II. évad / VII. rész

Csak azt tudom, hogy miattad tértünk le az útról...

- ... gyógyulnak. Együtt küzdik le a nehézségeket. - nyilatkozta Harry nevelőapja. A híradás élőben ment, amit a szobában fekve néztem. Rob igazán meghatóan beszélt rólunk, de mégis akkora nagy marhaságot! Hiszen ez hülyeség volt. Mármint, amit mondott. Együtt küzdik le a nehézségeket? Lassan minden a megszokott lesz, mikor meggyógyulnak? Nem. Úgy értem, nem! Harry rám sem volt hajlandó nézni. Mintha maga az ördög lennék. Folyamatosan kitért a társalgás elől, ha pedig véletlenül mellettünk volt az anyja, úgy viselkedett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem akarta, hogy megneszelje az anyja azt, hogy valami nem stimmel. Anyám? Anyám folyamatosan a gondomat akarta viselni, mint amikor öt éves voltam, és beteg. De hé! Már felnőtt voltam, saját élettel, saját döntésekkel... ó, és néhány törött csonttal.

Mikor meguntam a sok zagyvaságot, amit a ház előtt beszéltek éppen, lenémítottam a tévét. A fejem lüktetett, és hányingerem volt. Mindezt a kialvatlanságnak tudtam be. Mióta Harryék házában voltunk, csak néhány órát tudtam aludni. A karom lüktetett a gipsz alatt, és ez sem könnyítette meg a dolgomat. Így hát a szekrényen található gyógyszerek közül megkerestem a fájdalomcsillapítót, és kettő tablettát is bevettem. Ugyan tisztán emlékeztem arra, amit anyám mondott a szedéséről, én mégsem törődtem vele. Ha jól emlékszem, a fájdalomcsillapító álmosít. Bár egyedül arra volt szükségem, hogy végre megszabadulhassak a kezemen lévő gipsztől, azért az alvásnak sem örültem volna kevésbé. Éppen, mikor visszafeküdtem a hatalmas párnakupac közepére, az ajtó kinyílt, és a bátyám dugta be a fejét. Ó, végre egy ember, aki normális! - gondoltam. Bizony mekkorát tévedtem. Mike ugyan azt, szinte ugyan abban a sorrendben kérdezett, majd mondott el, mint anyám. Talán anyám ajtóm előtt állt, és szövegkönyvet osztogatta. Uhg!

- Szükséged van valamire? - kérdezte.

Persze. Hogy Harry végre idejöjjön, és átölelhessem. De persze ez lehetetlen lett volna, ugyanis, mint egy pestisest, került engem.

- Harry hol van? - kérdeztem. A hangom unott volt, és a szemeim ismét a plafonon találták magukat.

- Lent van. - magyarázta, mint egy szűkszavú paraszt. - Alszik.

- Alszik?

- A kanapén. - inkább azon az ócska, kényelmetlen kanapén aludt, mint itt velem. - Anne nem akarja felébreszteni az miatt, hogy jöjjön fel, inkább lent betakarta.

- Nagyon jó. - felhúztam a jó kezemmel a nyakamig a takarót, és visszafeküdtem ugyan abba a pózba, mint azelőtt.

- Baj van? - kérdezte. Hogy baj? Az volt. Hogy akartam-e beszélni róla? Nem. Az egyetlen ember, akivel beszélni akartam, az éppen a földszinti kanapén aludt.

Ne gondolja senki, hogy nem gondolkodtam azon, mit tettem vajon. Hogy mi történt köztünk. Előző éjjel, mikor csak úgy néztem, ahogy azon a rohadt kanapén feküdt és a bekapcsolt tévét bámulta, akkor is eszembe jutott. Azon éjjel, mikor ismét azon a cseszett kanapén feküdt, én meg abban a nyomasztó szobában, ami egykor az övé volt, akkor is eszembe jutott, és valahogy nem tudtam eldönteni, hogy magamtól vagyok ennyire hülye, vagy a gyógyszerek tompítják az agyam, hogy nem tudok rájönni.

Mielőtt bármit kérdezhetett volna még, lehunytam a szemem, és úgy tettem, mint aki alszik. Nem esett nehezemre színészkedni. Ami azt illeti egészen jól ment. Ha szomorú voltam, és azt akartam, hogy boldognak lássanak, akkor annak láttak és ugyan így fordítva. A több év alatt megtanultam, hogyan hitessek el emberekkel dolgokat. Hogyan játsszam meg magam a kamerák kereszt tüzében.

- Maya, kérlek. Nézz rám, és hallgass végig. - kérlelt, de hajthatatlan voltam. Ellöktem magamtól, szép lassan. Az egyetlen személy, aki előtt nem voltak soha titkaim, és akkor mégis akadt valami, amit nem mondtam el neki. Talán gyerekes, de ezt tettem.

Nem reagáltam neki, ezért felállt és távozott a szobámból. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, tudtam, hogy minden megváltozott. Visszahangosítottam a tévét, ahol még mindig Rob nyilatkozott.

