II. évad / IV. rész.

Imádkozom Istenhez, akiben nem is hiszek…

Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy miért teszem, amit teszek, nos, nem tudom. Az elején csak jó ötletnek tűnt vele lógni. Nem volt veszítenivalóm.  Tavaly nyáron történt. Egy filmbemutatón találkoztunk. Még javában ment a film, amikor meguntam, és megléptem a teremből. Utam egészen az épület bárjáig vezetett, ahol rögtön legurítottam két vodkát.

-  Értem én. – lépett mellém. Picit oldalra fordultam, hogy jobban lássam. – Nem életem alakítása, de ennyit tudtam kihozni.
- Magadból?

-  Ha-ha. Nem. A forgató könyvből. A rendező egy pancser. Két Whiskey-t, legyen szíves.

-  Bocs, de ez a film szar. – mondtam ki kerek perec.

- Igen, tudom. De valahol el kell kezdeni. – sóhajtott fel. Mikor megérkeztek az italok, egyet felém tolt, egyet pedig ő ivott meg. – Egyedül jöttél?

-  Ja.

- Én is. Nora Hunt vagyok.

-  Harry Styles.

-  Tudom. – felnevetett, mintha valami nagyon vicces történt volna. -  Mindenki tudja.

- Kérnek még valamit? – kérdezte a pultos, mikor elvette az üres poharakat. Mielőtt válaszolhattam volna, Nora beszélni kezdett.

-  Nincs kedved nálam folytatni? – vicces volt. A film főszereplője, lelép a premierről? Abszurdumnak tűnt, azonban háromnegyed órával később már a kanapéján ültem.

-  Sajnálom. – szabadkozott, mikor kilépett a fürdőszobából, ezúttal egy rövidnadrágban, egy toppban, smink nélkül. – Utálom, mikor a stylist azt hiszi, hogy egy Barbie babát kell készítenie belőlem. – a konyhába sétált, amit csak egy pult választott el a nappalitól. – Kérsz valamit inni? – mind a ketten tudtuk, hogy miért vagyunk ott, és végül két üveg vörösbor után meg is történt. Pár héttel később már nem is emlékeztünk egymásra. Másfél hónap múlva egy rendezvényen ismét összefutottunk, és újra az ágyában kötöttünk ki. Másnap megkeresett a menedzsere, és szerződést ajánlott. Csak néhányszor kell megjelennem vele a nyilvánosság előtt, és ha éppen nincs fellépése a This Time-nak, akkor a filmbemutatóin, vagy rendezvényeken,- és hatalmas összeg csúszik a számlámra. Adam szerint jó üzletnek tűnt. Nora feltörekvő sztár volt, és ezzel a figyelemmel, ami körbevett minket, a mi rajongótáborunkat is növelhettük. Na, nem mintha híján lettünk volna a rajongóknak, de koránt sem akkora, mint a One Direction idején. Így aztán bele mentem. Nem tekintettem rá, és a mai napig sem tekintem igazinak. Egyszerűen csak egy üzlet, amiből mind a ketten jól jövünk ki. Arról nem is beszélve, hogy a szexuális igényeinket is kielégíthetjük.  

Az újságok azonnal elkezdték a hülyeségeiket nyomatni, miszerint hat és fél év után feladtam Maya keresését és „végre” tovább léptem. Hogy végre beletörődtem abba, ami történt. Soha, egy pillanatra sem néztem nőre úgy, ahogy…nevezzük nevén, Mayára. 

Norával jelenleg négy hónapja csak telefonon beszélünk néha-néha. Beindult a karrierje, és most Amerikában forgatnak. Vagy egy hétig még nem jön vissza Angliába. Legalábbis tegnap este ezt mondta. Éppen ezért lepődök meg, amikor észreveszem, hogy a „közös házunkban” égnek a lámpák. Amikor nincs a városban, akkor a saját lakásomban lakom, mert ez igazából nem az enyém, és nem is vagyok hajlandó a kelleténél több időt itt tölteni. Most is csak azért jöttem vissza, mert Nora állítólag kapott valami forgatókönyv féleséget, amit megkért, hogy postázzam át neki Amerikába, mert nem várhat.

Belépek a lakásba, és megcsap a frissen elkészült kaja illata. A hasam fenyegetően hangosan kordul meg. Beljebb sétálok és meglepődök, mikor észreveszem őt a kanapén.

-  Szia. – köszönök, de nem válaszol. Haja szoros copfban van felfogva. Egy bizonyos szögből látszik, hogy fülhallgató van a fülében. Nem hall. Mögé sétálok, és egy picit meghúzom a haját. Majdnem elejti a telefonját.
- Szia. – feláll a kanapéról és rám mosolyog. – Meglepetés!
- Hogy-hogy itt vagy?
- Erre a hétre szabadnapot kaptam. – ránt vállat. – Rendeltem kaját. – hát persze, hogy rendelt. Nora sosem készít, ő csak rendel. Azt mondja így is keveset van itthon, és a szabadideje is kevés, ezért nem pazarol ilyenekre az idejéből. – Együnk. – int az étkező felé. Levetkőzök, és követem őt.
- Hogy haladtok a filmmel?

-  Jól. Már csak egy hónap és készen leszünk. – egy doboz kínait tesz elém, majd magához is vesz egyet. – Jó étvágyat.

- Viszont.

- És ti hogy haladtok az új albummal?

- Jól. Még felveszünk egy számot a napokban, aztán végeztünk is. – mondom már teli szájjal. Nora meghallgatja a zenénket, de nem igazán van oda érte. Az elmúlt időben jó néhány koncertünkön volt, de általában meghúzódott a színpad mögött a hangszigetelt szobában.

- Melyiket? Meséltél már róla?

- Nem. Ezt tegnap írtam. – tegnap este, amikor az interjú után felmentem a hegyre. Az interjú után. Az egész éjszakát ott töltöttem. A kocsiban aludtam, majd ma reggel olyan négy körül értem haza.

- Játszd el. – kéri.

- Tessék? – mint említettem Nora nem igazán van oda a zenénkért.

- Játszd el nekem. Kérlek.

