. – bólintok, és elmondok mindent. Töviről hegyire. Onnantól kezdve, hogy összeütköztünk, egészen odáig, hogy megtudtam, hogy van egy fiam. Ő nem mond semmit. Szótlanul marad.

                Csak bámulunk előre.

  - Kérlek, segíts. – mondom neki. – Ha az apám lennél, mit mondanál? - megfontoltan áll fel és megrázza a fejét.

- Sajnálom, Harry. Én nem vagyok az apád! – zsebreteszi a kezét és elsétál.

- Mi…?

Mindig azt mondta, ha tanácsra van szükségem, akkor hívjam fel, szívesem segít. Most, hogy szükségem lenne egyetlen egy kibaszott tanácsra, faképnél hagy? Mi a…?

~*~

                Mindaddig, amíg el nem kezdődik a show, én a színfalak mögött járkálok, és ügyelek arra, nehogy összefussak bárkivel is, akivel nem akarok. Például Chris, Max vagy Adam. Legfőbbképp Adam az akit feltűnően kerülök. Egészen idáig csak Norával beszéltem, vagy csak leültem egy olyan részre, ahova azt gondoltam nem fognak megtalálni. Megtaláltak.

Mielőtt fel kellene mennem a színpadra, felkapok egy új pólót, átveszem a mikrofont és a szokásos átbeszélést kihagyva lépek fel a színpadra, számomra ezzel megkezdődik a ma esti koncert! Köszöntöm azokat, akik eljöttek és folyamatosan beszélek hozzájuk, míg a többiek meg nem érkeznek. Elmondom, hogy mennyire örülök, hogy itt lehetek ma velük, és hogy reméljük, hogy mindannyian jó fogják magukat érezni, aztán bejelentem az első számot, tehát a srácoknak nem lehet hozzáfűznivalójuk.

Egész idő alatt ma délelőtt történtek járnak a fejemben. Próbálom, de nem tudom élvezni a koncertet. Még az is kiment a fejemből, hogy az utolsó dal az, ami ma teljesen ide vág. Szívem szerint befejezném a show-t egy annyival, hogy „Köszönjük, hogy itt voltatok.” és lehúznák a színpadról, el messze innen, hogy egyedül lehessek, de ez sajnos nem így megy. Hagyom, hogy Max konferálja fel.

- Rendben. Sajnos elérkeztünk az utolsó dalhoz. Fantasztikusak voltatok ma este, srácok. – felveszek egy üveg vizet a színpad széléről. Szép lassan iszok, hogy még véletlenül se kelljen megszólaljak a dallal kapcsolatban. – Mit szólnátok a „You’ll Never Know”-hoz?

                A tömeg éljenzik, Max pedig bejátssza az első akkordokat.

                Fiatalok voltuk. Nem akarok semmi olyat a számlájára írni, ami az én vétkem. Elrontottam. Ahogy végig pörög az agyamon a dal minden szava, a gyomrom görcsbe rándul a gondolatra, hogy nem érintett meg az, hogy sírt. Régen az életem adtam volna azért, hogy mindig boldognak lássam, ma viszont én gerjesztettem a tüzet, ami végül odáig juttatta. És nem sajnáltam. Elöntötte az agyamat a düh, és a tudat, hogy megtaláltam. Az pedig csak egy kis plusz volt, hogy kiderült, hogy van egy fiam is.

                Ahogy akkor nem hatott rám, most annyira igen. A szívem örülten dobog és könnyek marják a szememet. Félek megszólalni, mert attól tartok elsírom magam.

- Minden oké? – suttogja a fülembe Max. Csak szeretnék csapot-papot itt hagyni, és nem elénekelni ezt a dalt most. Hallani sem akarok róla! – Elkezdjük másodszorra. – mondja még nekem, aztán újra a közönséghez beszél. Én csak állok ott a színpad közepén, mint egy tömegszerencsétlenség, és a közönségre bámulok.

Max másodszorra is elkezdi, és én még mindig nem szólalok meg. Mi a fene bajom van?

Teljes csend telepedik a csarnokra, a srácok is befejezik mögöttem. Néhányan összesúgnak a színpad elején, aztán rám bámulnak. Vajon ők is szerencsétlenségnek tartanak?

