II. évad / XI. rész

Végre talált valakit, aki számára ő a legfontosabb.

1 hónappal később

Lefogadom, hogy senki sem álmodik arról, hogy huszonkilenc évesen majd egy a Castle sorozatba illő sztori egy fontos szereplőjévé válik, ahol egy kilenc éve lezártnak tekintett gyilkosság után nyomoz a meggyilkoltnak a lányával.

Akiről mellesleg nem tudott senki sem, hogy létezik.

Andrew igazán jó munkát végzett. Becca tizennégy éves volt mikor meghalt az apja. Féléve lakik Londonban egy barátjával, Cameron-nal aki a rendőrséghez épült be. Így ketten próbálták felderíteni az eltitkolt részleteket.

- De hát a fickót régen lecsukták. Néhány nappal a gyilkosság után kapták el a lakásán. - mondtam az egyik találkozásnál.

- Nem. Rossz embert kaptak el, nem érted? - nem. Egyáltalán nem értettem! A fickót elkapták, és mindent bevallott a bíróságon. - Túl gyorsan elült ez az ügy. Betiltották, hogy az addig kinyomozott információkat lehozzák az újságokban, - felemelte a papírt amit akkor fénymásolt, mikor rajtakaptam. Elvettem tőle és elolvastam. Azt a cikket tényleg betilthatták, mert sosem hallottam a benne írt dolgokról. - vagy csak a tévében megemlítsék. A jelenlévőknek tweetelni sem szabadott róla. Titeket nem figyelmeztettek? - ha jól vissza gondolok akkorra, akkor mintha megkértek volna bennünket, hogy ne igazán írjunk róla és ne nyilatkozzunk. Akkor nem értettem, de most valahogyan kezdett összeállni a kép. Bólintottam. - És mit mondtak?

- Nem tudom. Talán, hogy a közönségre való tekintettel ne twitterezzünk erről, mert épp eléggé borzalmas ami történt.

- Igen. És nem volt fura ez a hatalmas média csend az ügy körül? Mármint, úgy értem apám irtó híres volt. Tudom, mert nyomon követtem és megvettem minden újságot négy éven keresztül és hidd el, nem ezer újságról beszélek, hanem a tízszereséről. Köbö. - jól belegondolva, tényleg érdekesen hamar elült a nyomozás, de hát mit nyomozzanak, ha egyszer megvolt a gyilkos?

- Érdekes. - gondolkodtam hangosan a papírok felett görnyedve.

Most talán felteszitek a kérdést magatokban, hogy én mégis hogyan jövök ehhez én.

1 ; Andrew a barátom volt.

2 ; Ha mi, a jelenlévők is benne voltak egy gyilkosság eltusolásában, még úgy is, hogy egyáltalán nem tudtunk róla, akkor az rám is tartozik!

3 ; Ha már ennyire belekerültem, akkor belegondolva Beccával és a haverjával ellentétben, nekem vannak kapcsolataim.

4 ; Miután elmagyarázta nekem, hogy mire készül, visszavezettem az egészet az előzményekre, amikor sírni láttam őt a vécében és már értem miért olyan fontos neki. Talán egy apró kis részem sajnálja az egészet amit tettem, és segíteni akar neki.

A Washingtonból London felé tartó járaton ülök. Ma este lesz a turné sorozat nyitó koncertje. Max, Chris és Adam már a helyszínen vannak. Köbö három óra múlva landol a gép. A reptérről zavartalanul a lakásomra megyek majd, ahol lezuhanyozok és egész este ötig alszom, aztán felkelek beszállok a kocsiba amit Adam bérelt, hogy elvigyen a koncert helyszínére ahol megeszem a nekünk rendelt kaja felét, felmegyek a színpadra, ahol eléneklem néhány új és sok régi dalunkat, aztán visszaszállok a kocsiba ami oda vitt, de most majd a másik két sráccal együtt, és elmegyünk a reptérre, felszállunk egy Ausztráliába tartó gépre és a gépen majd ismét alszok amíg meg nem érkezünk.

Ahogy most is teszem amíg nem landol a gép.

Persze, mindez működött is volna, ha egy Hollywood-i filmben lennénk.

A gép megérkezése után a repteret rajongók hada szállta meg. Szeretem a rajongóinkat, de nem szeretem, mikor tömegesen támadnak. Amikor valaki oda jön az utcán egy aláírásért és vagy egy képért, az sokkal másabb, mint mikor tömegestül jönnek. Hihetetlen az egész. Biztonsági őrök tömkelege kísért egy 'titkos ajtóhoz'. Már éppen beléptem volna, mikor valaki felkiáltott a sorok közül.

' Ő ÖT ÉV UTÁN IS VELÜNK VAN! TE HOL VAGY? '

A lépcsősor alján ülök és a telefonomon dobolok az ujjaimmal. Pontosan tudom kire gondolnak. Pontosan ma öt éve annak, hogy Louis meghalt. Ezek az emberek minden bizonnyal rajongók voltak. Mindig is csodáltam őket, hogy össze tudnak tartani.

 Directioner-ek 

Atyám, mennyire régen volt mindaz, amit magunkénak tudhattunk. A mieink voltak. Harcoltak értünk, ragaszkodtak hozzánk és ' vigyáztak ránk'. Annyi mindent köszönhetünk nekik!

- Kimegyek. - azt hiszem mind a három őr most kapott szívrohamot helyben. Fogjuk a napok óta tartó alváshiányra amit éppen tenni készülök!

- De uram...

- Ne. - elmegyek mellettük, mély levegőt veszek és ahogy kinyitom az ajtót, minden olyan mint akkor volt. Sikoltozó lányok, villogó vakuk... A biztonságiaknak és a rendőröknek sikerült némileg visszaszorítani a tömeget, és kordont húzni eléjük.

- Tudna hozni nekem egy széket? - kérem meg az egyik őrt. - Meg ha van akkor valamit amibe beszélni tudok úgy, hogy mindenki hallja amit mondok. - bólint és elszalad. Esküszöm, mikrofont előbb szereztek nekem, mint széket. Végül mikor már székem és mikrofonom is van, felállok a szék tetejére és elcsitítom a tömeget. - Egy kis csendet szeretnék kérni! - amint elhalkulnak folytatom. - Vegyétek elő a mobilotokat, kamerákat, vegyétek és terjesszétek. - telefonok és kamerák tömege emelkedik a magasba néhány Louis-os plakát mellé. - Hello. Tudom, hogy miért vagytok itt. - mély levegőt veszek és végig nézek a tömegen. Ez a látvány visszavisz a kezdetekhez.

Mi lett volna, ha nem oszlunk fel? Ha meg tudjuk oldani a problémát és együtt maradunk? Vajon még máig együtt lennénk, vagy így is utolért volna a végzet? Ezt már senki sem tudja meg, de abban biztos vagyok, hogy barátok maradtunk volna.