- Most? – miért? Miért akarja, hogy eljátsszam?  - Még nem tudom annyira. És se gitár, se semmi. – mikor már azt hinném, hogy végre feladta, feláll, megragadja a kezem és a nappaliig el sem enged.

- Ülj le. – utasít. Így teszek, ő pedig beszalad a szobába, ahonnan kezében egy gitárral tér vissza. Egy akusztikus gitárral. – Ezt holnap szerettem volna oda adni, de az alkalom így hozta. Szóval előre is boldog születésnapot. – a kezembe nyomja majd egy puszit a számra. Nem tudom, mit mondjak. Holnap lesz a születésnapom? Évek óta nem is foglalkozom vele, csak lerészegedek, és másnaposan felkelek. Így időm nincs rágondolni. – Na! – leül velem szembe a fotelbe. – Énekelj.

- Nora.

- Kérlek! – nyafogja. Nagy nehezen, de beleegyezek. Behangolom a gitárt, és előveszem a farzsebemből a papír zsebkendőt, amire tegnap felfirkantottam és játszani kezdem a hozzá elképzelt akkordokat. Nyelek néhányat mielőtt elkezdem, de aztán nem húzom tovább.

-  Meddig akarsz még tönkretenni? Meddig várod még el tőlem, hogy tűrjem a hangulatingadozásaidat?

-  A rohadt életbe! – az első kezembe akadó dolgot vágom a falhoz. – Nem lehet rajtad kiigazodni!

- Hogy rajtam? Harry, napok óta kerülsz, és még csak annyit sem mondasz, hogy szia. Már ha véletlenül haza tévedsz. Három napon belül összeházasodunk, akkor is dolgozni fogsz?- szólásra nyitom a számat, de egy hang sem jön ki belőle. – A tortaválasztásra is megbeszéltük, hogy együtt megyünk. Háromnegyed órát vártam rád ott ma. Hívtalak is. Végül új időpontot kértem, mert nem jelentél meg. És elérni sem lehetett. 

- Sajn…

- Figyelj. Ha nem akarod már ezt az egészet, akkor rendben. - mondja remegő hangon. - Feldolgozom. Meg tudom csinálni. Da ha akarod, akkor figyelj oda egy kicsit. Kérlek. Nem tudom meddig bírom még.

- Állj meg egy pillanatra! – az egész emelet a veszekedésünktől hangos. – Mégis hogyan képzeled, hogy ilyenekkel vádolj? Elfelejtettem, oké? Mondd, hogy te még sosem felejtettél el semmit! Nem vagyok tökéletes, Maya! Kibaszottul tudod, hogy mit vállaltál, amikor összejöttünk, majd igent mondtál.  – felkapom az első kezembe akadó dolgot,- egy vas ceruzatartó. - és nem is olyan messze a fejétől, a falhoz vágom. Összerezzen, sírni kezd. Hirtelen felkapja a táskáját és sírva kiszalad az ajtón. Nos, az, akié ez az iroda, nem lesz elragadtatva a látványtól. – Maya! – üvöltöm utána. Idegesen a hajamba túrok és utána szaladok. Mire leérek, ő már a bejáratnál van. - Maya! – ismétlem, de ezúttal sem áll meg. – Állj meg, a kurva életbe. De ő csak szalad, egyenesen az autóhoz, amit pár napja vásárolt. A vezető felöli oldal, a főút felé van, ezért anélkül, hogy körülnézne, lelép az útra. Az autós dudál, de már késő. Maya megfordul és rémülten néz rám. Tekintetünk összeakad, és azt tátogja „tönkretettél”.

Teljesen leizzadva ébredek fel. Vagyis inkább ijedek fel. A szemeim felpattannak, és zihálva ülök fel. Csak álom volt. Az órára pillantok a szekrényen. Hajnali kettő múlott hat perccel. Az oldalamon Nora alszik. Teljesen meztelenül a fürdőbe megyek, ahol veszek egy hideg zuhanyt. Kiűzök a fejemből minden gondolatot, és csak azután zárom el a csapot. Megtörölközöm és már a farmeromban, a pólómat húzva megyek vissza a szobába. Csendben teszek-veszek, még lámpát sem kapcsolok. Az ágy szélén ülök, és a cipőmet húzom, mikor végig simít a hátamon.

- Nem maradsz? – kérdezi.

- Holnap korán be kell menjek a stúdióba, hogy felvegyük a dalt.

-  Miért nem mész innen?

-  Mert össze akarok szedni még néhány dolgot. – szinte minden alkalommal eljátsszuk ezt, és csak akkor maradok, ha nagyon ki vagyok ahhoz ütve, hogy hazavezessek. Ő pedig csendben marad, és visszaalszik. Azonban ez alkalommal nem.

- Róla írtad azt a számot, ugye?

- Miről beszélsz? – sosem kérdezősködött felőle.

- Annyira szeretném, ha egyszer engem is annyira szeretne valaki, mint te őt.

- Mi a fasz van? – felkelek az ágyról és mérgesen tekintek rá. Most mi van? Ezek össze fogtak ellenem? Tegnap az a riporter csaj, ma ő? Mindenki meghülyült?  – Neked megártott az amerikai levegő?

- Csak egy egyszerű kérdés volt, utána pedig egy egyszerű kijelentés. Most mit húzod ezen fel magad? – ő is ki kel az ágyból. Maga köré tekeri a takarót és elém áll.

- Hogy min húzom fel magam ennyire? Nora, te szívtál valamit?

- Te hülye vagy? – nevet fel szarkasztikusan. – Na, mindegy. – fejét rázva elindul a mosdóba. Az ajtóban megáll, és leengedi magáról a takarót. – Ha gondolod, csatlakozz. – mondja, majd meztelenül a fürdőbe sétál. Akármennyire is élvezném, most annyira ideges vagyok rá, hogy nem hogy csinálni nincs kedvem, de vele beszélgetni sincs. Hallom, ahogy megnyitja a csapot. Felveszem a szekrényről a telefont meg a karórám, összeszedem a kabátomat, cipőbe bújok és mérgesen indulok el, magam mögött becsapva a bejárati ajtót.

Hát Boldog Születésnapot nekem. 