-... lehet, akkor nyilatkozni fognak. Azonban addig is kis türelmüket kérik ők is és a hozzátartozók. - alig fejezte be, a riporterek mind üvöltözni kezdtek, és kérdésekkel bombázták őt. Megpróbált kikerülni az újságírók, sajtósok köréből, de azok egyre csak körbefogták és nem engedték. Tisztán hallottam a nyitott ablakomon keresztül a kiabálást és néhány kérdést is elcsíptem, néhány teljesen értelmetlen kérdést. Ahogy elvették a képet a helyszínről felálltam, és az ablakhoz mentem. Kint a ház előtt néhány rendőrautó éppen akkor parkolt le. Tényleg minden elismerésem azé a tíz rendőré volt, akiknek sikerült Rob-ot kimenekíteni a halálos körből. Még egy ideig figyeltem az újságírókat, akik szinte mind éppen az után hagyták el a helyszínt, hogy Harry nevelő apja távozott és hála az égnek, épségben bejutott a lakásba. Néhányat a rendőrtiszteknek kellett noszogatni, néhányan pedig, mint akik épp egy parkban lett volna, leült a ház előtti kis padkára és pofátlanul enni kezdtek. Majdnem felnevettem, azonban kinyílt az ajtóm, és Anne lépett be rajta.

- Szerbusz, drágám. Hogy vagy? - kérdezte, teljes mértékben a jóindulat vezérelte.

- Egy kicsi fáj a fejem, meg a kezem. - elléptem az ablaktól, és visszahajtottam azt.

- A gyógys...

- Már vettem be. - mosolyogtam hamisan. Zavartan fordult a tévé felé, ahol a balesetünk helyszínéről, és körülményeiről voltak képek. Azonnal felfordult a gyomrom. Nem elég, hogy éjszaka ezt láttam, ha behunytam a szemem, de még ott is.

A tévét kikapcsoltam, majd az ágyra ültem és mély levegőt vettem. Anne mellém ült és a hátamra tette a kezét.

- Nem vagy éhes? - kérdezte. Anne sokat öregedett abban a néhány hétben, amit a korházban töltöttünk. A fia, a gyermeke három napig az intenzíven feküdt, majd még két hetet a kórház egyik eldugott zugában. Mióta ott voltunk, úgy viselkedett velem is mintha a lánya lennék. - Csináltam kalácsot, ha esetleg enni szeretnél... - szemei táskásak voltak, és látszott rajta, hogy nem sokat aludt az elmúlt napokban, és ő ahelyett, hogy aludt volna, kalácsot sütött. Két nappal később volt karácsony. Utáltam volna magam, ha a viselkedésemmel magamra haragítom. Meg aztán, kinek árthat egy kis kalács? Plusz, még ki is mozdulhattam a szobából. Teljesen jó ötletnek tűnt, hiszen nem igazán járkáltam le.

- Igen, megkóstolnám, ha lehet. - feleltem, és a tőlem telhető legigazabb mosolyomat villantottam rá.

- Nagyszerű. Hozzak fel, vagy esetleg...

- Nem. Le megyek. - és így is történt. Mire észbe kaptam, már a harmadik kalács szeletet ettem és a második bögre tejet ittam. Világéletemben soha nem voltam akkora tejrajongó, de akkor és ott üdítően hatott. Anne velem szemben ült és Harry igazi apjáról mesélt, hogy hogyan ismerte meg őt, majd arról, hogy milyen szörnyű érzés volt, amikor közölték a gyerekekkel, mármint Gem-mel és Harryvel, hogy elválnak. Majd arról, hogy Harryék már az elejétől kezdve elfogadták Rob-ot. Még mesélt egy-két sztorit a múltból, aztán magamra hagyott a kaláccsal és a tejjel. Csengettek, amit minden bizonnyal Anne is hallott, mert ajtót nyitott. Nem foglalkoztam vele.

Egyszer csak egy nagy teherautó nagyságú fickó caflatott be a konyhába. Először megrémültem. Utána nem sokkal érkezett meg Paul, Anne, anyám és Mike.

- Harry merre van? - kérdezte Paul határozottan.

- Alszik. - felelte Anne. Hülyén éreztem magam, hogy én még mindig eszek, de hé! Hozzám senki, akár csak egy szót sem szólt úgy öt percig. Mindenki valami nagyon fontos papírral volt elfoglalva. Végül Paul rám meredt, majd kedves kamion barátunkra mutatott.

- Mostantól bárhová mész, ő veled lesz. - teljesen lehetetlennek tűnő helyzet volt. Voltak már komolyabb helyzetek is, amikor például úgy ötven rajongó követett az utcán és mind arra voltak kíváncsiak, hogy mi lesz a bandával. Hogy szétmennek-e vagy továbbra is együtt folytatják. Azonban ez volt azoknak a kérdéseknek az egyike, amelyikre magam sem tudtam a választ.

Szóval nem értettem, hogy miért akkor.

- Ömm. Miért!? - persze tudtam, hogy miért, és meg is értettem, de akkor sem szerettem volna, ha egy hatalmas, kétajtós szekrény áll mellettem, miközben például én épp fehérneműt vásárolok magamnak.

- Mert így döntöttünk. Harry így döntött. - így döntöttek?

- Mert így döntöttek? Hát én meg úgy döntök, hogy meg tudom oldani magam is!?

- May, kérlek. - anyámnak persze könnyű volt kérni, hiszen nem őt fogják követni.

- Meddig? - egy pillanatra sem méltattam anyámat azzal, hogy rátekintsek.