- Mikor azon az ajtón tuszkoltak befelé, valaki azt kiabálta, hogy ' Ő ÖT ÉV UTÁN IS VELÜNK VAN! TE HOL VAGY? ' - a hangom elcsuklik, és minden nesz elhal, csak a gépre felszállást jelző hangocskát lehet hallani a hangszóróból. - Nehéz most itt állni és erről beszélni, - a szabad kezem zsebre dugom. - de nekem is hiányzik. Az életem mellékvágányon közlekedik egy ideje, és ezért kellett négy év ahhoz, hogy elbúcsúzzam tőle. Nem beszéltünk már egy ideje mikor meghalt, bár ő próbálta helyre tenni a dolgokat. Tudtam, hogy számíthatok rá. Olyan személy volt, aki mindig ki tudta hozni a legjobbat az emberből. Nagyszerű barát volt. Egy fantasztikus embert vesztett el a világ, és néha azt kívánom bár én ültem volna abban a kocsiban. - amint kimondom mindezt, rádöbbenek, hogy éppen egy csoport vadidegen előtt beszélek az érzéseimről. De hát ezek az emberek mindig támogattak, tartozom ennyivel, hogy bocsánatot kérek tőlük. - Bocsánatot kérek mindenkitől, akinek valaha csalódást okoztam.

- Ez nem hozza vissza őt! - kiáltja valaki.

- Tudom. - a hangom ismét elcsuklik, és érzem, ha tovább állok itt, akkor ebből sírás lesz. Pedig én utálok sirni!

- Szeretünk Harry!

- Akkor terjesszétek! - nyelem vissza a könnyeket. Talán kicsit meggondolatlan voltam mikor a következő szavak elhagyták a számat. - Ma este a This Time koncertet tart Londonban. Minden valaha volt Directioner, illetve minden rajongó jöjjön el a ma esti koncertre. A belépés ingyenes. Akik pedig már jegyet váltottak rá, azoknak visszaadjuk a pénzt! Directionerek, húzzatok valami vöröset. Készítsetek táblákat, plakátokat. Terjesszétek! Osszátok meg Facebookon, Twitteren, Instagram-on, mindenhol ahol csak tudjátok! Ma este az O2 stadionban várunk mindenkit, 6:30- as kezdettel.

Az este értem érkező kocsiban ülve már kissé parásabb a helyzet. Adam szinte azonnal értesült a kis magán akciómról, és bár nem volt elragadtatva tőle... Oké, egyáltalán nem tetszett neki, de amint elmagyaráztam a tényleges okot megértette. Kissé zsörtölődve, de elfogadta a visszafordíthatatlant és elment intézkedni. Sosem izgultam még ennyire egy fellépés előtt. A telefonom folyamatosan csörög és a hangpostám is tele van. Az alvásból csupán forgolódás lett. Nora már vagy ötvenszer hívott, én azonban csak lenémítva a telefonomat, semmibe vettem. Talán egyértelmű, hogy nem voltam aznap nála mikor visszautazott Amerikába. Azóta nem beszéltünk, én nem hívtam és ő is most keres először. Ahogy befordulunk a helyszínhez még jobban rettegek. Az órám szerint 6:23 van, de még mindig kígyózik a sor a bejutásért küzdve. A hátsó bejáratnál megyek be, ahol Adam rögtön nekem támad és bár türtőzteti magát, ám ahogy belépünk az öltözőbe kijön minden dühe amit a telefonban elfojtott.

- Ígérd meg, ho...

- Sosem csinálok ilyet. Ígérem. - emelem a magasba a kezem. Ekkor robognak be a srácok is, Max és Chris.

- Egy állat vagy! - mondja Chris. Hátba vereget, ledobja magát a kanapéra és végigfekszik rajta.

- Sajnálom srácok, de muszáj volt.

- Semmi sem muszáj, haver. Úgy érezted, hogy ezt kell tenned, hát tedd meg. Mi pedig segítünk. A legjobb haverod volt, és ezt vágjuk. - bólint Max.

- Szóval, nem gond?

- Hogy gond-e? Ember! Tudod kik jöttek el ma este a kis akciód miatt? - lelkendezik Chris a kanapéról.

- Nem, de tudni akarom? - felbontok egy vizet és iszom egy kortyot. Már csak a gondolatra, hogy újra teltházas koncertet kell adnom kiszárad a tokom.

- Nem. - rázza a fejét Max jelentőség teljesen. - Nem akarja tudni! - ok. Talán máskor furcsállnám mindezt, de nem ma, amikor minden a fejére állt.

Csupán 6:53 -kor tudtunk kezdeni. Kilesni sem mertem, hogy mekkora tömeg, ezért csak akkor láttam meg, amikor kiléptünk a színpadra. A stadion szó szerint tele van! Esküszöm egy hajszálnyi hely nincsen! A stadion vörösbe borult.

- Ó ember! Ez brutális. - nyögi mellettem Chris. Felnevetek, mert én ismerem ezt az érzést, és imádom. A közönség tombol.

- Sziasztok! - kiáltom a mikrofonba. - Akkor kezdhetjük? - Max eljátsza az első akkordokat, mire megőrül a stadion. És én még azt hittem, hogy senki sem fog eljönni!

~X~ 

- Rendben. - leülünk a székekre. Chris egy gitárt ad a kezembe, mert most egy olyan dalt készülök előadni, amit ma délután írtam. - Ezt a dalt, ma írtam, szóval még a srácok sem hallották. Ez nektek szól, ez a tiétek! A címe pedig: " Milyen érzés. " - mielőtt elkezdeném Max-hez hajolok és a fülébe súgom. - Ismertek néhány dalt a régi One Direction Four albumról? - bólint. - Király. - visszafordulok a mikrofonhoz, megtörlöm izzadó homlokom és végig nézek a közönségen a sok piros cuccos emberen. - Akkor csapjunk bele.

( saját szerzemény. MINDEN JOG FENNTARTVA! )

 What is feels like

Ülünk a sötétben, egy lámpa alatt.

Figyeljük, ahogy az autók száguldanak.

Minden olyan, mint egy hullócsillag.

Talán nem mondtam, de gyönyörű vagy.

Mi történik a sötétben?

A szemeid ragyognak.

Az őrületbe kergetsz, a vörös cuccodban.

És a nyár jött és ment.

Most a kezemben tartom a világoz.

Jelenleg elég erősnek érzem magam

Ahhoz, hogy végig nézzem ahogy zuhanunk.

Látom a kezdetet, ahol minden kezdődött, de az

Mit sem számít már.

Mert amikor rájössz, hogy vége,

Hogy hagytad kicsúszni a karjaidból,

Amikor minden összetört, megjavíthatatlanul,

Mostmár tudom milyen érzés.

Mert sosem ölelheted újra.

Sosem tarthatod őt éjjel

El kell mennem valahova, mielőtt még túl

Mélyre zuhannék.

Ez az amit a legjobban csinálsz.

Elsétálsz úgy, hogy a végén a szoba üres nélküled,

 Pedig az zsúfoltságig tele van.

Én mégis egyedül állok.

Most a kezemben tartom a világoz.

Jelenleg elég erősnek érzem magam

Ahhoz, hogy végig nézzem ahogy zuhanunk.

Látom a kezdetet, de a vég arcon vág.

Mert amikor rájössz, hogy vége,

Hogy hagytad kicsúszni a karjaidból,

Amikor minden összetört, megjavíthatatlanul,

Végleg, reménytelenül...

Most már tudom milyen érzés.

( a szöveg saját szerzemény! MINDEN JOG FENNTARTVA! )

A tömeg tombol és éljenzik. A fényeket leoltották zene közben, így csak a telefonok fényét lehetett végig látni. Mintha millió csillag lenne az égen. Még vagy hat számot eléneklünk, mielőtt az utolsó dalhoz érnénk. Tartunk egy kis megbeszélést, ahol elmondom melyik számra gondoltam zárásként, a srácok meghallgatják, aztán visszavonulunk a színpadra. Max első dolga, hogy csináljon egy képet a tömegről.