II. évad / III.

Még élek, bár alig kapok levegőt.

 -       Lesz néhány kérdés. Kérlek, vá…

-          Válaszoljak normálisan. Tudom.

-          Ami azt jelenti, hogy ha kérdez, akkor nem ugrasz neki, nem üvöltöd le a fejét, nem borítod rá az asztal. Becca Cabot a neve. Huszonhárom éves. Ha ezt nem cseszed el, akkor következő hónapban ti lesztek a Popular újság címlapján.

-          Adam. Nyugi. Nem ma kezdtem. – Adam egy nagyon rendes fazon, bírom, de néha az agyamra megy. Chris általismertem meg. Ő már régen is dolgozott együtt Adammel, és mivel szükségünk volt egy menedzserre felhívta.

-          Akkor viselkedj is úgy. – mondja, de én már nem vagyok a kocsiban. Egy egyszerű kis angliai gyorsétkezdében beszéltük, illetve beszélték meg az interjút. Nem sok kedvem van ehhez, de mivel a többiek másutt vannak, én vagyok az egyetlen, aki el tudott ide jönni. Meggyújtott cigarettával a kezemben sétálok be. Alapvetően az volt a kérése, hogy kint csináljuk, de bent nyugodtabb. A rajongók sem jönnek oda, ha bent vagyunk.

-          Ő az, ott. A sarokban. – bök Adam egy vörös hajú lányra. Szívok egy utolsót a cigiből, és oda adom neki. A füst megtelíti a tüdőmet. Útközben szép lassan kifújom, majd leveszem a napszemüveget. Ahogy hirtelen lehuppanok elé, félrenyeli a shaket, amit éppen kortyolgatott. Ez nevetésre késztet, mire ő szigorúan néz rám.

-          Harry Styles. – végig mér, majd eltolja az italt maga elől, és kezet nyújt. Nem viszonzom, csak mélyen, vesébe látón végigmérem. – Én Be…

-          Becca Cabot. Tudom.

-          Rendben. Hogy vagy? – kérdezi. Komolyan? Hogy vagy?

-          Figyelj, nincs sok időm, szóval kezdhetnénk? – először furcsán néz rám, aztán határozottan bólint. Bekapcsolja a diktafonját, elővesz egy laptopot, és pötyög egy sort.

-          Rendben, én kész vagyok. Kezdhetjük?

-          Ezer éve. – felelem.

-          Oké. Akkor kezdjük talán az új albummal. Ha jól tudom, akkor a tizenhat számból tizenkettőt te írtál.

-          Így van. – szakítom félbe. Egy pillanatara feltekint, majd vissza a papírra, amin feltételezetten a kérdések vannak.

-          Mi inspirált? Vagy inkább ki?

-          Az élet. – pötyög. 

-          Melyik a kedvenc dalod róla?

-          Nincs kedvencem. – pötyög. Magamban elhatározom, hogy egy kicsit megdolgoztatom.

-          Egyik bandából a másikba. Mi a különbség a kettő között? – kérdezi.

-          Egyik bandából a másikba? Hat év telt el a kettő között! – nevetséges. Hátradőlök, és figyelem, ahogy mélyet sóhajt.

-          Rendben. Mi a kettő közt a különbség?

-          A közönség. – felelem röviden.

-          Mi van a közönséggel? – kérdezi.

-          Miért? Mi van a közönséggel? – előrehajolok, és mélyen a szemébe nézek.

-          Figyelj. – lekapcsolja a diktafont, és frusztráltan dől hátara. – Nekem is legalább annyira van kedvem itt ülni, mint neked. Nem könnyítenéd meg azzal, hogy gyorsan végigfutjuk a kérdéseket, majd mindenki megy a saját dolgára? – utálom az ilyeneket. Mármint az interjúkat. Folyamatosan ugyan azok a kérdések, és kezdnek unalmassá válni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem, ahogy húzom az agyukat a kétértelmű, a kitérő válaszokkal, avagy a másra tereléssel. Éppen ezért, úgy másfél éve egy újságíró csak annyit írt; „Chris laza, Max jópofa, viszont Harry, - mármint Harry Styles! – maga a pokol. Dupla fizut kérj, ha téged küldenek egy interjúra vele! Sajtósok réme!” Bizony. Nem könnyítettem meg a feladatát!

-             Hé! – húzom össze a szemöldököm úgy, ahogy az előbb ő. – Ki mondta, hogy nincs kedvem, laza harminc percen át, - amit megjegyzem, valahol máshol is tölthetnék, egy olyan csajjal dumálni, akire az egész vagyonomat merném tenni, hogy egyszer sem hallotta egyetlen számunkat sem.

-          Miből gondolod? – arcán megjelenik egy kis pír. Bizony. Egyet sem hallott!

-          Mondj egyet. – az asztalnak támaszkodom, és várom a válaszát. Aki nem figyel rendesen, az észre sem veszi, ahogy egy egész pici pillanatra a laptopjának képernyőjére néz. Olyan gyorsasággal nyúlok ki, és hajtom le a tetejét, hogy ő összerezzen.

-          Jó. Nem halottam egyet sem. – ismeri el. Tudtam. Kiengedi vörös haját, majd újra összefogja. Önelégült mosoly terül el az arcomon.

-          Akkor miért? – kérdezem kíváncsian. - Téged is úgy könyörögtek ide, mint a Szürke Ötven árnyalatába a lányt? Sajnálom, de én nem Christian Grey vagyok. 

-          Nem! – kiált fel, amivel sikerül felhívnia magára a figyelmet néhány asztalnál. – Jesszusom, dehogy is!

-          Szóval, akkor miért vagy itt?

-          Úgy másfél hónapja végeztem a média egyetemen. Ez az első nagyobb munkám, és mivel diák hitelből tartom fent magam, ezért szükségem van a pénzre.

-           Én vagyok neked az első? – kérdezem lazán, mire szemei elkerekednek, és olyan vörös lesz, mint a rák, amit a napokban ettem.