- Csupán amíg lecsillapodnak a kedélyek. Úgy egy hét, másfél. - ez semmisnek tűnt, hiszen nem terveztem, hogy kimozdulok onnan. Egy percre sem. Csak megrántottam a vállam, felvettem a legjobb "engemaztánhidegenhagy" arcomat, és megköszönve a kalácsot Anne-nek, visszavonultam a szobába. Magamra húztam a takarót, és hagytam magam elveszni a párnák között. A kinti zajokat hallgattam. Hallgattam a madarak csicsergését, a ház előtt elhaladó autók zaját, az ablakom alatt beszélgető embereket. Aztán már nem hallottam semmit, végre elaludtam.

Álom nélkül aludtam végig a nap további részét. Mikor felébredtem hajnali egy óra múlott tizenkettő perccel. Automatikusan magam mögé tekintettem az ágyra, de Harry nem volt ott. Hát persze, hogy nem.

Komótosan másztam ki az ágyból. Valaki becsukta az ablakot, így a szoba felmelegedett miközben aludtam. Zuhanyozni indultam, mert hát igazán rám fért már. Fogtam a törölközöm, a pizsamám és át sétáltam a folyosó végén lévő fürdőszobába. Ügyelve arra, hogy a kezemen lévő gipsz ne legyen vizes, zuhanyoztam le. Éreztem, ahogy kezd alábbhagyni a fájdalomcsillapító hatása, mert a kezem egyre inkább fájt. Megtörölköztem, nehézkésen felöltöztem és vissza mentem a szobámba, amibe rajtam kívül még mindig nem volt senki. Vajon meddig akarja még ezt csinálni? - gondoltam magamban. Utáltam ezt a helyzetet és bármit megtettem volna azért, hogy minden újra normális legyen. Anne, anyám és Rob még aznap el akartak úgymond ' utolsó pillanatos bevásárlásra' menni, ezért ez úgy döntöttem, hogy majd akkor megpróbálok beszélni Harryvel.

Kivettem egy darab pirulát a dobozból, és épp készültem bevenni, de elfogyott a víz az üvegemből. Sosem tudtam lenyelni víz nélkül az ilyeneket. Utáltam azt a kesernyés utóízt, ami ilyenkor maradt a számban. A kezemben a gyógyszerrel és az üres üveggel indultam le a konyhába, azonban út közben enyhe füst szag csapta meg az orromat, és lefele menet egyre csak erősödött. Megrémültem, hogy valami kigyulladt. Egyre gyorsabb léptekkel siettem be Harryhez a szobába, ahol mostanában az éjszakáit tölti. Nem volt ott, de a tv az ment.

Megfordult a fejemben, hogy fel kellene ébresztenem Anne-t vagy Rob-ot, de aztán zörgést hallottam a konyha felöl. A szívem hevesen kalapált, és az agyam is forgott ezerrel. A konyhához mentem, és amint oda értem teljesen megdöbbentem. Harry a sütő előtt állt, aminek nyitva volt az ajtaja, dőlt belőle az erős, fullasztó füst, ő pedig egy ronggyal legyezgette a füstöt.

- Mi a... - emeltem fel a hangom. A konyha ablakhoz szaladtam, amit azon nyomban kinyitottam. Hideg levegő nyomult be a helyiségbe, és felváltotta a meleget. Hirtelen kirázott a hideg, de nem törődtem vele. Harry megpróbálta kivenni a sütőben lévő tepsit, de a konyharuha kevésbé bizonyult hasznosnak. Megégette a kezét, amit azonnal el is kapott onnan, és felszisszent.

- Segítek. - léptem oda mellé. Dühösen tekintett rám, de ellépett mellőlem és a víz alá dugta a kezét. Edényfogó kesztyűvel emeltem ki az edényt. Kinyitottam a hátsó ajtót, és kiraktam a kinti asztalra, majd az ajtót úgy hagytam, tárva nyitva. Mellé léptem, és a kezéért nyúltam. Találtam a szekrényben egy aloéverás spray-t, ami enyhíti a fájdalmait, és segít hamarabb eltűntetni a baleset helyét, azonban elrántotta azt és morgott valamit, amit nem értettem.

- Kérlek. Ez majd segít! - mondtam úgy, hogy a víz csobogása mellett hallani lehessen, de mégse legyen a kelleténél hangosabb.

Rám sem pillantott, úgy ült le az egyik bárszékre. Megégetett kezét a pultra tette, ahonnan én az ölembe vettem. El akarta húzni, de megragadtam.

- Maradj nyugton. - figyelmeztettem. Olyan volt, mint egy, a becsületét védő kamasz. Ráfújtam az elsőt, aminek a következtében megrándult. Azt hitte, hogy fájni fog? - gondoltam. Azt hitte, hogy bántanám? Ez nem Harry volt. Vagyis nem az akit én ismerek.

Elengedtem a karját, és a sprayt visszaraktam a szekrénybe. Már újra talpon volt és kiment a tepsihez.

- Mi történt? - kérdeztem bátortalanul.

- Nem történt semmi. - válaszolta ingerülten. Felvette a már hideg tepsit és megvizsgálta a rajta lévő... akármicsoda is volt az. –

 Ez nem néz ki úgy, mint egy semmi. Segítek. - feleltem. Azon gondolkodtam, vajon most éppen mivel húzhattam fel, hogy így viselkedik velem. Azért, bármennyire is szerettem, kezdett betelni a pohár. Azt hittem, tudom még tartogatni a kirohanást, de a következő mondatával nehogy megtelt, de ki is borult az a bizonyos pohár. Elég volt csak annyit mondania: ' A lófaszt segítesz! Minden szarba beszólsz, vagy belekötsz. " Harry, ne csináld ezt, ne csináld azt." Mi a faszt akarsz már? ’

 Segíteni akartam neki, eltűrtem, hogy bunkón viselkedjen velem, holott nem tettem semmit, és még ő van felháborodva? Egyszer sem viselkedtem úgy, ahogy ő azt mondta. Nem szóltam bele a dolgaiba. Próbáltam. Isten a tanúm rá, hogy próbáltam lenyelni ezt is, de akkor minden önkontrollom elszállt.