                A fények elhalnak körülöttünk, és érzem, ahogy valaki megérinti a vállamat.

- Jól vagy?

Maya ismét miattam sírt.

Érzem, ahogy meleg valami folyik le az arcomon. Sírok.

- Sajnálom. – mondom, és ellépek mellette. Végig iszkolok a színpad mögött és csak egyetlen emberbe botlok bele, az is a biztonsági őr az ajtónál, ő azonban azonnal kienged. Beszállok a kocsiba, és elhajtok.  El kell tűnnöm!

 Út közben azon gondolkodom mennyivel másabb lehetett volna az életem, ha tudok róla. Ha elköszön. Talán a szüleimtől sem távolodok el. Talán helyre hozhattam volna a dolgokat, amiket elbasztam. Vajon így is elveszítettem volna őt végleg? Vajon Louis még mindig élne? És kitartana mellettem?

                A rádióból egy régi dal szól. Azt hiszem, ismerem. Igen. Kodaline-tól a Hige Hopes. Régebben sokat hallgattam a zenéiket, leginkább akkor, amikor edzettem. A rádiós úgy mutatja be a dalt, mint egy lélektisztító. Ezernyi emlék tör elő.  Az út hossz és üres. Gyorsan hajtok, nincs időm nézelődni.

               

                Maya az ölemben ül és egy bugyuta játékot játszik a telefonján, amit minden alkalommal, mikor volt egy kis ideje.

                Most a színpad mögött állok a srácokkal és beszélgetünk, nevetünk.

                Anyám áll előttem a konyhában, arcán keserves fájdalom. Sír. Miattam.

                Gemma miattam sír.     

                Maya sír. Miattam.

Az autó fokozatosan áll le alattam. Már az út szélén állok, amikor rájövök, hogy én állítottam le. Üvöltök, és a karosszériát püfölöm. Még mindig sírok. Felvillanó fényként tér vissza az egész. Teljesen új nekem ez az egész. Mintha nem én lennék. Végre megtaláltam őt, akit az életemnél is jobban akartam.

„Sajnálom, Harry. Nem vagyok az apád!”

Bizony nem az.

- Styles.

- Apa? Harry vagyok. 

II. évad / XIII. rész

Mégis mit kéne tennem, mikor a legjobb részem mindig is te voltál?

                Ez a kávé pocsék! Késő délután van, én pedig a reptér előtt dekkolok és várom, hogy Becca végre megérkezzen. A gép öt perce szállt le, szóval hamarosan kint kell lennie. Mikor utoljára beszéltünk, azaz tegnap mielőtt felszállt a gépre, valami éttermet emlegetett, ahova el akar menni. Azt hiszem Donetta a neve. A kereső szerint öt percre van a szállodától kocsival, azonban van egy akadálya annak, hogy oda bejusson…

- Mi az, hogy nem mehetek be oda? – fakad ki, mikor a bérelt háza felé elmondom a helyzetet.

- Mondjuk úgy, ez egy „VIP” hely, ami azt jelenti, hogy valakinek lenned kell ahhoz, hogy beengedjenek.

- Akkor ezt buktuk, ha csak nem ismerünk egy olyan személyt aki… - a szemei izgatottan csillannak fel. – De ha mi együtt mennénk el…mint barátok persze. Nem muszáj, mármint nem akarlak kihasználni, meg ilyenek. Nem is tudom hogyan jutott eszembe, hiszen már így is nagyon sokat segítettél, én pedig….

- Lassíts! – néha annyira rápörög dolgokra, hogy képes arra, hogy megmosolyogtasson. – Már egy lépéssel előtted járok. Az elején tisztáztuk, hogy amiben tudok, abban segítek, nem igaz? Na most. Adam foglalt asztalt nekünk, ma este fél nyolcra.

- Tényleg? – megerősítésként bólintok. – Uram ég, Harry. Annyira nagyon köszönöm! – nagy tétben mernék fogadni, ha nem százhússzal repesztenék végig az autópályán éppen, még talán meg is akarna ölelni! – El sem tudod képzelni mennyit jelent ez nekem.