-          Nem folytathatnánk? – kérdezi zavartan. Egy ideig csak figyelem, ahogy ismét pötyög a laptopon, aztán átnyúlok az asztalon, és elveszem a kérdésekkel teli papírt. Felkapja a fejét, és cselekedetemet figyeli. 

-          Ha persze nem bánod. – értem arra, hogy megnézzem a kérdéseket. Lassan megázza a fejét, de mindegy is, mert amúgy is megnéztem volna. Huszonöt kérdés van a papíron, - megszámozta. – de közülük néhányat átsatírozott. Néhány alapkérdés. Hova megyünk még turnézni Anglián és Amerikán kívül, kik lesznek az elő zenekarunk, hol élvezzük igazán a turnés napokat, hova mennénk szívesen vakációzni… - Mióta gitározol? – kérdezem csak így spontán. Idő közben egy pincér felveszi a rendelésem. Egy adag krumplit és egy üveg vizet kértem.

-          Ezt honnan veszed? – néz rám kérdőn. – Én nem gitározom.

-          Figyu szivi. – tekintek fel a papír mögül. – Több mint tíz évet töltöttem olyan emberek között, akik ezt csinálják. – figyelmem ismét a kérdéseknek szentelem. Ötös kérdésig minden a régi, a hatos hetes satírozva. Nem válaszol, csak ismét pötyögni kezd. – Mik azok a kérdések, amiket kihúztál? – keze megáll egy pillanatra.

-          Azok… azok hülye kérdések. – dadogja.

-          Imádom a hülye kérdéseket.

Hülye kérdés? Biztos vagyok benne, hogy már mindet hallottam legalább kétszer. Tuti, hogy ezek sem rosszabbak azoknál.

-          Nem válaszoltál volna.

-          Miből gondolod, ha meg sem kérdezed? – bevallom, élvezem, hogy húzhatom egy kicsit. És azt is élvezem, hogy egyre jobban felhúzza magát rajtam. Igen. Pontosan ezért írta azt, amit írt. Szólásra nyitja száját, de végül csak megrázza a fejét és annyit mond: - Inkább folytassuk. Visszakapatnám a kérdéseimet? – wao! Elég dacos kiscsaj! 

-          Nem. – felelem. Először zavarodottan, majd kicsit mérgesen tekint rám.

-          Nem? Miért? – megérkezik, amit rendeltem. Amint a pincér távozik, én folytatom.

-          Felelek az összes kérdésedre, - lengetem meg magam előtt a papírt. – még a kisatírozottra is. Feltéve, ha te is válaszolsz az enyéimre. – ledöbben, de aztán összeszedi magát.

-          Miért éri ez meg nekem? – karját összefonja a mellkasa előtt és magabiztosan dől hátra.

-          Nem tudom. – rántok vállat. – Tiéd lesz az idei legjobb interjú?! Nem mindenkinek van ilyenre lehetősége. – nem válaszol. Gondoltam, hogy nincs benne. Túl nyuszi hozzá. Kezdő. –Először, másodszor… senki többet harmadszor… rendben akk..

-          Oké. – vágja rá. Azt a! Talán mégsem olyan nyuszi! – De én kezdek. – hatalmas vigyorral az arcomon bólintok. Legalább belement. Bekapcsolja a diktafont és már szegezi is nekem az első kérdést. – Miért lett az a nevetek, hogy „This time”*? – meg kell mondanom, nagyon eredeti kérdés. Vajon hol olvasta? A múlt heti Rolling Stonesban?

-          Mert a Take That már foglalt volt. – viccelem el, azonban ő nem nevet. Sőt, ami azt illeti, elég komolyan néz. Hogy őszinte legyek, ezt a poént az előbb említett újságban is ellőttük. Sőt az összes újságnak kitérő választ adtunk. A lényege sokkal jelentősebb. – Rendben. Gondolom, tudod, hogy egyikünknek sem ez az első bandája, és hogy mindanyuinké feloszlott. Szóval, ez alkalommal jól akarjuk csinálni. – egy darabig csak néz, és próbálja feldolgozni, amit mondtam, aztán pötyög. Hazudtam neki is. Senki sem tudja az igazságot, hogy valóban miért ez lett a neve a bandának. – Én jövök.

-          Rendben.

-          Miért újságíró? – egy adag krumplit tömök a számba.

-          Így akartam a közeletekbe kerülni. – a közelünkbe? Vicces. – Mármint a sztárvilágéba. – jobbat nem tudott kitalálni? Na, mindegy. Úgy teszek, mint aki elhitte.

-          Mi inspirál egy dal megírása közben?

-          A természet, a rajongók, a barátok. Az élet. A jelen, jövő, múlt. Londonban születtél?

-          Amerika, Washington. Melyik az a dal, ami közel áll hozzád? - tetszik az akcentusa. Már az elején tudtam, hogy nem angol.

-          On the Road Again. Miért költöztél ide? – kicsit habozik, mielőtt válaszol.

-          A tanulás. - ez nem volt túl meggyőző. - Tartod valamelyik volt bandatársaddal a kapcsolatot?

-          Igen. – válaszolom röviden, pedig nem. Egyikkel sem tartom. A múltban történtek… kicsit nehézzé tennék azt, hogy bármelyikkel is kommunikáljak. Az „ elválás”, nem volt éppen a legszebb. – Mióta gitározol? – a válaszadásai egyre nehézkesebbek. Valamibe beleléptem volna?

-          Már…már nem gitározom. Miért… szóval miért az On The Road Again?

-          Mert végre újra nyeregben vagyunk. – na! Ez legalább őszinte volt! – Miért hagytad abba a gitározást?

-          Mert a tanulásra kellett figyelnem. – hazudik. – Azt pletykálják, hogy nem tartod a családoddal a kapcsolatot. Igaz ez? – elönt a méreg. Az igazság az, hogy már öt és fél éve nem beszéltem se anyámmal, se apámmal, se Gemmával. Minden elbaszódott. Amikor ő elment, minden a feje tetejére állt. Azt hiszem, a mai napig nem tudom felfogni, hogy csak úgy eltűnt az életemből. Igaz én is jobban vigyázhattam volna rá. Az eltűnését követő napokban folyamatosan, minden újság arról szólt, hogy elrabolták. De tudom, hogy nem ez történt. Kerestem. Persze, hogy kerestem. Ekkor kezdtem eltávolodni anyáéktól. Nem jártam haza, csak a kocsmába. Nem mentem el a fellépésekre, majd egyik nap beállítottam Simonhoz, és a felmondásról kértem papírt. Kiléptem a bandából, és én is eltűntem hathétre. Botrány volt belőle, de leszartam. A legjobb barátom egy kocsmáros volt, valahol Spanyolországban. Béreltem egy házat, ahonnan csak éjjelente jártam ki, majd részegen vissza. Néha egy szép domináns spanyol macával magam mellett.