- Hogy mi a... Rendben. - kiléptem és becsuktam magam mögött az ajtót. Hideg volt, és azt hiszem még a hó is szépen szállingózott. De nem érdekelt, mert a düh, mint a tűz öntötte el a testemet. Minden addigi bennem ragadt dühöm rá irányítottam. - Nem tudtam rólad semmit a kórházban. Napok, sőt hetek teltek el úgy, hogy egy rohadt szót is kinyögtél volna nekem miután mindaz megtörtént, ami. Nem tudom mivel haragítottalak magamra, de sajnálom. Nem jössz fel aludni, kerülsz, mintha valami gyógyíthatatlan betegségben szenvednék, és te nem szeretnéd elkapni. Emlékszel, mikor megkértél, hogy bármi van, beszéljük meg? Szeretném, de te rám se bagózol! Semmit sem tudok rólad. A kérdezésem nélkül, anélkül, hogy megbeszélnénk, fogadsz mellém egy őrt. Nincs rá szükségem. Küldd el! Mondj fel neki, vagy a franc tudja, mit kell tenned. - könnyek tolongtak a szemembe, és éreztem, ahogy lassan lefolyik az arcomon. Először meleg, a végére azonban jeges rémületté változtak. Úgy éreztem megfagynak az arcomon.

- Az őr marad! - ennyi. Csak ennyit volt képes mondani. A tepsit már rég visszarakta.

- 'Az őr marad'? Csak ennyi? - emeltem fel a hangom. Annyira mérges lettem, hogy már az sem izgatott, hogy valaki felébred. - A rohadt életbe! Mi a franc bajod van neked? Beverted a fejed, vagy elment az eszed? Teljesen hülye lettél? - felkapta a vizet, és a csukott ajtó melletti falnak lökött. Kiszaladt belőlem a levegő.

Sántán elém lépett és neki szorított a falnak. Felém tornyosult. A bentről kiszűrődő fényekben láttam, ahogy szemei elvadulnak, a feje pedig vörös a méregtől.

- Kurvára elegem van már a baromságaidból. Bolhából elefántot. Ez aztán mindig is faszán ment neked. De most az egyszer befognád végre? - pislogtam. Még a könnyek, is belém fagytak hideg szavai hallatán. - Mi a szart akarsz tudni? Hogy, hogy vagyok? Hát képzeld, drágám. Kibaszott szarul. Gyógyszert kell szednem, hogy ne fájjon mindenem. Kibaszott antidepresszánsokat, hogy ne legyek rosszabbul. Napról napra úgy érzem, hogy csak ezek tartanak életben. - öklével a falba vágott, de akkorát, hogy attól féltem, vagy a keze, vagy a fal tört össze. - Szóval, sajnálom, ha nem jó pofizok, vagy mászok fel csak azért, hogy egy ágyban aludjunk. A picsába is az egésszel! - ellökte magát a faltól, és idegesen elfordulva még egyet bele vert az egyik gerendába, ami a féltetőt tartotta a fejünk fölött.

Nem tudtam, hogy milyen gyógyszereket szed. Persze, hiszen nekem senki sem mondott semmit. Viszont azzal tisztában voltam, hiszen anyám és apám is orvos, hogy antidepresszánsokat másként nyugtatónak nevezik. Más néven, Harryt nyugtatózták.

A szívem hevesen dobogott a mellkasomban, ahogy szépen lassan mindent megértettem. Harry leült az egyik lépcsőfokra, és feltekintett a felhővel borított égre. Idő közben a hó rendesen rázendített, ezzel egy függönyt képezve a környezet és köztünk.

Nem mozdultam. Nem tudtam mozdulni. Úgy álltam a falnál, mintha hozzá ragasztottak volna. Abban a pillanatban csak szerettem volna halott lenni. Vagy akár csak egy kis időre is eltűnni a föld színéről. Visszapörgetni az időt. Befognám a számat, nem kérdezném tőle, nem feszegetném azt a témát.

A kezem sajgott a gipsz alatt, de az volt a legkisebb gondom.

Utáltam magam, amiért ez történt velünk. Utáltam Harryt, mert mindezt elmondhatta volna nekem normális körülmények mellett is! Utáltam anyám, amiért titokban mindenért Harryt okolta. A bátyám, mert mindent pozitívan látott. " Minden rendbe jön." Tessát, amiért nem volt ott velem. Liamet, mert miatta nem volt velem Tessa. A csajt, aki miatt Tessa és Liam szakítottak. A sajtósokat, a rajongókat, az utálkozókat. Sőt, a húgaimat is, mert példát akartak venni rólam. Hogy olyan erősek akartak lenni, mint én. De én nem, voltam az. Végtelenül gyenge voltam, és nem volt mit tenni, csak sodródtam az árral. Eltűntem. Hogy hová, azt magam sem tudom.