                Téved! Igenis el tudom képzelni, éppen ezért, mikor a bőröndöm felett állok, és már negyedszerre túrom át egy normális gönc után kutatva, kikészülök. Hiszen ez csak egy hülye vacsora. Ugyan olyan, mint az eddigiek. Végül egy farmer és fekete póló mellett döntök. A tükörbe megigazítom és a hajamba túrok, hogy tejesen kócos legyen. Alighogy mosni kezdem a fogam, valaki kopogtat az ajtón. Fogkefével a számban nézek ki a kukucskálón. Nem tetszik amit látok. Mit keres ő itt? Ha nem lennék még eléggé kibukva, még ő is itt van. Mi jöhet még?

Vissza megyek a mosdóba és szép lassan, teljesen alaposan mosom meg a fogam úgy, mint még soha. Mindvégig kopog, amíg jó néhány perccel később ki nem nyitom az ajtót.

- Jézusom. – tettetek meglepettséget. – Nem hallottam, hogy kopogsz!

- Ja, én pedig most jöttem le a falvédőről. – forgatja szemeit. – Na, beengedsz, vagy mi van?

- Ami azt illeti, épp indulni készülök, szóval nem érek rá. – húzom az agyát. – Amúgy meg mit keresel itt?

- Gondoltam meglátogatlak. – ránt vállat.

Persze. Biztos annyira hiányoztam neki, mint ő nekem. Kényelmesen neki dőlök az ajtókeretnek és figyelem, ahogy egyre mérgesebb lesz.

- Király. Hívhattál volna, és akkor szállodát váltok.

- Őszintén reméltem, hogy majd ennyire fogsz örülni nekem, éppen ezért foglaltam asztalt az egyik közeli étteremben. Beszélnünk kellene.

- Komolyan mondtam, Nora. – ellököm magam az ajtókerettől és visszamegyek a kulcsokért meg a telefonomért. – Épp indulni készültem, szóval jobb, ha mész a saját szobádba! – őszinte meglepettség tükröződik az arcáról.

- Hová mész? – most komolyan kérdőre von?

- Találkozóm van. – veszem annyira lazára amennyire tudom. Semmi köze hozzá, hogy mit és kivel fogok csinálni.

- Találkozód? Kivel? – egy ideje anyámnak sem tartozok beszámolni valóval, nem hogy még neki!

Leakasztom a kabátomat a fogasról, mert hamarosan tényleg indulnom kellene.

- Mi közöd hozzá? – egyre mérgesebben összefonja a karját a mellkasa előtt.

- Megint azzal a vörös tyúkkal, mi? – eltart egy ideig mire felfogom a szavai jelentését.

- Parancsolsz? – tényleg azt mondta, amit hallottam? Vissza kell fogjam magam nehogy elboruljon az agyam.

- Szerinted hány újság és internetes oldal van tele azzal, hogy mennyi időt töltötök azzal a loty…- hideg pillantást vetek rá, figyelmeztetve, hogy ne merje befejezni a mondatot.

- Kinek érzed magad, hogy ítélkezz? – összeszorított fogakkal morgok rá. Kezd sok lenni belőle.

- A barátnőd vagyok! – kiáltja, de aztán lehalkítja a hangját, ahogy kinyílik a szomszédos szoba ajtaja és Max dugja ki a fejét. Úgy vélem soha jobbkor nem jöhetett volna.

- Minden oké, haver? – nem, semmi sem oké! Kilépek a folyósóra magam mögött becsapva az ajtót.

- Ne maradj itt. Komolyan mondom, Nora. Ne legyél itt, mire visszaérek! – ezzel hátat fordítok, és a lifthez megyek, ami épp a földszintre tart. Az idegeim nincsenek abban az állapotban, hogy türelmesen várakozzak. Megkeresem a lépcsőt és ott távozok.

Egyenesen a recepcióra megyek.

- Egy kocsit szeretnék bérelni. – mondom a srácnak, miközben a pultra csúsztatom az irataimat. Remélem, hamar átvehetem a kulcsokat. A kocsi, amivel a reptérre mentem az Adam-é, ő pedig valahol bent van a városban. Nem is gond, hogy bérlek egy sajátot, hiszen így majd nem függünk egymástól.