-          Gondolom, tudod mi az, hogy pletyka. - mondom rosszízűen. - A szüleid mit szólnak, hogy ezt a munkát választottad? 

-          Nem voltak érdekeltek benne. – nyel egy nagyot, majd a papírra koncentrál. -  Hol ismerkedtetek meg a… barátnőddel?

-          Egy rendezvényen. – egyre inkább a laptopjára koncentrál. Nem néz a szemembe. -  Van barátod?

-          Mit érdekel az téged? – kérdezi. Igazából én sem tudom miért kérdeztem meg.

-          Csak kérdeztem. Sok barátod van?

-          Hé! Most én kérdezek!

-          Nem! Te már kérdeztél. – vigyorgok rá. A krumpli már rég elfogyott a zacskóból, és a víz felét is megittam, ő azonban még mindig nem fogyasztotta el azt az italt, amit az elején ivott. – Méghozzá azt, hogy „Mit érdekel az téged?” Szóval most én jövök. Sok barátod van?

-          Semmi közöd. – feleli. - Világot rengető hír volt, mikor a menyasszonyod elrabolták. Feladtad a keresését? – hogy mi van? Az addigi „jó kedvem” semmivé foszlik és érzem, hogy elvesztem az irányítást.

Az a téma tabu! Vagy esetleg nem kapta meg a listát? A rohadt életbe! Mégis kinek érzi ez magát? A kezem remegni kezd, és elönt a düh. Jobban, mint valaha.  Hogy feladtam-e a keresését? Sosem adtam fel, mert tudom, hogy nem rabolták el! Nekitolom az asztalt, minek következményeképp hozzápréselődik a székhez.

-          Kibaszottul semmi közöd sincsen ahhoz, hogy mi történt akkor. Mégis ki a jó büdös fasznak képzeled te magad? – dörrenek rá.

-          Harry… - nyögi elkerekedett szemekkel.

-          Nem csodálom, hogy nincsenek barátaid. Gondolom, folyamatosan jár a szád. Baszottul olyan vagy, mint a többi. – felállok az asztaltól, ezzel feldöntve magam mögött a széket.  Kurva életbe!

 -          Megtiltom, hogy bárhol is megjelenjen mindez! – mondom határozottan, mielőtt elengedem az asztalt. Azonnal eltolja magától. Az egész étterem minket figyel, én azonban csak felveszem a szemüvegem és kiviharzok a helyiségből.

-          Harry! – üvölt utánam Adam. – Állj már meg, a franc essen beléd! - megállok a kocsi mellett. Már esteledik.

-          Mi történt?

-          Te kurvára nem adtad neki a listát?!

-          Azt beküldtem a szerkesztőségbe. Azt mondták, hogy figyelnek! Honnét kellett volna tudnom? – rágyújtok egy cigire, de Ad kiszedi a számból és eldobja. Ettől csak még idegesebb leszek. El kell tűnnöm innen.

-          Add a kulcsodat.

-          Mi van?

-          A kocsi kulcsát. – előveszi és nekem adja. Azonnal beszállok.

-          Hová mész? – kérdezi, de én már indulok is. Meg sem állok egy titkos helyig. Ez egy kis erdős terület. Még pár éve fedeztem fel. Mikor nem koncertezni vagyunk, és elegem van a világból, akkor ide jövök. Senki sem tud róla. Az út egyenesen egy hegyre visz, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a városra. Leállítom a kocsit, és kiszállok. Felmászok a legmagasabb pontjára. A nap már megy le, ezzel vörösre festi a tiszta londoni eget.

-          Imádom nézni, ahogy megy le a nap. Olyan megnyugtató.  – mondta, majd megcsókolt.De nem mindig volt ilyen, mert elbasztam. 

-          Folyamatosan elhanyagolsz! Napokig ébren maradok, ha ezt akarod. Mosolyt erőltetek az arcomra, és kényszerből nevetek, amikor kamerák előtt vagyunk. Játszom a szerepem, ha kell. Meg tudom csinálni. Neked adtam mindenem, Harry.  – zokogta a telefonba. – Egy jó gépezet leszek, ha erre van szükséged. - sokáig tartó szipogás töltötte be a csendet. Ezt én tettem vele. Összetörtem. – Sok mindent el tudok viselni. - mondta. – Amíg elegem nem lesz! Mert én is emberből vagyok!

Lett volna időm felelni. Ő adott nekem időt. Azt hittem soha nem veszíthetem el. Ki gondolta volna, hogy egy nap ennyire fájdalmas lesz?

A szavai, és a sírása a vonal túl végéről, a fejemben, a mai napig újra csengenek. Újra és újra.

-          Napokig ébren maradok, ha ezt akarod!...

Még nyolc év után is fel tudom magamban idézni a fájdalmat a hangjában.

-          Mosolyt erőltetek az arcomra, és kényszerből nevetek…

-          ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!! –üvöltöm a semmibe, amíg már érezem, hogy elfogy a levegőm. – HOVÁ TŰNTÉL? – kiáltom, ahogy csak kifér a torkomból, majd térdre ereszkedem. – Hová tűntél? – kérdezem már halkan. 

II. évad / II.

Az olyanok, mint én, el akarják hinni, hogy megváltoztál. 

Este hat óra tíz perc. A nappaliban álló fotelben ülök, és az álláshirdetéseket bújom. Edward előttem ül, és a matematika házi feladatát csinálja. Természetesen eszem ágában sincs elmenni Cash kocsmájába. És ezt Jasminnak is elmondtam.