8 évvel később

Nem beszélünk. Azóta, hogy a szobában rajtakaptam a képek nézegetése közben, azóta nem beszélünk. Este hét óra múlott, és vacsorát készítek. Meleg szendvicseket. Egyetlen egyszer voltam megnézni mit csinál. Akkor az ágyán feküdt háttal nekem és egy játékautóval játszott. Bekopogok, de nem felel. Haragszik? Akinek itt haragudnia kell, az én vagyok!

- Edward, vacsora. - mondom, de semmi. Benyitok. A szobában csak a lámpa adja az egyetlen fényforrást, ami az ágy melletti kis szekrényre van állítva. Ed a földön fekszik egy kupac játék katona mellett és alszik. Minden iránta érzett dühöm elszáll. Beljebb sétálok, és óvatosan felébresztem. Nyöszörögve nyitja ki a szemét. - Gyere. Elmész fürdeni, és utána alhatsz, rendben? - bólint egyet és felkel a földről. Amíg ő fürdik, én elpakolom a játékait a földről és az ágyról is, amit utána meg is csinálok. Már pizsamába bújva érkezik meg. Azonnal bebújik az ágyba és lehunyja a szemét.

- Nem vagy éhes? - kérdezem, miközben betakarom. Csukott szemmel rázza meg a fejét. Homlokon csókolom, aztán lekapcsolom a villanyát és hagyom, hogy visszaaludjon.

A sütőből kiveszem az elkészült kenyeret és tányérra teszem. Hét óra van, és egyedül ülök a konyhában. Megtehetném, hogy átmegyek Jasmin-hez, vagy őt hívom át, - Jasmin vagy ezer üzenetet hagyott nekem. Egyre sem válaszoltam. - ehelyett azt teszem, amire évek óta nem volt példa. Egy üveg vörösbor társaságában vonulok be a szobámba. Csak a harmadik pohár után veszem a bátorságot elővenni és kinyitni a fotóalbumot. Megrohannak az érzések, ahogy a képeket nézegetem.

Annyi sok emlék. Emlékek, melye egykor a valós volt. Annyi minden történt. Annyi kézzel nem fogható dolog, amelyet itt, ebben a könyvben, az emlékeimben, és a szívemben őrzök. Talán a bor teszi, de minden kép láttán ismét átélek mindent. Minden jó és rossz emléket. Az egyik csoportos kép láttán felelevenül előttem Harry, amint egy turné után hazaért. Meg akartam várni, amíg megérkezik, de végül a kanapén feküdve, valami krimi sorozatot nézve, aminek a címére akkor sem emlékeznék, ha nagyon meg akarnám erőltetni magam, aludtam el.

Láttam felnőni a húgaimat, és meghalni egy másikat.

10 évvel korábban

- És milyen a hajam? - kérdezte Tessa.

- Tes, a hajad szuperasztikus, de most már el kellene indulnunk. - sürgettem. Minden barátunk Tessáék háza előtt ült egy kis buszban, és csak ránk vártak. A szülők az iskolában vártak ránk. Elindultam kifelé, a nyomomban Tessával. Húsz percünkbe került, mire az iskolához értünk. Természetesen elkéstünk. A ballagást az iskola hatalmas hátsó udvarában tartották, ami azt jelentette, hogy teljes felszereltségben kellett végig futnunk az iskolát. Végig rohantunk a folyosókon, át a tornatermen majd az iskola udvar egy részén. A szülők a közeli lelátón ültek... Mármint a Nagyon Közeli Lelátón!

- Jó napot, tanárnő. - üvöltötte a sor végéről Nick. Az iskola felénk fordult. Nem volt neki elég, hogy futás közben sokan felfigyeltek ránk, még így is fel kellett hívnia magára és ránk a figyelmet.

Az osztályfőnöknőnk homlokráncolva fordult felénk. Nick, Dana, és Chris zárta a ballagást egy verssel... vagyis a tanári kar így tudta.

Sajnos az előző évi ballagáson részt kellett vennünk. Majd bele gebedtünk az unalomba. Akkor és ott megegyeztünk, hogy a mi ballagásunkat emlékezetessé tesszük, ha törik, ha szakad. És ez így is lett.

A ballagás lezajlott, már csak a záró vers volt vissza. Szólították a srácokat, ők pedig felsorakoztak a színpadon. Az egész osztály be volt avatva a kis csínyünkbe és még néhány külsős is. Ahogy mindenki elhalkult Tessa és én elkezdtük szétosztogatni a konfetti kilövőket.

- Add tovább. - suttogtam az előttem állónak, bólintott és tovább adta.

Mögöttem a lelátón a bátyámra néztem, aki értetlenül nézte a kezemben lévő tárgyat. Apám kamerázott, anya épp az unokáival volt elfoglalva. Csak rá vigyorogtam, és csináltam tovább a dolgomat.

- Szeretettel köszöntjük önöket a 2012-es ballagáson. - Dana bele kezdett, ami azt jelentette, hogy nincs vissza út. Bár kirúgni már nem rúghattak érte...

- Kedves szülők, ballagó diákok, - folytatta Nick, és cinkosan ránk vigyorgott. - kedves tanáraink, és kedves igazgatónő.

- Minden ballagó diákunk nevében beszélünk most.

- Köszönjük, hogy hittek bennünk...- Nick elragadta a mikrofont egy pillanatra Christől.

- ... még ha annyiszor is tettünk az ügy ellen... - a diákok, szülők és tanárok egy emberként nevettek fel.