- Harry! – kiáltja valaki a nevem. Megfordulok, de bár ne tettem volna. Riporterek hada árasztja el a szálloda bejáratát. Jeff mintegy varázsütésre jelenik meg mellettem, és a kulcs átvétele után segít átjutni a tömegen.

- Jó szórakozást, kölyök! Csörögj, ha jössz!

                Ezzel a „kölyök” témával teljesen az őrületbe kergetnek! Chrisnél és Maxnél kábé másfél évvel vagyok fiatalabb. Adam azt mondja, egyes kultúrák szerint én a gyereke lehetnék, és amíg a korkülönbség nem változik, addig ez a kölyök/gyerek és vagy öcsi megnevezés stagnáló stádiumba kerül.

Mekkora baromság!

                A ház, amit Becca bérelt magának 15 percnyire van a szállodától. A környéken több eladó lakás is van, köztük egy pár háznyira Beccáé-tól.

Ő már kint vár mikor megérkezem. A hűvös ellenére egy rövid, a combja közepéig érő szűk szoknyát visel, ami eszméletlenül jól áll neki. Nem értem mire ez a cécó, de amikor megérkezünk, kissé alulöltözöttnek érzem magam. Minden férfin öltöny, vagy elegáns ruha.

- Nyugi, nekem így is tetszel. – suttogja Bec. Ahogy rá pillantok, a szemei elkerekednek és teljesen elvörösödik. Már épp szólásra nyitná a száját, amikor elvigyorodok és megelőzöm.

- Köszönöm a kedves bókot. Te is kitettél magadért. – olyan jó érzés úgy bókolni valakinek, hogy azt nem kötelezi szerződés. Ő ettől zavarba jön, én azonban tényleg élvezem. Elhatározom, hogy a ma este többször is meg fogom tenni.

- Mr. Styles, üdvözlöm. A hölgy pedig…

- Miss. Roseman. – hazudom. Azt mégsem mondhatom, hogy Miss. Cabott. Ennyi erővel rögtön elmondhatnám, hogy miért is jöttünk, ugyanis egyikünk sem jött volna ide, ha nincs ez a dolog. Ha Becca apját tényleg ismerték itt, akkor vigyáznunk kell. – A barátnőm. – átkarolom a derekát és közel húzom magamhoz. Egy pillanatra megdermed, de aztán hamar alkalmazkodik a szerephez és ő is belém karol. A legőszintébb mosolyát ölti magára

- Miss. Roseman, örülök, hogy megismerhetem. Kérem szíves türelmüket, máris jön egy kollégám, aki oda kíséri az asztalhoz önöket.  – beljebb sétálunk, és egy képekkel teli falnál állunk meg, hátat fordítva a tömegnek.

- A barátnőd, mi? – kérdezi halkan nevetgélve. – Mit fog hozzá szólni Nora?

Hogy őszinték legyünk, eléggé meg van rólad a véleménye…

- Nem érdekel, hogy mit szól hozzá! – felelem határozottan. Eszembe jut, amit a szobánál mondott, és újra elönt a méreg. Egy öntelt, beképzelt és megkeseredett nő!

Leveszem a kezem Becca derekáról és zsebre dugom.

- Ne haragudj! Rosszat mondtam? – nem válaszolok, csak a képeket nézegetem, végül ő is ezt teszi. Hosszú ideig bámulok magam elé, és érzem, ahogy a mérgem elszáll, a helyén pedig csak bűntudat marad.

- Sa…

- Harry? – közelebb lép az egyik képhez, és közelebbről is megnézi. – Nézd! – mutat rá. – Az ott anya és apa! – a képen tényleg az apja van és úgy tűnik, hogy az anyja is.

- És akkor az a gyerek…

- Az a gyerek… én vagyok!

- Kizárt dolog, Miss Roseman! – mind a ketten összerezzenünk az erős hangtól, ami mögülünk szólal meg. – A képen a legjobb barátom, a felesége és az elsőszülött fia van. 

- Sa…sajnálom. Én.. talán csak összekevertem. Elég apró kép, és mintha anyámat láttam volna rajta, de úgy tűnik nem.