Egyre fáradtabbnak érzem magam, mikor kiszúrok egy hirdetést az újságban. Eladó. Tárcsázom a számot.

-           Igen, tessék? – veszik fel.

-          Jó estét kívánok. Jessica Grey vagyok és az állás felől szeretnék érde…

-          Sajnálom, de az már nem aktuális.

-          Értem. Köszönöm szépen. Viszont hallásra. – körülbelül a többi beszélgetés is így hangzott.

-           Nem vettek fel? – kérdezi már vagy századszorra.

-           Nem. – rázom a fejem. Félredobom az újságot és beülök mellé a kanapéra. – De neked milyen volt a napod?

-           Jó. Mason megmutatta a katonáit, amit az apukája vett neki. Nagyon tutik. Van neki abból a Blue Chris készletből is.

-          Igen?

-           Aha.

-           A tanár néni azt mondta, hogy jól kijössz a többi osztálytársaddal is. Ennek örülök. Tetszik az iskola?

-           Igen. Főleg a focipálya. Nagyon tuti. Anya?

-           Hmm? – közelebb vonom magamhoz.

-          Jövő hétvégén lesz a meccs. Eljössz?

-         Természetesen.

-          És ha nyernünk, akkor elmegyünk fagyizni?

-          És ha nem nyertek?

-         Nyerni fogunk! – imádom a hatalmas önbizalmát, és azt, hogy nem ismer lehetetlent. Addig küzd, amíg nem éri el azt, amit szeretne. Tavaly nyáron Görkorcsolyázni szeretett volna meg tanulni. Három napon át nyaggatott, hogy vegyek neki egy pár görkorit, míg végül beadtam a derekam, és születésnapjára megkapta. Azt figyelembe véve, hogy csupán hét éves volt, csak az első esésnél sírta el magát. Négy nap alatt megtanult annyira, hogy a segítségem kellene hozzá.

      Minél idősebb lesz, egyre jobban hasonlít az apjára. Mind a viselkedése, a jelleme és úgy szint a kinézete is. Néha félek, hogy felismerik őt, engem is és hirtelen az elmúlt nyolc év feleslegessé válik.

      Három hónapja hallottam róla utoljára. Vagyis inkább véletlenül olvastam. Új bandát alapított, - bár mindenki arra számított, hogy majd szólóban folytatja. Mind szétszóródtak. Néhányan ott hagyták a zeneipart, és más irányba próbálkoztak. – és most hármasban járják a világot. Bár még bandában énekel, de koránt sem olyan dalokat, mint korábban. Fő énekes, és azt hiszem dalszerző is. Minden bizonnyal elfelejtett már. Néha még hiányzik, nyolc év után is, de amit akkor megtettem, azt újra megtenném. Hogy a fiát bemutatni neki? Nem! Ő nem lesz a sajtó újabb boncolgatnivalója. Őt nem teszik tönkre, ahogy velem tették! Ahogy ő tette velem.

~ 8 évvel korábban ~

-          Hogy megyünk ki innen? Ez elfogahatatlan! – háborgott anyám. A korház be és kijáratai tele voltak újságíróval, fényképészekkel, rajongókkal és minden olyannal, akik csak egy kis hírre éheztek. A párkányon ültem, és bámultam ki a sötétített ablakon, mikor bejött Harry egyik biztonsági őre.

-         Harry kész bármelyik pillanatban elhagyni a kórházat, a kérdés már csak az, hogy hol megyünk ki. – nem nagyon zavartattam magam ez miatt, csak az érdekelt, hogy újra lássam őt. Akkor már másfél hete voltunk bent, és egy pillanat erejéig nem engedtek fel hozzá. Kihűlés, és agyrázkódás gyanújával tartottak bent megfigyelés alatt, de róla nem tudtam semmit. Egyszerűen mindenki hallgatott. Senki nem mondott semmit.

Egyszer beszéltünk telefonon, illetve SMS-eztünk.

„ Miért nem láthatlak? „- kérdeztem. Hajnali négy múlott néhány perccel. 

„ Miért nem alszol?” – válaszolta terelve a témát.

„Mert ijesztő ez a szoba!” – írtam.

„Hamarosan hazamehetsz.” – válaszolta vissza. Hazamehetsz. Azt írta, hogy hazamehetek. Nem azt, hogy hazamegyünk. Tudtam, hogy valami nem stimmel.

„Szeretlek.” – írtam neki, de nem válaszolt. Három perccel később próbáltam hívni, de a telefonja ki volt kapcsolva. – biztos lemerül, gondoltam. Azonban másnap, nap közben mikor hívtam, hagyta végigcsörögni, aztán újra elérhetetlenné vált. A fiúk, - Niall, Louis.- sem mondtak semmit, csak fájdalmasan terelték a témát. Néhányszor El, Anne illetve Veronica is meglátogatott, de tőlük sem tudtam meg semmit. Borzasztó volt.

-          Van egy ötletem. – mondta végül az egyik nővér. Mind felé kaptuk a fejünket. A nagy ötlet az volt, hogy az egyik nővért - aki természetesen takarta az arcát. – Louissal és Eleanorral az oldalán kiküldik civil ruhában, és beszállnak az egyik kocsiba.

-          Mit szólsz? – kérdezték.

-          Nekem aztán mindegy. – vettem félvállról. Persze gondolatban azért megjegyeztem magamnak, hogy elég naivak, ha azt hiszik a sajtó a rajongók, és a többiek ennyire átvágható. Végül mégis sikerül. A hátsó kijáraton távoztunk, ahol egy fekete, sötétített üveges autó várt ránk. Beszálltunk, - anyám Niall, és én. – és vártam, hogy a többiek, Harry is csatlakozzon. De nem jöttek. Az ajtó becsapódott, és még csak annyit sem tudtam mondani, hogy fapapucs, autó már indult is.