Ezt mindig Niall és Liam csinálta.

- Rendben srácok. - lépek újra a mikrofonhoz. - Remélem sokan készítettetek plakátokat. Nos, emeljétek a magasba, és énekeljetek velünk. – nem ismerik fel azonnal, de ahogy eléneklem az első mondatot, a stadionban egy emberként kiáltanak fel.

 Ki lesz az első, aki elindítja a küzdelmet?

Ki lesz az első, aki elalszik ma este?

Ki lesz az utolsó, aki elhajt?

Ki lesz az utolsó aki elfelejti ezt a helyet?

Felváltva tartjuk

Megfogjuk valaha is tanulni?

Az űr köztünk

Egyre nagyobb

Nehezebb elérni

Annak ellenére, hogy én próbáltam.

Az űr köztünk

Őrzi minden titkunkat

Szótlanul hagyva minket

És nem tudom miért.

Ki lesz az első, aki kimondja " Viszlát" ?

A táblákat magasra tarják így el tudom olvasni miket írtak rá.

' Csinálhatunk néhány Éjféli Emléket '

' Te és én '

' Directioner örökké '

Együtt énekeljük a dalt, és miután vége, még adunk néhány ráadást a This Time első albumáról való számokból, aztán elbúcsúzunk és mindent az emlékezetükbe vésve távozunk a színpadról.

- Ez állat volt! Imádtam haver! - örvendezik Chris.

- Láttad azt a csaj aki... - nem tudom végig hallgatni, amit mond, mert Adam ragadja meg a vállam és kihúz a srácok közül.

- Igen?

- Van néhány ember az öltözőben aki találkozna veled.

- Velem? - talán erről beszéltek a srácok koncert előtt. Bólint, aztán lelép. Megtörlöm a pólómba az izzadt arcomat és benyitok az öltözőbe. Egy lány ül a kanapén egy divatlap fölé görnyedve. Hosszú haja arcába lóg, ezzel takarva arcát. Ahogy becsukom, az ajtót megriad, és felkapja a fejét. Ó istenem. Szóval eljött a koncertre?

 - Eleanor? - suttogom.

- Szia Harry. - feláll és szinte szaladva a nyakamba veti magát. Percekkel később elenged és végig néz rajtam. Látom a száját mozogni, de mintha nem az ő hangja lenne. - Megkezdjük a leszállást, kérjük kössék be biztonsági öveiket.

- Tessék? - El hátat fordít nekem én pedig utána nyúlok, de nem érem el. - El, hová mész?

- Uram. - egy kéz ragadja meg a vállamat, a szemeim pedig felpattannak. Még mindig a repülőn vagyok. Mindezt pedig álmodtam.

- Igen, bocsánat. Megismételné? - az utaskísérő rám mosolyog, aztán megismétli.

- Megérkeztünk Londonba, kérem kapcsolja be az övét. - bólintok, a hölgy pedig tovább áll.

Kinézek az ablakon. Alattunk terül el London.

Mindez pedig azt jelenti, hogy nem leptek el a régi rajongók, nem csináltam ingyen koncertet, és Eleanorral sem találkoztam. Kábán szállok le a repülőről, és annyira szarul érzem magam, mint aki mindjárt hányni fog. A cuccomra várva ez csak rosszabbodik. Mire végre beszállok a taxiba, már a fejem is majd szét szakad. Igen, a másnaposság kibaszott szar. Megadom a címemet a taxi pedig végre elindul. Mindaz, amit álmodtam elevenen él bennem és egészen az úti cél végéig lehunyt szemeim mögött visszajátszok mindent. Kifizetem a taxis srácot, megvárom, amíg elmegy, aztán a szemüveget az arcomba húzva átszaladok az úttesten. Öreg hölgyek ülnek a virágos standoknál, arra várva, hogy valaki virágot vegyen tőlük.

- Jó napot. - üdvözlöm. Azt hiszem itt az ideje, hogy vegyek virágot, és ne egy idegen faszinak a sírjáról lopjam. Kiszedek néhány szál virágot, plusz egy gyertyát és kifizetem.

- Szép napot. - mondja a hölgy miután távozok.

Az első alkalommal majdnem megállt a szívem, mikor a fickó megjelent, most azonban rögtön észreveszem őt, egy strandszéken ül és egy öreg könyvet olvas. Lefogadom, már nem először.

- Üdv. - feltekint rám az öreg lapok közül, és hirtelen felderül az arca ahogy rájön ki áll előtte.

- Üdvözlöm. Már egy ideje nem láttam magát.

- Elfoglalt voltam. - dehogy! Miami helyet otthon, Washingtonban lazáztam néhány sráccal a környékről. Bulikra jártam, vagy kocsmákba. Mivel Becca nem hívott, - ígérte hogy ha talál valamit, felhív. - ezért még arról a dologról is megfeledkeztem. Nora sem hívott miután nem mentem aznap este. Őszintén csodálom, hogy az ügyvéd nem keresett még meg a papírral, miszerint felbontják a szerződést!

- A kisasszony odáig volt érte, mikor meghallotta, hogy végre itt járt.

- A kicso... - ja! Már tudom. - Eleanor. - ez a név kísért engem.

- Képzelje, bejött másnap este, miután maga itt járt és már vagy milliomodszorra is megkérdezte, hogy eljött-e. Láttam rajta, amint felkészül az újabb nemleges válaszra, de aztán annyira boldoggá tette az, amit hallott. Sosem láttam azt a kislányt ennyire boldognak, mint az nap. Azóta mosolyog, mikor kijön ide. Voltaképpen gyönyörű mikor mosolyog. - ahogy az öreget hallgatom, eltöprengek azon, vajon mit csinálhat most.

Talán fel kellene keresnem őt. De mit mondhatnák neki? Hogy sajnálom? Vagy hogy őszinte részvétem? Amit megtanultam az utóbbi időben az, az, hogy a begyógyult sebet nem tépünk fel.

- Parancsoljon. - nyújtja felém a kulcsot. Elveszem és szó nélkül megyek tovább. Most, hogy egyedül sétálok egyre beljebb és beljebb, fényes nappal, látom, hogy mennyi halott. Ahogy jobbra tekintek, valami Gergorie Fitzutz sírja található. Nem állok meg, de azon gondolkodom, hogyan halhatott meg. Megöregedett és lejárt az ideje? Vagy beteg volt? Talán megmérgezték, vagy brutálisan meggyilkolták? Vajon engem is itt temetnek majd el? Lesz helyem a kapukon belül? Lesz helyem odafent? Vagy a kijelölt út számomra a pokol? Vajon alkoholmérgezésben halok meg, vagy leszednek engem is az egyik díjkiosztó alkalmával? Nem tudom, de az ezen való gondolkodás közben rendesen kiráz a hideg és észre sem veszem, hogy megérkeztem a kapuhoz.

A kulcsot a zárba dugom, de az erős másnaposság miatt csak harmadik próbálkozásra sikerül. Beteszem a virágot a vázába és meggyújtom a mécset amit vettem.

- Rózsaszín? Haver! - magam mögé tekintek és észreveszem Louis-t. Nem tudom mi történik velem, hogy látom őt. Talán kezdek teljesen megbolondulni, vagy micsoda.

- Bocs, de másik nem igazán volt.

- Na ne már! Láttam, hogy hol vetted, és tele volt másik színűvel. - felnevet úgy, ahogy régen.