- ... hogy át adták tudásukat. Köszönet az osztályfőnöknek, hogy annyi élménnyel gazdagított minket. - sokat mondón a mellettünk lévő srácra néztünk, aki a zenéért volt felelős.

- Kérem, fogadják sok szeretettel a következő produkciót. - Dana a mikrofonhoz lépett és szavalni kezdett.

- Mindig lesz egy pillanat, amit nem tudsz elfelejteni. Mindig lesz egy emlék, ami nélkül mit sem érsz. - ekkor megszólalt a zene, ami azt jelezte, hogy kezdődik. - Mindig hozol majd rossz döntéseket, de az mind nem számít majd semmit, mert lesznek pillanatok amik felülírják a rosszakat. - és akkor a zenét felhangosították, Chris a mikrofonhoz lépett, és énekelni kezdett.

- Volt idő, mikor apám szemébe néztem. Egy boldog otthon melegében, aranytrónon uralkodtam. - minden tanár összenézett, hiszen nem ez volt a program terv. Az osztályfőnökünk hátra nézett ránk, mi pedig csak megrántottuk a vállunkat, mint aki nem tud semmiről, hátunk mögött pedig konfetti kilövő. - Azok a napok elmúltak, már csak emlékek a falon. Hallom a szülőhelyem dalát. - Nick és Dana is a mikrofonhoz lépett, és Nickkel énekeltek. - Fenn a dombon, a kék tavon túl, ott tört először össze a szívem. Még mindig emlékszem, ahogy minden megváltozott. Apám azt mondta, - és ekkor eldördült az első kettő kilövő. Néhányan felsikoltottak meglepettségükben. – Ne aggódj, ne aggódj fiam. Tudod, a mennynek, tervei vannak veled. Igen.

A konfetti kilövők fokozatosan durrantak el, amíg egyre több beavatott állt már a színpadon.

II. évad / VI.rész

Minél többet gondolkodok rajta, annál kevésbé értem.

Oké. Talán túlzás azt állítani, hogy a reggeli ébredés az én pillanatom. Amikor az erős fény áthatol a csukott szemhéjaimon, nos, annál talán csak egy rosszabb van. Arra ébredni, hogy valaki ugrál az ágyamon és közben kiabál.

-          Edward! Kérlek! – a fejemre húzok egy párnát, és próbálom kizárni a hangokat.

-          Kelj fel! Kelj fel! Kelj feeeeeeel!

-          Ed, szombat van! – panaszkodom.

-          De megígérted, hogy elmegyünk focizni. – igen, tényleg megígértem neki.

-          Arg! Mennyi az idő? –kérdezem még mindig a párna alól. – Legalább hét elmúlt már?

-          Negyed tíz van, anya. – negyed tíz? Hogy tudtam így elaludni? Lekapom a fejemről a párnát, felülök, mint akit egy rugó lökött fel, és az órára nézek. Az órára, ami még csak hat tizenkilencet mutat.

-           O, te kis… - lepattan az ágyról, és hangosan nevetve kiszalad a szobából. Annyira csodálatos kis krapek. Bárcsak ne kellett volna úgy elválnunk akkor Harryvel. Bárcsak most ő is velem büszkélkedhetne. Bárcsak itt lenne most ő is.

Vigyázz mit kívánsz, szokták mondani. De ettől nem félek, mert Harry már nem keres. Tovább lépett, ami nekem is nagyban megkönnyítette a mindennapjaimat. Újra kezdtem.

 Újra kezdés.

Három fajta újrakezdő van. Az első, aki él vele. A második, aki nem él vele, és a harmadik, a legostobább, aki él vele, a végén mégis elrontja, és visszatér a régi életéhez. Én az első csoporthoz tartozom. Újra kezdtem. Mindent. Sokszor elgondolkodtam rajta, a sok álmatlan éjszakán, hogy mi lett volna, ha továbbra is tartom a kapcsolatot a szüleimmel, vagy akár a bátyámmal. Végül mindig oda jutottam, hogy rám talált volna. Ha nem is szándékosan, de elvezették volna hozzám. Ez volt az, amit nem engedhettem meg. Ami azt illeti semmim sem maradt rajta kívül. Nem is tudom, hogy mi történne velem, ha egyszer csak eltűnne. Ha valami baja esne, én megbolondulnék.

Felrángatok magamra egy farmert, egy pár zoknit és még jó néhány ruhadarabot. Február van és nincs olyan meleg kint. Félő, hogy hamarosan havazni kezd. Ed már az ajtóban vár, teljesen elkészülve, mikor én kilépek a mosdóból. Gyorsan felhúzom a cipőm-kabátom és a pénztárcát a táskámba téve indulunk is.

A fedetlen, szabad pálya nincs olyan messze. Mindössze kétutcányira. A környezet ahova költöztünk nem is olyan borzalmas. Az utca, ahol lakunk csendes. A szomszédaink rendesek és jó fejek. Ott van például Jasmin és a családja. A szülei maximálisan segítőkészek, és ami a legjobb, hogy van egy Edwarddal egy idős öccse. Jasmin egy évvel fiatalabb nálam, 26 éves. Tavaly fejezte be az iskolát, és az óta itt él a szüleinél.

Mikor megérkezünk a pályára, az üres. Nem is csodálom. Még az üzletek sem nyitottak ki! Körülbelül hét óra lehet. Normális ember nem kel fel ilyen korán!

-          Na, gyere már anya! – kiáltja már a pálya közepéről. Ledobom a szélére a táskát, és beszaladok hozzá. Azonnal elveszem a labdát, és szaladni kezdek vele.