- Minden bizonnyal. Ne kérjen elnézést. Előfordul az ilyen. – kezet nyújt felém, de eléggé le vagyok fagyva. Megszorítom a kezét. – Mr. Donetta vagyok. Az étterem tulajdonosa. Örülök, hogy megismerhetem önöket. Had kísérjem önöket az asztalhoz.

A kezemet ismét a derekára csúsztatom és követjük a pasast. Nem nézünk egymásra. Segítek neki leülni és én is leülök. Mr. Donetta megvárja míg rendelünk.

- Amíg elkészül az étel, addig nyugodtan szórakozzanak a táncparketten. Érezzék jól magukat nálunk.

Amint lelép, felállok és felkérem egy táncra Beccát. Feszengve bár, de elfogadja.

- A fickó hazudik. – suttogja azonnal.

- Miből gondolod?

- Ennek a képnek a másolata meg van anyámnak, és elmondta, hogy ez volt az utolsó közös képe apámmal, az egyetlen, amin mind együtt vagyunk, ahol apám a kezében tart. – olyan hevességgel beszél, hogy mire befejezi a mondatát, elfogy az összes levegője. – Az egyetlen közös képem apámmal. – a hangja megremeg és könnyek gyűlnek a szemébe. Megszorítom a derekát és még közelebb húzom magamhoz. Homlokát a mellkasomnak dönti. Utálok nőt sírni látni.

Felzokog, én pedig örülök, hogy fekete póló van rajtam. Magamhoz ölelem és a zene ütemére mozgunk. Illetve csak jobbra-balra lépdelek, Becca pedig követ.

 - Mindenki minket néz. - suttogom neki. Egyszer régen anya azt mondta, hogy egy keservesen síró nőt csak úgy lehet megvigasztalni, ha beszélünk hozzá. Kár, hogy köztünk a szavak már nem tudtak segíteni. Minden nap hiányzik, de ezt valahogy sikerül elnyomnom.  – Még a zongorista is. Egy öreg fószer, kábé 80 lehet. Az énekes pedig… most vett minket észre. Bár szeretném azt hinni, hogy engem néznek, biztos vagyok benne, hogy a fenekedet figyelik. – érzem, ahogy kezd csillapodni. – Még a végén féltékeny leszek! Egyszer a testneveléstanárom a jelenlétemben bámulta meg anyám fenekét, sosem álltam többet szóba vele. Gondoltam, Ne már!  – elkezd szipogni, ami azt jelenti, hogy sikerült eltereljem a gondolatait. – Egyszer, még általános iskolában a haverjaimmal beszöktünk a lányöltözőbe és elbújtunk az egyik szekrényben. Gondoltuk jó móka lesz. Aztán az egyik lány meghallotta, ahogy haverom tüsszent, és lakatot rakott a szekrényre és rázárta. Nem volt kulcsa hozzá, szóval a gondnok vágta le róla a szünetben. Gusztustalan volt! Apró volt a szekrény. Azon poénkodtunk a srácokkal, hogy ha kinyitják, akkor egy tömbként fogunk kiborulni, mint a Tom & Jerry-ben. – nem reagál, csak a mellkasomra fektetve az arcát szipog. – Nem vagyok jó az ilyen dolgokban, szóval, nem haragudj. – ismét csak nem reagál. Meg csiklandozom az oldalát, mire halkan, én is alighogy hallom, felnevet. – Na, végre. Mondtam már, hogy szép a mosolyod?

- Megcsókolhatlak? – a jobbra-balra való lépegetést befejezem és megdermedek. Tényleg megkérdezte?

Nem tudok megszólalni. Feltekint rám, én pedig le rá.

- El sem hiszem, hogy befejezted a dumálást. – szóval erre ment ki az egész? Ravasz. - Ennyire ijesztő lenne megcsókolni?

- Nem, én csak…- hebegek itt össze vissza.

- Ó, hát, köszi. Egy nőnek mindig jól esik az ilyen… - még mindig túl közel vagyunk egymáshoz. Ő nem lép hátra, én nem lépek hátra. - Pedig nem csókolok olyan rosszul. Legalábbis ezt mondták… De hát miket beszélek, biztos nem érek fel a magad faj… - túl sokat beszél!

Bezárom a köztünk lévő távolságot és az ajkaira nyomom az ajkaimat. Hosszan és szenvedélyesen csókolom meg, olyan világ forgását megállító módon. Az idő lelassul körülöttünk.