- Azt mondtad egy pipacs is elég lesz. - zsörtölődök.

- Valóban ezt mondtam. - bólint. - Azért kösz, hogy hoztad. Na mi a helyzet? Mi szél hozott?

- Nem ugorhatok csak úgy be?

- Négy évig felém se toltad a képed, most pedig minden hónapban eljössz? - ez inkább kérdésnek hangzott, mint sem inkább kijelentésnek. - Ne is válaszolj. Örülök, hogy itt vagy. Mi a helyzet? - hosszas beszélgetésbe kezdünk...vagyis én beszélek. Beszélek Norárol, hogy mennyire elegem van belőle meg a hisztiéből, beszélek az új albumról, ami majd júniusban jelenik meg, Andrewról és Beccáról.

- Szóval ő Andrew Cabot lánya? De hát neki nem volt gyereke.

- De volt. Mikor megszületett, őt és az anyját is Olaszországba költöztette, hogy megóvja őket a médiától. Az a nő aki folyton vele volt, emlékszel rá ugye?

- Igen.

- Őt csak fizették, hogy eljátssza a feleségét. Valójában Becca anyja volt a felesége.

- Haver, jó nagy katyvaszba keveredtél. - megveregeti a vállam és kiszedi a kezemben füstölgő cigarettát.

- Komolyan le kellene szoknod erről. - beleszív egyet, majd eldobja a francba.

- Mi történ aznap amikor... - nem tudom befejezni a mondatot, mert megszólal. - Bocsi, de ezt fel kell vennem. - felállok és arrább sétálok. - Igen?

- Szia, Becca vagyok. Zavarok?

- Nem, mondd. Találtatok valamit?

- Igen, ami azt illeti végre igen. - na végre. - Állítólag apa naplót vezetett. Valami fekete kis noteszről beszéltek.

- Beszéltek?

- Cam megtalálta az egyik nyomozásból visszamaradt papírt, amit nem semmisítettek meg. Nem tudom emlékszel-e arra, hogy valaha is volt-e nála ilyen. - sosem láttam nála naplót.

- Nem.

- Értem. Nos, Cam szerint az volt az egyetlen, amit a nyomozás során nem találtak meg. Ami azt jelenti, hogy valakinek vagy nagyon szüksége volt rá, vagy még mindig el van rejtve.

- Elrejtve? Hova?

- Szerintem apa régi házába ahol élt. Arra gondoltam, hogy...nos, mivel Cam éjszakás, hogy eljönnél-e velem ma este. - fél héttől koncertem van este tízig, köbö, utána pedig azonnal repülőre szállunk, hogy Ausztráliába menjünk. Bár ott legalább két hetet fogunk majd tölteni. Holnap csak a helyszínt néznénk meg, aztán másnap lenne csak a koncert. Azt hiszem kitudom majd húzni magam ez alól.

- Tíz után van vége a koncertnek. Utána elmehetünk. - telefonon keresztül hallom, ahogy megkönnyebbülten felsóhajt. - Elmegyek érted.

- Köszönöm. - elemelem a fülemtől a telefont, hogy letegyem, de Becca beleszól újra. - Harry?

- Igen?

- Tudom, hogy nem ismerjük egymást annyira, de tudnod kell, hogy sokat jelent nekem a segítséged. - nem szólalok meg, mert nem tudok. Mégis mit mondjak? Talán megfelelt a semmi, mert újra folytatja. - Sok sikert az estéhez. - ezúttal a döbbenettől nem tudok megszólalni. Aztán lerakja, mielőtt annyit tudnák mondani, hogy fapapucs. 

- Bocs. - fordulok vissza arra ahol Louis volt, de ezúttal ő már nincs sehol. 

~ X ~ 

- Köszönjük, hogy itt voltatok ma este! Jó éjszakát London! - ahogy a fények lekapcsolódnak, mi leszaladunk a színapádról

- Szép volt srácok! - üvölti utánunk Adam elvéve a fülétől a telefont. Mielőtt újra a telefonjára akadna, oda lépek hozzá. - A gépen találkozunk! 

- Holnap reggel tudok csak átutazni, ami azt jelenti, hogy nem tudok veletek tartani a helyszín megnézésére. Nagy gond? 

- Ott találkozunk, kölyök. - megveregeti a vállam. A szememet forgatom a kölyök jelzőre, de aztán nem szólok semmit, ő pedig vigyorogva vissza emeli a telefont a füléhez. 

Talán mielőtt elmennék Beccáért, hazaugorhatnék fürdeni, és akkor a saját kocsimat is eltudnám hozni, nem kellene a taxira várnom folyamatosan. A srácok már bent pihennek a szobában mikor belépek és nekifutásból rádobom magam a kanapéra. 

- Rohadt fáradt vagyok! - morogja Chris a padlón fekve. Fogok egy törölközőt és letörlöm a homlokomon gyöngyöző izzadtságot. 

- Milyen volt a gyerekekkel? - kérdezi tőle Max. Az elmúlt hónapban Chirs a gyerekeivel volt. A nő talált magának valakit, aki nem nézi jó szemmel, hogy a csajnak gyerekei vannak, ezért azokat Chris-re hagyta. 

- Jó. Lent voltunk a parton, és nagyon élvezték, hogy láthatják a tengert. Jövő hónapban lesz a tárgyalás, amikor is véglegesen is velem fognak élni. Amelis lemondott róluk. - hülye picsia. 

- Eddig a közeledbe sem engedte őket, ma pedig lemond róluk? Milyen faszit talált? 

- Nem igazán érdekel, haver. A lényeg, hogy visszakaptam őket. - jogos. Bár nem szólok egy szót sem, azt gondolom, a gyerekeknek jobb helyük lesz Chris-nél. Az a nő nem normális, ha csak úgy eldobja magától a gyerekeket. Hiszen ez a szerelem, amit most tarthat azzal az új fickóval, nem tart majd örökké. Semmi sem tart örökké. Hát akkor majd megnézheti magát. 

- Harry, - nyit be az egyik biztonságisunk, Jeff. 

- Tessék? - emelem fel a fejem, hogy lássam őt. 

- Keresnek. 

- Kicsoda? - nem emlékszem, hogy Adam szólt volna, hogy lesznek itt hátul. 

- Egy férfi. A másik szobában várakozik. 

- Egy férfi aki rám vár? - bólint, de közben úgy néz rám, mint aki megőrült. Feltápászkodom a kanapéról és vontatottan követem.

- Ha Adam helyére pályáznak, akkor gondolj a következő szavakra: kölyök, gyerek, öcsi. - nevetve vissza fordulok és látom, hogy ők is jót derülnek rajta. 

- Mindenképpen észben tartom. - hogy Adam helyett valakit? Kizárt! 

- Ha pedig szóló karriert ajánlanak, gondolj a fiamra és lányomra! 

- Még át gondolom! - kiáltom már a folyosóról jókedvűen, ám ahogy bezáródik mögöttem az ajtó és a fickó megfordul, minden jókedvem oda lesz, és a mosoly is ráfagy az arcomra.

Biztos vagyok benne, hogy a maradék másnaposság is kiszökött belőlem abban a pillanatban, ahogy szembetaláltam magam az apámmal. 

 Hogy vele tartottam-e a kapcsolatot? Nem. 