-          Ha sikerül elvenned, akkor elviszlek reggeli gyanánt a kedvenc pékségedbe! – mondom, mire még elszántabban próbálja elszedni tőlem.

~ * ~

-          A pékségben vagyunk. Ha gondolod, megvárunk téged itt és utána elmehetünk együtt.

-          Nem kell. Akkor elmegyek egyedül. Semmi gond.

-          Jas, komolyan mondom. Szívesen elkísérünk. – körülbelül száz méterre voltunk a pékségtől, mikor Jasmin felhívott, hogy el kísérjük-e bevásárolni. Hogy őszinte legyek nekem is kellene vegyek néhány cuccot. A hűtőnk teljességgel üres. – Sőt, ha már ott vagyunk, akkor én is veszek néhány dolgot.

-          Biztos? Ó, remek. Akkor húsz perc múlva ott leszünk.

-          Rendben. Apropó. Kell valami a pékségből? – kérdezem, mielőtt még letenné.

-          Egy áfonyás muffin. Legyen kettő.

-          Rendben. Szia.

-          Puszi.

A bolt úgy van kialakítva, hogy bent is el lehessen fogyasztani a rendelt péksüteményt. Ednek veszek egy pogácsát és üveg narancslevet, míg magamnak egy kiflit és egy pohár citromos forró teát rendelek, és Jasnek kétáfonyás muffint elvitelre. Már nyolc óra is elmúlt, szóval épp ideje, hogy reggelizzünk. Edward nem igazán olyan, aki sokat eszik. Általában a reggelije, ebédje felét, ha nem többet, ott szokott hagyni, ezért kizárólag kis adagokat készítek neki. Hogy aggódom-e miatta? Nem igazán. Voltunk orvosnál, aki azt mondta ez normális, majd kinövi. Jó húsban van attól függetlenül, hogy keveset eszik. Éppen ezért nem lepődök meg, hogy most is ott hagyja a pogácsának kevesebb, mint a felét. Viszont a narancslevet mind megissza. Szerintem ez a gyerek fordítva van bekötve!

Még megiszom a teát, Ed mesél nekem valami pályarajzról, amit az egyik tanárjuk mutatott edzésen, és hogy néhányukat szeretné elvinni további versenyekre. Abban biztos vagyok, hogy Edward szeretne benne lenni abban a néhányban!

Jasmin nem egészen fél óra alatt ért a pékséghez, ahonnan egyenesen a nem messze lévő bevásárló központhoz megyünk. Együtt indulunk el a sorok között, Ed előttünk sétál és nézelődik.

-          Mason?

-          Még alszik. A kis mázlista.

-          Oh, azt én is tudtam volna még, de ez a kis betépett Duracell nyuszi nem hagyott.

-          Ha gondolod, vigyázhatunk rá a délután folyamán, és akkor ki tudod aludni magad. – elgondolkodom az ajánlaton, de aztán ahogy eszembe jut, hogy megígértem neki, hogy ma „Kocsim az országúton” maratont fogunk nézni, elvetem az ötletet.

-          Nem kell, de azért köszönöm. – három kiló lisztet teszek a kocsiba, és két kiló cukrot.

-          Csak szólj át és bármikor szívesen látjuk!

-          Észben tartom. – a zöldséges sornál járunk. Csak krumplit, salátát, meg némi idényi gyümölcsöt veszek. Még az én kocsimnak a negyede sincs még megtöltve, addig Jasmin kocsija már mindjárt tele. Ed egyetlen egyszer sem nyafogott semmiért, hogy akarna valamit is. Én még veszek egy állást hirdető újságot, aztán végeztem is. Nem szoktam nagy ügyet csinálni ezekből a dolgokból. Célirányosan vásárolok. Sosem szórtam a pénzt, és most még kevésbé van miből szórni, szóval most sem vált szokásommá.

-          Eddel fizetünk. – jelzem Jasnak, aki a samponoknál nézelődik. Mosolyogva bólint, majd ismét komoly arccal próbálja eldönteni, hogy melyik tubust vásárolja meg.

Tíz percet várunk kint, míg végre Jasmin is megérkezik a teli kocsijával. Segítek neki az autóba pakolni a termékeket, míg Ed az egyik kulccsal játszik a hátsó ülésen. Beülök mellé, becsatolom a biztonsági övét majd az enyémet is. Jasmin óvatosan vezet végig a parkolón, ahol gyerekek játszadoznak az utók közt. Ahogy felhajt az országútra, egy fekete terepjáró hajt el mellettünk nagy sebességgel. Idióta! Megremeg az ajkam, és már szólásra nyitom a szám, de csak előveszem az újságot, amit vettem és átfutóm az első ajánlatokat. Eladó, stuardes, kéjhölgy, takarítónő…

-          Apropó állás. Cash mondta, hogy nem voltál nála aznap este.

-          Persze, hogy nem voltam. – felelem fel sem tekintve. – Jasmin ne haragudj, hogy ezt mondom, de nem vagyok hajlandó a bátyádnak dolgozni. 

-          Tudom, tudom! Szemét volt, de…

-          De mi? Jasmin, igazából az nem is én vagyok! Nem nekem való az a munka, szóval nem is tudom, hogy mit kerestem ott.