Becca hajol el először.

- Csörög a mobilod.

- Hé! Ennyire nem csókolok szarul! – megrázza a fejét miközben nevet. Az arca tiszta maszatos a lefolyt sminktől.

- Harry, tényleg csörög a mobilod! – előveszem a zsebemből. Épp befejeződik a hívás. Max volt az. Négy nem fogadott hívásom volt tőle. Nem igazán szokott hívogatni tovább, ha egyszer nem veszem fel. Vagy vészhelyzet van, vagy nem tudom mi a helyzet. – Vedd fel nyugodtan, én addig elmegyek a mosdóba és rendbe hozom magam. Sietek.

Figyelem, ahogy gyors léptekkel a női mosdó irányába megy. Követem és csak az ajtó mellett állva próbálom visszahívni Max-et. A harmadik csörgésre veszi fel.

- Hol a francban vagy? – üvölti a telefonba.

- Hé! Mi bajod van? – a vonal túlsó végéből sziréna hangja tör át. olyan mintha egy…- Egy mentőautóban ülsz? Mi történt?

- Épp indultam A…

- A lényeget Max!

- A lényeget akarod? Nora túladagolta magát!

- Micsoda?

- Miután leléptél Nora is hirtelen eltűnt. Úgy fél órával később épp a bárba tartottam, amikor hordágyon hozták ki a második emeleti szobából. Én voltam az egyetlen ismerőse, szóval eljöttem! Te hol a francban vagy?

- A városban, dolgom volt! Melyik kórházba viszik? – kinyílik a mosdó ajtaja. Becca lép ki az ajtón és azonnal lefagy az arcáról a mosoly, ahogy meglát.

Mi történt? – tátogja.

- Tartsd egy kicsit. – mondom Max-nek. Elveszem a telefont a fülemtől és letakarom a mikrofont. – Norá-t kórházba szállítják. Hívok neked egy taxit, az haza visz. Ha maradni akarsz és többet kideríteni, akkor biztosítom neked, de nekem muszáj oda mennem.

- Mi történt? Jézusom. Veled mehetek, ha gondolod.

- Megoldom, de most mennem kell. Kérlek, ne haragudj rám! – ott hagyom a mosdóknál. Végig rohanok az éttermen a telefonnal a fülemnél. Csak a recepción állok meg a kabátomért, és hogy elegendő pénzt hagyjak arra, hogy Becca haza tudjon menni, illetve ha akar vacsorázni is tudjon.

Annyira sajnálom, hogy ez az este véget ért. 

                A gépek folyamatos, egyenletes csipogása tölti be a szoba csendjét. Az ágy elé állok, egyenesen szembe magammal. Leguggolok és megnézem a korlapot.

’Harold Edward Styles

1994. Feb. 01

UK

Autóbaleset

Felvétel dátuma: 2015 Dec. 14

Azonnali kóma a koponyát ért ütés mértéke miatt.

 Folyamatos megfigyelés alatt tartva.

Utolsó vizit: 13:32

Állapota változatlan, gyógyszereket az előírtak szerint megkapta.

Charlie Velt – ápoló

Kelt: 2016. március 27. ’

2015. december 14?  

Akkor volt az autóbaleset, miután Mayával elváltak útjaink.

2016. március 27? Mi történik?

                A következő pillanatban kinyílik az ajtó és egy idősebb fekete hölgy lép be rajta, kezében injekciós tűvel, üvegcsével és minden olyannal, amitől a frász kerülget. Mindezeket a szekrényre teszi az ágy mellé. Valamit igazít a gépeknél, majd a számból és orromból kilógó csöveket igazítja meg.

- Szerbusz, Drága. Charlie vagyok. Tudom, hogy hallasz, szóval most nagyon figyelj ide. – megigazítja a takarót és egy utolsó pillantást vet a gépekre, amik életben tartanak. - A napról napra látogatnak téged, a családod és a barátaid. Tudom, hogy elfáradtál, de megtennél nekem egy szívességet és életben maradnál? – bárcsak érezném, ahogy megszorítja a kezemet, de nem. Elég bizarr a helyzet. – Egy életre leköteleznél.