Utoljára akkor láttam, mikor Maya "eltűnt". Átjött és próbálta bevetni minden kapcsolatát, hogy megtaláljuk őt, azonban persze semmire nem mentünk. Aztán napokig beszéltünk telefonon egy két szót, ilyeneket, hogy: 

- Hogy vagy? 

- Jól. 

- Biztos? 

- Ja. De most megyek, mert van egy kis dolgom. Szia. 

Vagy:

- Anyáddal és a nővéreddel elmehetnénk ebédelni, mit szólsz hozzá? 

- Dolgom van a stúdióban, egyhamar nem fogok végezni. Majd legközelebb.

- Rendben. 

Azóta egyáltalán nem hallottam felőle. Na nem mintha kerestem volna a társaságát vagy valami... 

- Szerbusz fiam. Jó látni téged.            

II. évad / X. rész.

Csak annyit kellett volna tenned, hogy maradsz. 

   Az ébredéses problémák nem csak a hétvégéken, de a hétköznapokban is gondot jelentenek. Akárhogyan is állítom be az órát egyre korábbra és korábbra, csak nem sikerül soha idejében felkelni, ahogy ma sem. Négy nap telt el azóta, hogy Edwardot rajtakaptam, és már másnap úgy tettünk, mintha mi sem történt volna. Nem emlegettem fel, ő pedig nem kérdezett. Tökéletes.

   Alig érünk be az iskolába, ahol a diákok már a tanterembe ülnek. Még van néhány perce, de sosem több. Megvárom, míg becsukódik utána az ajtó, aztán mély levegőt véve megfordulok, hogy elinduljak haza, azonban majdnem feldöntenek a lábamról.

- Beszélhetünk? - mosolyog rám Jasmine. Azóta nem igazán kerestem a társaságát. Utálom az olyan embereket, akik meg akarják mondani mit tegyek. Írt néhány SMS-t amiben megfogalmazta, hogy sajnálja, én pedig annyit feleltem ' Felejtsük el az egészet. ' Azonban úgy tűnik neki is feltűnt, hogy mégsem tettem így, mert sem Edwardot nem engedtem az öccsével játszani, se nem viselkedtem vele úgy, mint előtte. Mindig szaladtam valahová, legalábbis erre fogtam mikor összefutottunk.

- Én, nos... - olyan szemekkel néz rám, mint aki hamarosan sírást tervez. Milyen gyerekes! Ekkor rájövök, hogy én milyen gyerekes vagyok! - Valójában ráérek, szóval, persze. Nincs akadálya. - szinte látom, ahogy felcsillannak a szemei. Egy az iskola előtt felállított padhoz sétálunk és alig ülök rá, Jasmine máris arról beszél, hogy tudom milyen. Hogy nem tudja befogni a száját, nagyon kíváncsi és hasonlók.

- Tényleg bocsánatot kérek, oké? Csak annyira szerettem volna segíteni azzal, hogy a bátyámnál dolgozz. Tudom, nem éppen egy fantasztikus, mindenki álmában megjelenő munkahely, Cash pedig nem éppen egy minta ember, de... Ő valamikor jobb volt. A barátnője három éve áldozata lett egy bekattant idegbetegnek az egyetemen. Négy hónapos terhes volt. Beth-nek hívták. - a hangja megbicsaklik, és többé már nem beszél olyan hevességgel, mint az előtt. - Tudod, azóta problémái vannak az ismerkedéssel... meg a nőkkel úgy általában. - amit elmondott a bátyjáról szíven üt. A lány... a lány terhes volt mikor megölték. Milyen ember az ilyen?

- Jas... - nem hagyja hogy befejezzem.

- Azt hiszem, az egész család egy kicsit megzuhant. Szerettük őt, és az elvesztése...az elvesztése borzalmas volt. Mintha a testvéremet vesztettem volna el, és ez borzasztó volt, érted? - igen. Értem. Amikor elveszítettem Tessát, olyan volt, mintha a maradék, az a legapróbb remény is a normális életre eltűnt volna. Minden felrobbant körülöttem, és már nem volt visszaút. Minden égett. Szerettem volna, de még nem álltam rá készen, hogy bárkinek is meséljek Tessáról, ezért, csak hogy végre befogja a száját megragadom és magamhoz ölelem. Percekig ülünk így, közben ő sírni, sőt zokogni kezdett. Nem tudom pontosan meddig tartott mire lenyugodott.

- Bocsánat, hogy így viselkedtem, csak... Egyszerűen bocsánatot kérek én is.

- Szóval, akkor minden újra a régi? Mármint úgy igazából? - szipogja, és félek, bármit mondok most neki, igent vagy nem-et, ő újra sírásban tör ki. Nyolc év után úgy érzem, hozzá kerültem a legközelebb, és bár félek, hülye lennék elrontani. Hiszen a néhai kirohanásait, mindenbe belekotyogásait, akaratoskodásait eltekintve nagyszerű ember és biztos vagyok benne, hogy Tess is kedvelné, hacsak nem leváltana rá.

- Úgy igazán. - bólintok, mire ismét a nyakamban találom. Még mielőtt újra sírni kezdene, - ezúttal nem biztos, hogy tudnám tartani magam. - eltolom és beszélni kezdek.

- Mit csinálsz ma?

- Most? - helyeslően bólintok.

- Uhg, azt hiszem semmit. Te?

- Arra gondoltam elmegyek és keresek egy uszodát. - ezer éve nem úsztam, és ahogy ma a tükör előtt állva végignéztem magamon, egyértelműen az úszás tűnt megoldásnak. Nem vagyok kövér, de... nos vagy az úszás, vagy az edzőterem és ha már választhatok akkor inkább az úszást választom.

- Uszodát? - gondolkodva húzza össze a szemeit, amik szinte azonnal felpattannak, ahogy ő maga is a padról.

- Tudok is egyet. Gyere. - követem a kocsijához, ahonnan csak kiveszi a tárcáját meg az oldal táskáját és gyalog indulunk. Nincs gond Jas veszetésével, csak úgy általában a kocsikba való bezártsággal.

- Nincs messze. Itt van egy köpésnyire. - körülbelül kétutcányira van az iskolától. Jas azt mondja egészen jó a híre ennek az uszodának, és bár az árakról nem tudott mit mondani, remélem nem olyan borzasztóan megfizethetetlenek. A szívem hatalmasat dobban mikor belépek az épületbe, és megérzem az uszodák jellegzetes illatát. Oh, jó istenem. Hogy mennyire hiányzott ez nekem! A recepcióra megyünk, ahonnan a portás egy lányt bíz meg azzal, hogy vezessen körbe minket. Jas valahol a körbevezetés elején összefutott egy ismerősével és ott le is ragadt. Az uszodának van kettő beltéri sport medencéje, és egy külttéri, amit egyértelműen, most nem üzemelnek.

   Lenyűgöz, és szívem szerint már most, teljes felszereltségben belevetném magam a vízbe és jövő hétig ki sem szállnék onnan, de a körbevezetésnek vége, mert a lánynak el kellett szaladnia. Megmutatta merre tudok kijutni vissza az elő csarnokba, és már el is tűnt. Még egy mély lélegzetet veszek, aztán kilépek onnan. Egyenesen a recepcióra érkezem. Körbenézek, mikor kilépek, hátha észreveszem Jas-t, de úgy tűnik rossz irányba nézek elő szőr, mert alighogy elindulok a másik irányba, visszapattanok valakiről. Ahogy földet érek kiszalad a tüdőmből minden levegő. Először nem látok semmit, ami rettegéssel tölt el, aztán lassan rájövök, hogy a szemeim csukva vannak. Kinyitom és hirtelen elvakítanak a fények.