-         Mi? Nem! – emeltem fel a hangom. – Harry? Úgy volt, hogy ő is jön! – a tekintetem Niall, és anyám között cikázott. Egyik sem válaszolt. – Niall? Hol van? – a kocsi nagy sebességgel ment, így már a főúton voltunk. Azon az úton, ahol a baleset történt. Kikapcsoltam. Láttam, hogy mozog anyám és Niall szája, hozzám beszéltek, de nem hallottam semmit. A szívem… a szívem úgy vert… nem ehhez hasonlóan még sosem vert. Azt hiszem pánikrohamom volt az autóban. Anyám próbált lenyugtatni, de egyre hevesebben kapkodtam a levegőt. Ahogy kicsit leengedte az ablakot, hogy bejöjjön a friss levegő, hirtelen megcsapta a kezemet a hideg, amitől csak még rosszabb lett.

-          Mögöttünk jönnek. – hallottam elmosódva Niall pánikkal átitatott hangját. Telefonált miközben hozzám beszélt, de azt már nem hallottam, hogy miről, és kivel. – Mögöttünk jönnek. – ismétel. Üvöltöttem, ahogy csak a torkomból kifért, hogy álljon meg a kocsi vezetője. Végül mikor megállt, feltéptem az ajtót és kiugrottam. Szerencsémre egy jeges részre léptem ezért térdre estem. Az autó mögött,- amivel mi utaztunk. – néhány másodperccel később megállt egy másik kocsi is. Levegő után kapkodtam. A hajam izzadságtól úszó homlokomhoz, arcomhoz tapadt. Gyorsan felkecmeregtem a sárból. A másik kocsinál kinyílt egy ajtó, és bár csak homályosan, de láttam, ahogy valaki kiszállt belőle, sántikálva felém sétált, majd a karomnál fogva a kocsi hátuljához vezetett. Fájt, ahogy megfogott, de abban a pillanatban nem törődtem vele.

-           Maya! – két kezébe vette az arcom, és felemelte. – Lélegezz. Maya, a francba. – néhány másodperbe telt mire a látásom végre tisztulni kezdett. A kép kitisztult, és lassan a lélegzetem is normálissá vált. – Jól vagy? – kérdezte. A hang, amit másfél hete nem hallottam.

-         Harry. – rávetettem magam, átöleltem, mire hangosan felszisszent. Úgy engedtem el, mintha forró vízbe nyúltam volna. Szorosan összeszorította szemét és állkapcsát. Végignéztem rajta. A jobb kezével egy mankóra támaszkodott, arca bal oldalán több kisebb, és néhány nagyobb seb éktelenkedett. Borzasztó látvány volt. Azt hiszem, ha nincs mögöttem az autó, akkor összeesek.

-           Mi a franc ütött beléd? – vont kérdőre. Azt hiszem nem tudtam követni.

-          É-én… Nem tudom. Sajnálom. Hiányoztál, és miért nem mehettem fel hozzád? Azt hiszem… nem tudom. Miért nem mondott senki semmit..? És miért nem láthattalak? És minek van mankó a kezedben? – össze voltam zavarodva. 

-          Ezt tényleg most akarod megbeszélni? Itt a hidegben? – kérdezte… nem is tudom, talán ideges volt. Úgy beszélt, mint egy szülő, aki a gyerekét szidja. – Nem ér rá, amíg hazaérünk?

-          De… persze. Sajnálom, csak… hiányoztál. – mondtam alig hallhatóan.

-          Rendben. – felelte. – Szállj vissza a kocsiba. Otthon találkozunk. – mint egy megrótt kisgyerek, hátat fordítottam neki és visszaindultam a kocsihoz, ahonnan mondhatni úgy borultam ki, azonban a felénél félénken fordultam vissza. Harry ugyan úgy állt.

-           Szeretnék veled menni.

-           Hova? – nézett rám értetlenül.

-          Veled. Úgy értem szeretnék veled utazni.

-          Felőlem. – rántotta meg a vállát. Az ajtóra bökött, jelezve, hogy szálljak be. Én így tettem, majd néhány másodperc múlva követett, és becsukta az ajtaját.

-          Szerbusz. – fordult hátra Anne az első ülésről. – Hogy vagy?

-          Én…

-          Indulhatnánk? – vágott a szavamba Harry. Még előre szólt Niallnek, hogy velük utazom, majd a kocsi megindult. Útközben senki sem kezdeményezett beszélgetést. Harry teljesen az ajtó mellett ült, és az ablakon bámult ki. Sosem viselkedett így velem azelőtt. Ennyire…ridegen. Azonban mellette még így is biztonságban éreztem magam. Közelebb iszkoltam, és a fejemet a vállára hajtottam. Válla megfeszült. Mielőtt lehunytam volna a szemem, ujjaimat az övébe fűztem és vártam, hogy ő is ezt tegye, de nem. Nem húzta el a kezét, de nem reagált az érintésemre.

Azt hiszem, ekkor kezdett ellökni magától. 

II. évad / I.

Az olyanok, mint te, mindig vissza akarják kapni az eldobott szerelmet. 

-           Gyere!

-           Jas, nem is tudom. – Ausztrália e részén található leghíresebb kocsmája előtt dekkolunk. - Talán mégsem nekem való ez a munka.

-          Dehogynem! Higgy nekem! Egyébként is. Ha itt nem akkor hol? Jess. Már annyi helyen jártunk, hogy lassan kezdem úgy érezni, hogy jó buli munka meghallgatásokra járni.

-           De…

-           Nincs de, oké? – erősködik. Jasmin… nos, ő elég kitartó tud lenni, ha akar. – Figyelj. Ismerem a tulajt, és biztos vagyok benne, hogy jól járnátok mind a ketten. Biztos lehetsz benne, hogy jobban fizet, mint a McDonalds. Ha másért nem, akkor Edwardért tedd meg. – az elmúlt nyolc évben mást sem tettem, csak az ő érdekeit néztem. Hogy neki jó legyen. Éppen ezért nem vettek fel rengeteg munkára. Ugyanis az rendben lett volna, hogy van egy gyerekem, de az időbeosztást lehetetlen lett volna megoldani. Az, hogy nekem már öt órára egy irodában kelljen ülni, de közben iskolába vinni őt, majd onnan elhozni... Összeegyeztethetetlennek bizonyult. Pedig az jól fizetett volna. Nincs senkim, aki vigyázhatna rá, elhozhatná őt az iskolából, vagy akár elvihetné.