                Nem szól többet. Összeszedi a szemetet és kimegy. Azonnal követem. Egy hosszú folyósóra lépünk ki, aminek a közepén egy hatalmas pult van, rajta két számítógéppel.

- Segítség! Kérem! – alig ül le a hölgy, máris felpattan. Megszólal egy riasztóra emlékeztető hang, és az egyik szoba fölötti lámpa vörösen villog.

- Hívja Dr. West-et! – adja ki az utasítást az egyik fiatal rezidensnek, aki azonnal szalad. Az asszony, azaz Charlie, a szobába szalad én pedig utána. A szobában egy felnőtt nő van az ágyon pedig egy hét év körüli kislány. A gép, ami a pulzusát jelzi, egy egyenes csíkot mutat. A gyermek nem mozdul. Három orvos szalad be. Az egyik felszólítja az anyát, hogy hagyja el a kórtermet, de az nem enged, így némi segítséggel tessékelik ki.

Adelina a lány neve, a kórlap szerint, és veseműtéte volt.

                 Minden olyan gyorsan történik. Az egyik pillanatban még próbálják újra éleszteni, a másikban pedig abba hagyják. Teljesen kiborulok.

- Gyerünk Adeline. – nógatom. A szememből folynak a könnyek, de még mindig szólongatom. – Nem adhatják fel! – üvöltöm az orvosoknak, akik persze nem hallanak. Totál kész vagyok. Még túl fiatal a halálhoz! Még annyi minden vár rá! Még fel kell nőnie! Barátokat kell szereznie, bepasizni, hogy majd később feleségül vegyék, gyerekei legyenek, felnevelje őket… Bárcsak feláldozhatnám magam érte, hiszen annyi mindent éltem már át, ő azonban még nem!

Meghalnék érte! Igen!

- Ha valakinek mennie kell, hát majd én leszek az, Adeline! Kérlek, küzdj!

Már elfáradtam. Igaza volt Charlie nővérnek. Fáradt vagyok. Annyi minden áll a hátam mögött, hogy felsorolni nem tudnám. Adtam már koncertet a négy legjobb barátommal több ezer ember előtt, díjakat nyertünk, mindenki ismeri a nevünket. Biztos meg fogják érteni.

Elfáradtam.

- A halál beállta t… Doktor úr, a gépek! A kislány él!

- Azonnal adjanak neki….

                Minden elhomályosul. A gyomrom görcsbe rándul. Kisétálok a folyósóra vissza a kórtermembe, ám mielőtt beérnék, teljesen elfogy minden erőm. Lecsúszok a fal mentén, az ajtó mellett. Talán jobb is, hogy nem látom magam. Újra hallom az éles csipogást, és látom a piros villogást, épp úgy, mint az előbb, ám ezúttal a fejem fölül jön.

Hát eljött a vég.

- Ne. Ne, ne, ne! –kiáltja valaki. Egy női hang. – Louis, csinálj valamit! – kérleli kétségbeesetten. Felnézek. A legjobb haverom és a menyasszonyom, akit ebben a világban úgy tűnik nem veszítettem el, állnak a szoba előtt a nyitott ajtónál. Erőt veszek magamon, és felállok. Úgy tűnik leállt a szívem.

- Orvos! Orvost, azonnal! – sosem halottam ennyire kétségbeesetten kiabálni Louis-t!

- Nem halhat meg, Lou. – kétségbeesése borzalmasan fáj.

- Sajnálom May. – suttogom, bár üvölthetném is, hiszen úgy sem hallja. – Annyira nagyon szeretlek. Kérlek, engedj el.

- Mindent megteszek érte, – mondja Charlie. – küzdeni fogunk. Most azonban kérem, várakozzanak kint.

Az orvosok egy része átszalad Adeline-tól hozzám, Maya és Louis kint, én bent ragadok.

- Arról volt szó, hogy túléled, nem arról, hogy feladod! Harcolj! Harcolj a családodért. A menyasszonyodért. A barátaidért.

Elfáradtam.

Talán ha egy picit leülök, majd jobb lesz, és könnyebben tudok gondolkodni.

Talán a szememet is lehunyom egy kicsit.

Talán így maradok egy ideig.

Vagy talán örökké.