Ez a vég, gondolom, és már a másvilágba tartok. Ekkor azonban valaki eltakarja a fényeket és erősen artikulálva valamit magyaráz, de nem hogy látni nem látom tisztán az arcát, de azt sem értem amit beszél. Pislogok párat, némileg tisztul a látásom, de lehunyom mert a fejem lüktet. Egyre tisztábban ki tudom venni a körülöttem lévők hangját is.

- Hé, jól vagy? - talán a fejem is beverhettem, de ez a hang voltaképpen rohadtul ismerős. Az agyam, mint egy gépezet egyre olajozottabban mozog, és csukott szememen keresztül emlékképek törnek fel a régmúltból, és ekkor rájövök, hogy honnan is ismerős.

   A szemeim felpattannak, és hirtelen minden végtagom, és minden szervem futásra kész. Szemtől szembe bámulunk egymásra, és azt hiszem végül ő is felismer. A szemei tágra nyílnak, mint aki szellemet lát és ijedten - azt hiszem. - hőköl hátra tőlem.

- Ashton. - tátogom, úgy a semmibe.

- Maya?! - olvasom le az ajkairól. - Te..

- Jesszusom. - sosem örültem még ennyire Jasmine hangjának. - Mi van pupák? Segítesz is, vagy csak bámulsz, mint egy bamba birka? - nem tudom mit válaszolhatott neki, mert hirtelen elkap a hányinger és attól tartok, ha megmozdítanak, valakit lehányok. Valahogyan talpra állítanak, én pedig leküzdöm a késztetés, hogy kirántsam a kezem a kezéből.

   Nem lehetséges! Nem, nem nem nem! Vagy mégis? Mit keres ő itt? Amikor utoljára hallottam róla, az a baleset előtt volt. Azt hittem, visszaköltözött Londonba, de úgy tűnik mégsem, hiszen most velem szemben áll és úgy bámul, mintha én lennék a húsvéti nyúl, aki épp hímes tojást tojik.

- Miért bámul így rád? - suttogja a fülembe Jas. Megrántom a vállam, és újra felnézek rá. Még mindig ugyan úgy néz ki. Istenem, mintha egy napot sem öregedett volna! Vajon mire gondolhat most?

- Sajnálom. - ront be a doktornő, aki itt dolgozik. Mondtam nekik, hogy semmi bajom sincsen, és hogy nincs szükség erre a felhajtásra, de ők túlerőben voltak, szóval most itt ülök egy steril fehér szobában, ami elég apró. - Szóval azt mondták nekem, hogy elesett és beütötte a fejét. - körbenéz a szobában. - Ő a barátnőd? - kérdezi Ash-t. Szóval ismerik egymást? Apropó. A barátnője?

- Nem! - feleljük Ashtonnal egyszerre.

- Nem. - ismétlem meg nyomatékosítva.

- Oh, értem. - előveszi a kis lámpáját a zsebéből, és áttér a vizsgálatomra. Belevilágít a szemembe, utána felmutatja néhány ujját és megkérdezi hányat mutat. Miután mindent rendben talál, - köszönöm! - ad egy szem fájdalom csillapítót és szélnek ereszt.

- Figyu Jess, elmegyek a kocsiért. Öt perc és itt vagyok, oké?

- Ugh.- oh a francba! Ne, ne ne ne ne! Nem hagyhat magamra...vele! De még mielőtt tiltakozhatnék, ő elszalad arra amerről jöttünk. Hát ez fene jó! Leülök a lépcső egyik fokára. Nincs visszaút.

- Jess? - kérdezi mögülem. Ajaj! Kezdődik a kérdezősködés! Most ebből hogyan vágom ki magamat?

   Amíg egy frappáns megoldáson gondolkodom, hogy hogyan lépjek le anélkül, hogy kínossá válna, ő leül mellém. Nem közvetlenül, de nem is olyan messze. Nos, ez máris kínos! Talán még felállhatok és mondhatom, hogy ' Ne haragudj, de nem ismerlek. ' Azonban ezzel van két apró probléma.

Első: én voltam az, aki először a nevén szólította őt.

Második: elkezd beszélni.

- Hogy vagy? - Oh, Ashton! Miért kellett nekünk újra összefutni?

- Az orvos szerint jól. - mosolygok rá.

- Mióta..mióta élsz itt Ausztráliában? - rám emeli nagy barna szemeit.

- Ugh, nyolc éve. - bólint, de látom, hogy elfojtja magába a kérdéseit. Borzasztó kínos! Csendben ülünk a hideg kövön, a fejem lüktet, és ezerrel forog az agyam. A múltam egy része újra itt van, és ez félelemmel tölt el. Aztán csak kinyögi, amit eddig visszafojtott.

- Miért?

- Mit miért?

- Miért nem kerestél meg soha? Miért pont Jessica? Miért nem hívtál? Miért, miért, miért? Annyi...annyi minden van, amit nem értek! - csend telepszik ránk, amíg gondolkodok a válaszon, hogy mennyit mondhatok el neki.

- Aznap, amikor eljöttem onnan, - vissza pislogom a könnyeket, amikor ennyi idő után is elő jönnek, ha felidézem magamban a múltat. - nem csak őt, vagy a szüleimet, a ' barátaimat ' hagytam hátra. Mayát is hátra hagytam, azt aki voltam. Az már nem én vagyok. Egészen új életet akartam, a múltam egy egészen kis része nélkül is! Sajnálom, de ebbe te is beletartoztál. Nem kerestelek....nem kereshettelek, mert nem tudtam volna tovább lépni. - egy reménytelen pillanatig azt hiszem, vissza tudom tartani a könnyeimet, de azok akarva vagy akaratlanul előtörnek. Előveszek egy zsebit és megtörlöm az arcomat. - Nem ment volna. - hebegem. - Erős akartam lenni, és féltem, hogy a legapróbb szellőtől is összedől az, amivé váltam. Nem kockáztathattam.

- Számíthattál volna rám! - vágja rá. - Segítettem volna!

- Azok után is, ahogy végül elváltunk? - szinte kidobtam őt!

- Igen. Emlékszel arra, amikor azt kérdezted, hogy miért nem utállak, én pedig csak annyit feleltem, hogy „Egy nap majd biztos foglak.”? - bólintok. Persze, hogy emlékszem. Szörnyen éreztem magam tőle. Azt akartam, hogy utáljon, mert megérdemeltem! - Miután végleg ide költöztem, és egyik este részegen haza vergődtem egy egyetemi buliról, kissé ittasan, akkor, nos utáltalak. Rendesen. Fel akartalak hívni, és elmondani, hogy mennyire, de nagyon gyűlöllek. De aztán Kale, - oh, a jó öreg Kale. - kiszedte a kezemből a telefont és egy olyat húzott be, hogy két fogam is meglazult. – megdörzsöli az állát és a szemembe néz. - Te őt szeretted, és nekem ezt el kellett fogadnom. Ha maga Jézus képében szállok le hozzád az égből, akkor is őt szeretted volna. Kale szó szerint belém verte! - felnevet, de komolyan folytatja. - Ha aznap nincs az a balesetetek és eljöttök a rendezvényre, ott elmondtam volna, hogy bármi van számíthatsz rám, de sors nem ezt akarta.