Újak vagyunk. Totál újak! Egy hónapja élünk itt Ausztráli fővárosától tíz kilométerre. Nem arról van szó, hogy anyagilag szarban lennénk, de ahhoz, hogy ez így is maradjon, munkára van szükségem. A lakást, amit egyelőre csak bérlünk, már két hónapra előre kifizettem.

Mire újra tisztán tudok gondolkodni, már a kocsma egyik asztalánál ülök Jasminnal, és a tulajt várjuk. A hely nappal zárva, szóval egyedül vagyunk.

-           Jas, biztos jó ötlet ez? – körbenézek. A székek körülöttünk fel vannak pakolva az asztal tetejére, és egész tisztának tűnik minden. A pulttal szemben, - egy jó hosszú pult, ami mögött vagy ötven fajta pia van felsorakoztatva a polcokra. – egy kis emelvény van. Jas szerint néhány szerencsés előadónak lehetősége van rá, hogy itt mutatkozzon be. Állítólag néhányan itt kezdték az pályát, majd az egész ország, kontinens megismerte a nevüket. – Egyébként, honnan ismered a tulajt? – még mielőtt válaszolhatna, egy mélyen zengő hangzavar meg minket. Mind a ketten felé fordulunk. Jasmin felugrik, és a sráchoz szalad. Széttárt karokkal veti rá magát. Én is felállok.

-           Mit keresel te itt? – kérdezi a srác, miután ő is megöleli Jas-t.

-           A szívességet jöttem behajtani rajtad!

-           Szívesség? Tartozok én neked ilyennel?

-           Ó, tesó! – nevet fel hangosan. -  De még mennyire! Kell emlékeztesselek arra, amikor lenyúltad a…

-           Igen, vágom. – szakítja félbe, majd érzem, ahogy kemény tekintete megtelepszik rajtam. Végigsimítok a ruhámon. – És ő? – egy pillanatra sem tekint el rólam. Jas visszasiet hozzám. Kezét a derekamra teszi, és közelebb lök a sráchoz. Vagy két fejjel biztos, hogy magasabb nálam. Az első, amit felfedezek az a tetoválás a karján. Mivel ujjatlan felsőt visel, ezért tisztán látszik, ahogy a minta végig fut a felkarján, majd eltűnik a válla felett. A szeme sötét. Talán barna. Egészen vonzó..

-           Cash, ő Jessica Grey. Jess, ő az egyetlen, az utánozhatatlan… nos, ő a bátyám. – nem! Mégsem olyan vonzó.

-           Szia. – nyújtom a kezem, amire csak rátekint, aztán vissza Jasminre. – Uhg. Akkor nem. – jegyzem meg alig hallhatóan.

-           Nyögd ki Jas, hogy mit akarsz. Nincs sok időm.

-           Ha mondjuk, egy kicsit kultúrálnád magad… köszönöm. Szóval. Jessica és a…

-         Nem kell a köret. – mondja lazán. Mindig ekkora tahó? Ha az én bátyám lenne, már rég megcsapom!

-          Jesszus, te annyira idegesítő lettél! Szóval Jessnek munka kellene. – Cash, - azt hiszem így hívják. – tetőtől talpig végig mér és fülig érő széles vigyorra húzódik a szája. Talán még egy kis kacagás is elhagyta a száját? Bunkó!

-           Komolyan? – kérdezi már komolyan. – Jas, nem veszek fel bárkit, akit idehozol. – és ennyivel le is tudta. Megveregeti a húga vállát, és elmegy mellette egyenesen a pult mögé. Azonban Jas nem adja fel.

-           Cash, nem jöttem volna ide, ha nem lenne fontos! Tudod jól! De Jessnek van egy…- Jasmin nem fejezi be.

-           Mije van neki?  - a srác egy pohár itallal a kezében tekint a húgára majd rám. Ez a srác az elmúlt néhány percben jobban felhúzott, mint korábban bárki ennyi idő alatt. Mind a ketten rám néznek. – Mid van kislány? – a pultra támaszkodik, és érdeklődve várja a válaszomat. Nem kell senkinek a könyörülete, csak mert van egy fiam és egyedül nevelem azt. Amint megtudják, a következő kérdés az, hogy hol az apja?!

-           Egy kérdésem. – felelem.

-           Halljuk.

-           Mindig, mindenkivel ekkora tahó vagy? – meg sem várva a válaszát, hátat fordítok, és elhagyom a helyszínt. Nem tudok tovább itt maradni vele, aki ennyire felidegesít. Kilépve a szabadba, hirtelen elvakít a világosság. A buszmegálló irányába sétálok, miközben a telefonomat babrálom.

-           Jess! – kiált utánam Jas. Jó néhány perc telt el, mióta eljöttem. Nem fordulok meg, csak úgy teszek, mint aki nem is hallotta, de amint már említettem ő nem olyan feladom típus. – Jessica, kérlek. – ragadja meg a karomat. – Sajnálom. Oké? Cash néha…

-          Bunkó?

-           Igen. De… nos, nincs de. – ránt vállat. – Az. Igen, de nézd csak mit szereztem?! – egy kártyát nyújt felém.

-          Mi ez?

-           A kocsma elérhetősége. Azt mondta, hogy holnap hétkor gyere, és megnézi, mit tudsz.

-          Milyen rendes tőle. – jegyzem meg szarkasztikusan. - De nincs szükségem rá. Majd keresek mást. – most én rántok vállat, és újra elindulok. 

-          Jess, ne csináld már! Bunkó volt, tudom. Kérlek. Adj neki egy esélyt!

Adj neki egy esélyt! Adj neki egy esélyt!

Adj neki egy esélyt!

Hirtelen megállok, ezért Jas belém szalad. A szívem hevesen ver, és kiráz a hideg.

8 évvel korábban esélyt adtam valakinek, aki azóta is, - habár nem szeretném, és nincs is itt. – az életem jelentős részét képzi a mai napig. Az miatt az esély miatt, elvesztettem a legjobb barátnőmet. Az az esély miatt az életem romokba dölt, én összetörtem, és újra meg kellett tanulnom építeni.