- Nem tudtam volna a szemedbe nézni. Szörnyen viselkedtem.

- Pontosan. - oh, hát köszi. Ez igazán jót tesz az önbecsülésemnek. - Viselkedtél! - közelebb ülve átkarolja a vállam és mint régen, most is magához húz. Jasmine éppen ekkor érkezik meg.

Ne! Most épp nem jókor! Túl korai!

Sírni akarok. Elmondani Ash-nek mindent, amin keresztül mentem azóta, hogy szinte kidobtam őt. Úgy tűnik nagyon bevertem a fejemet!

- Ha még mindig szükséged van egy barátra, én itt vagyok. - egyértelműen nem érdemlem meg őt! Arcomat elrejtem a kabátjába és felzokogok.

- Majd én hazaviszem. - hallom Ash mély hangját. Biztos Jasmine-nak mondja, ezt a feltételezésemet pedig megerősíti a következő kérdés, ami egyértelműen Jas-tól jön.

- Biztos, Jess? - bólogatok, de nem nézek fel rá. Erősen kapaszkodom Ash kabátjának szélébe, ő pedig rendíthetetlenül tart. - Rendben, akkor hívj, vagy írj ha hazaértél, oké? - ismét bólogatok. - Akkor sziasztok.

- Helló. - búcsúzik Ash. Megvárom, amíg már nem hallom Jas kocsijának hangját, aztán magamra erőltetem a nyugalmat és felemelem könnyáztatott arcomat.

- Bocsi, hogy összekönnyeztem a kabátodat.

- Semmi gond. - rázza mosolyogva a fejét. - Mit gondolsz, elmegyünk meginni egy forró csokit? Vagy azt sem szereted már? - úgy érzem, ha még egy kedves szava lesz hozzám, én újra sírva fakadok. Még mindig emlékszik, hogy imádom a forró csokit? Nem érdemlem meg!

   Fél órán belül már a második adag italt rendeljük magunknak. Egy nyugodt kávézóban ülünk, valahol a belvárosban és beszélgetünk. Rajtunk kívül egy idős pár ül még itt.

- Szóval senkivel sem tartottad a kapcsolatot egész idő alatt?

- Nem. - rázom a fejemet.

- Egyszer, akkor már két hete, hogy eltűntél, mikor az egyik húgod, azt hiszem Maria felhívott. Nem tudtam hova tenni. Nem tartottuk a kapcsolatot egymással, rólad pedig a baleset óta nem tudtam. Itt voltam Ausztráliában, ültem a könyvtárban minden áldott nap és a vizsgáimra tanultam. Nem volt időm tv-t nézni, vagy újságot olvasni. És akkor felhív, hogy tudok-e rólad valamit, mert két hete eltűntél. Gondoltam, te eltűnni? Egy egész világ ismeri az arcodat, lehetetlenség! De úgy tűnik neked mégis sikerült.

 - Nem volt könnyű. - tényleg nem volt az. Miután megvoltak az iratok, és levágattam a hajamat sokáig csak a terhesség miatt mozdultam ki otthonról, vagy bevásárolni, azt is csak szigorúan szemüvegben és a lehető leggyorsabban. - Levágattam a hajamat és átfestettem világos barnára. Folyamatosan szemüveget és egész más ruhákat hordtam.

- Jól áll a rövid haj.

- Köszönöm. - a tény, hogy most itt ülök, és arról mesélek, hogyan tűntem el, fura. Olyan, mintha leleplezném önmagam.

- Szóval, mit csináltál nyolc éven át? Elvegyültél és úsztál az árral?

- Én... - bármennyire is szeretném, nem tudom hogyan mondjam el neki, hogy van egy fiam attól a férfitől, aki miatt most itt vagyok. Talán egyszerűen csak kinyögöm? Nem! - igen. Elvegyültem és úsztam az árral. Na és te? Befejezted az iskolát?

- Igen. Tavaly végeztem, jelenleg pedig élvezem a szabadságot. Talán a közeljövőben beállok a bátyám mellé dolgozni, de még nem biztos.

- Mit dolgoznál?

- A kórházában lennék orvos, de mióta végeztem nem igazán tudom, mit is akarok valójában. - van egy fix állás lehetősége és nem él vele? Anyám!

   Nagyon rövid időbe telt, mire teljesen feloldódva tudtunk beszélgetni. Egyetlen egyszer került szóba az egész Harry-s ügy, az, ami miatt ide kerültem. Én azonban rögtön tereltem a témát. Nem fogok róla beszélni. Nem érdekel, hogy ő az egyetlen, aki tudja a múltam egy részét, vagy az, hogy azt mondja megbízhatok benne.

Mondta ezt olyan is, aki végül a padlóra küldött, mert túlságosan is bíztam benne. Nem is egyetlen fiú miatt voltam így. Órák hosszát beszélgettünk, majd sétálva át mentünk egy parkba, ahol alig húsz percet töltöttünk, a hó esni kezdett. Aztán még inkább esett, a végére olyan hó függöny keletkezett, hogy három méternél nem igen láttunk messzebb. Visszasétáltunk ide, a kávézóhoz ahonnan elindultunk. Négy órája beszélgethettünk.

- Most már haza kellene mennem. - nagyon hideg lett, és még az út is egyre havasabb. Azt hiszem sétálva úgy húsz percre lakom innen, és ha még az apokaliptikus helyzet előtt haza akarok érni, jobb lesz, ha még idejében elindulok.

- Gyere, haza viszlek. Ott a kocsim.

- Köszi, de haza sétálok. - nem makacskodásból, vagy azért, hogy kéressem magam. Komolyan gondolom. Azonban ő mosolyogva, ellentmondást nem tűrve az autó felé fordít és egy igazán picit, bátorításként meglök. Szóval nincs más választásom. Szívem szerint a hátsó ülésre ülnék, de Ash az első ajtót nyitja ki nekem. Beszállok, és azonnal bekötöm magam.

- Merre laksz? - kérdezi miután sikerül kitolatnia. Megadom neki a címet, ő pedig bólint és elindul. Úgy az út felénél járunk, mikor végig gondolok mindent, ami ma történt. Hogy jutottunk el ide, hogy az autójában ülök? A tüdőm összeszorul, és nem kapok levegőt. A mai nap... a mai nap egy kicsit sok volt és gyors. Nyolc év után a múlt újra alakot ölt Ashton személyében.

   Elönt a félelem, ahogy minden felelevenül előttem. Ahogy azon a napon Harry-ék beültek mellénk a repülőn. Egyikünk sem tudta, hogy ennek ez lesz a vége, de ha tudom, sosem kelek fel, és nem szállok fel arra a gépre.

- Mit csinálsz? - kérdeztem hulla fáradtan tőle. Ő csak ott feküdt az ágyamban azért, mert én a kocsiban szórakoztam vele. Tisztán emlékszem mindenre. Ez még némileg az elején volt, amikor csak bontakozott a kapcsolatunk.

- Itt alszok. Miért, minek tűnik? - utáltam ezért, de álmos voltam. Emlékszem, át akartam küldeni valamelyik fiúhoz, de ő hajthatatlan volt. Megpaskolta maga mellett az ágyat, én pedig oda feküdtem, azzal a feltétellel, hogy egy újjal sem ér hozzám. Erre csak annyit felelt, hogy ' Aludni jöttem, nem fogdosni. ' A kis álszent. Szerettem azt a fiút, aki akkor volt. Szerettem, azért mert megtett értem mindent. Sabina neve a lámpáson, az első randi, ahogy megvédett az újságírók előtt. A fájdalom, ami ezzel az egésszel járt, de nem érdekelt, mert azt mondják egy kisdarab a szívéből még mindig jobb, mintha nem lenne semmi.

- Például ezt rakd be. - dobálta nekem a ruhákat, mikor első alkalommal mentünk a szüleihez.

- Meleg helyre megyünk? - az istenért sem lehetett kiszedni belőle, hogy hová megyünk.

- Fogjuk rá.

- Hűvös is lesz?

- Megeshet. - próbáltam összerakni magamban a helyet, de sosem gondoltam volna, hogy bemutat az anyukájának. A nőnek, akitől elvettem, és sosem adtam esélyt arra, hogy megismerje az unokáját.

   Aztán emlékszem, ahogy a szobájában ültünk az ágy előtt, miután becsomagoltunk. Fogadtunk, hogy ellent tudunk állni egymásnak. A csillogó zöld szemei, ahogy kihívóan nézett rám, majd megcsókolt.

   Megmarkolom az ülés szélét, és szemeim a havas útra tapadnak. A baleset, amiben elveszítettem őt, és onnantól csak percekre, vagy órákra kaptam vissza.

- Maya, jól vagy? - Maya. Ez vagyok én valójában. Egy tragikus múlttal rendelkező lány, aki egy napon elindult a legjobb barátnőjével szerencsét próbálni, és kikötött egy, már a kezdetektől kezdve halálra ítélt kapcsolatban. Én vagyok az a lány, aki elmenekült, miután összedőlt a világa. Aki életet adott egy gyönyörű kisfiúnak. Egy kisfiúnak, akinek nincsen apja, mert nem engedtem soha, hogy megismerjék egymást, azért, amit az tett velem. Micsoda ember vagyok én? Elhitetem magammal, hogy helyes az, amit teszek, hogy csak megóvom őt egy olyan traumától, ami engem ért.

- Állj meg! - kérem elszoruló torokkal. Lassít, én pedig kicsatolom a biztonsági övemet. Várom, hogy teljesen megálljon, de ő csak lassítva halad az úton. - Állj meg! - kiáltok rá és most végre lehúzódik az útról. Szinte feltépem az ajtót, és úgy esek ki a hideg levegőre, ami némileg annyira magamhoz térít, hogy behatároljam, hol vagyok. A ház ahol lakunk háromtömbnyire van. Nem tudom hogyan, mert minden összemosódik, de eljutok a házig. Ashton folyamatosan a nevemet ismételgeti, de én csak a zárba dugom a kulcsot és remegő kezekkel kinyitom. Érzem, hogy Ashton mögöttem van, ezért ahogy bejutok a házba, becsukom az ajtót, hogy véletlenül se tudjon bejönni, majd fuldokolva lecsúszok az fal mellett és sírok. Keservesen. Talán még üvöltök is hozzá. 

   Annyi éven át mondogattam magamban, hogy utálom Harry-t azért amit velem tett, a rekedtes nevetését, a mozdulatot, ahogy a hajába túr, a tényt, hogy szinte folyamatosan mentolos rágót rágott, de valójában talán lényem csak egy kis része utálja őt. 

- Maya! - üti az ajtót Ash. - Hallasz? 

- Menj el, kérlek. - mondom olyan hangosan, hogy meghallja. 

- Nem megyek! - tovább beszél hozzám. Arrébb mászok egy picit az ajtótól, hogy kevésbé lehessen hallani a sírásomat de a figyelmetlenségem miatt meglököm a szekrényt, amiről azon nyomban leesik egy kép és váza, ami a földre esve azonnal csörömpölve összetörik. - Ne csinálj semmi ostobaságot! Hallod? - elhallgat mindössze addig míg mély levegőt vesz. - Engedj be, vagy betöröm az ajtót! - vajon tényleg megtenné? 

- Ashton. - zokogom. - csak...

- Kérlek. - mondja alig érthetően. Néhány percig mind a ketten csendben maradunk, aztán némán elfordítom a kulcsot a zárban. Óvatosan kinyílik az ajtó a hideg  pedig beszökik a lakásba. 

   Körbenéz és amint észrevesz, kérdések nélkül mellém térdel és magához húzva erősen tart amíg én erősen szorítva a pólóját minden félelmemet kisírom. Erősen tart és nem enged még akkor sem, amikor Jas bekopog az ajtón. 

- Jess? - nem szólunk. - Jasmine vagyok. Láttam a kocsit a ház előtt, és... Szóval telefonáltak az iskolából. - uram ég! Edward! - A vihar miatt hószünetet rendeltek el az iskolában. Elmegyek az öcsémért, és ha gondolod haza hozhatom Edwardot is.- egy millimétert sem mozdulva Ash biztonságos karjai közül felelek neki. Túlságosan is jó ez az állapot ahhoz, hogy tönkretegyem. 

- Rendben. 

- Rendben akkor... - mikor már azt hiszem lelépett, újra megszólal. - Minden rendben van? 

- Igen. - felelem röviden. - Jas? - szólítom meg. 

- Igen? 

- Köszönöm! - ez alatt nem csak az értem, hogy felajánlotta, hogy haza hozza Edwardot, hanem mindent. Hogy itt van nekem. 

- Szívesen. - és ezzel el is megy. Hallom ahogy elhajt a kocsival, majd ahogy elhalkul a hang én lehunyom a szemem és ismét csak a szaggatott légzésemet figyelem, meg a kezeket, amik olyan biztosan tartanak, hogy esélyem sincsen újra összeomlani. 

- A múltamnak kellene lenned. - suttogom percek múltán. 

- Nem értem. - óvatosan az állam alá nyúl és maga felé fordítja az arcomat. Találkozik a tekintetünk és csak most látom, ilyen közelről, hogy mennyivel öregebbnek tűnik a szarkalábaktól a szeme sarkában. - Miért ne lehetnék a jelenedben is? - nem tudok megszólalni. Egyszerűen nem megy, most nem. Lassan megrázom a fejem, és mikor a szeme az ajkaimra siklik eláll a lélegzetem. Lassan közelit felém a fejével, egyre csak közelebb hajolva. Talán teljesen meghibbantam, de magamban az Oroszlánkirály, egy annyira ismert dallamát kezdem énekelni. 

" Hisz annyi minden történt, De hogyan kezdjem én? Mert elkísér a múlt, oly makacsul, Hogy alig van remény. Egy szót se szól s nem értem, Hogy meddig és mit vár, Hogy m'ért nem lép a trónra ő, aki a törvényes király. Érzed már a szív szavát, A béke égig száll..." 

- Egy perc elég, ma minden összeáll, És egymásra talál. - suttogom, ahogy egyre közelebb ér az arca az arcomhoz.

Ó, igen. Teljesen elmentek otthonról. 

- Mit mond...- nem hagyom hogy befejezze. Mohón az ajkára tapasztom az ajkamat, és a szívem vad rohanásba kezd, ő pedig nem várakozik túlságosan sokáig. Vissza csókol. Először csak gyengéden, aztán olyan mohón kezdünk csókolózni, mintha attól félnénk, hogy valaki más elveszi majd ezt tőlünk. 

Fogjuk a gyenge pillanatomra és arra, hogy meghibbantam, de talán a múltamnak, - ha csak egy kis részének is. - van esélye a jelenemben.