-          Pénzt keresnél, ha nem lennél ennyire, hü… - feltekintek rá és Edre. Nem szoktam káromkodni a fiam előtt, és ezzel ő is tisztában van. Még a saját öccse előtt is megválogatja a szavait. – ennyire hű, de nagy gyomorgörcs!

-          Gyomorgörcs? – felnevetek, ő pedig mérgesen tekint rám a visszapillantó tükörből.

-          Jess! Kérlek!

-          Mire? Mire kérsz? – förmedek rá. Kínos csend telepedik az autóra.

-          Semmire. Sajnálom. – én sem szólok többet, amíg haza nem érünk. Mikor megáll a felhajtójukon, én azonnal kiszállok. Megvárom amíg Ed is kiszáll és szó nélkül átgázolok a kettőnk házát elválasztó füvön, egészen az ajtónkig, de itt is csak azért, mert ki kell nyitnom azt. Anélkül, hogy hátra tekintenék, megyünk be a lakásba, ahol nagyon jó meleg van. Amíg én a konyhába megyek elpakolni Ed a helyére pakolja a kabátot, és elmegy átöltözni. Megmosom a gyümölcsöt, zöldséget, és a hűtőbe teszem. A lisztet és cukrot a szekrénybe. Ed már a kanapén ül és az egyik képregényét olvasgatja, mire kiérek.

-          Elmegyek lezuhanyozni. Addig szedd ki a DVD-ket. A szekrénybe tettem. Sietek. – megcsókolom a feje búbját, majd a fürdőbe megyek. Egy egész sorozatot vettünk még az előző helyen ahol éltünk, csak mikor úgy döntöttem, hogy elköltözünk, azok a DVD-k el lettek felejtve egészen péntek estig, amikor is eszébe jutott, hogy ugyanis nekünk vannak ilyenjeink, és ha már értelmeset nem adnak a tévében, akkor nézzük azt. Semmi akadályát nem láttam. Még pattogtatni való kukoricát is vettem, amit az előbb már bele öntöttem a gépbe, hogy pattogtassa ki, amíg mi el vagyunk foglalva.

Jó meleg vízzel zuhanyozok le. Idő közben eszembe jut az iménti incidens Jasminnal. Mégis mit gondoltam, mikor aznap elmentem abba a kocsmába? Hiszen van egy fiam! Akinek elméletileg példát kellene mutatnom, de azzal, hogy egy kocsmában dolgozom, mit mutatok neki? Sosem cigarettáztam, ittam, vagy csináltam olyat, amivel rossz példát mutathattam volna neki. Újévkor gyerekpezsgővel koccintunk mind a ketten. Még csak esélyt sem adtam neki arra, hogy számítógép függővé váljon. Nincsen a házban semmiféle kütyü. Nem kapott telefont a nyolcadik születésnapjára úgy, ahogy sok osztálytársa. Nem sznobot szeretnék nevelni belőle, de azt akarom, hogy éljen! Ez nem bűn, ugye? Azt hiszem egészen jól neveltem. Persze még csak nyolc éves, szóval még simán elronthatom őt. Talán azzal, hogy nem ismeri a családját, máris tönkretettem... Ez hülyeség! A családja én vagyok!  Vagy meg kellene ismernie az apját?... Jesszusom! Nem! Soha! Őt nem engedem tönkretenni! Nem veheti el tőlem senki!

Elzárom a meleg vizet és egy pillanat erejéig hagyom, hogy a hideg víz felébresszen. Még mielőtt valami más marhaság az eszembe juthatna, kiszállok és magam köré tekerem a törölközőmet. Csupán tíz percet tölthettem a zuhany alatt. Arra számítok, hogy Ed a kanapén fog várni, de nem. Biztos megunta a várakozást és átment a szobájába, ahova a szobámba menet kukkantok be, de ott sincs. Akkor biztos a kukoricával van elfoglalva. Ebben a tudatban megyek be a szobámba. A szekrényem ajtaja tárva nyitva, és ki vannak szórva a cipők, meg néhány doboz is fel van borítva. Edward hason fekve az ágyam előtt valamit nézeget, és közben olvas. Még nem olvas teljesen tisztán, de már egészen nagyszerűen megy neki. Közelebb lépek, és akkor meglátom, mit néz és meghallom, hogy mit olvas.

-           (…) hir-te-len megvakí-ta-nak a fények. So-sem tűnt fel, mi-lyen fé-nyesek tudnak len-ni. Lát-tam hogy van egy kép a sa-rok-ban. Két-ség-te-len, hogy a fejemben te vagy raj-ta. Tö-rött ü-veg á-gyon he-... – könnyek gyűlnek a szemembe, és nem azért mert haragszom rá, de rá kiáltok.

-          Mit csinálsz? – megijed és felugrik. Felveszem a vastag albumot, és rá nézek. - Mit mondtam neked? Ez nem a DVD!

-          Bocsá… - szipogja. Mindjárt sírni fog.

-          Indulj a szobádba Edward! Azonnal! Meg se lássalak estig! – kiabálok vele még mindig. Elállok az útjából, ő pedig azonnal kiszalad a szobából be az övébe. Hallom, ahogy fojtottan sírni kezd.  Nem sokszor, talán mióta megszületett kétszer kiabáltam rá, de akkor sem ennyire drasztikusan. Sosem ütöttem meg, mert van jobb módja is annak, hogy neveljünk egy gyereket.

Becsapom utána az ajtót és lerogyok az ágyra, ölemben az albummal. Az albummal, amit évekkel ezelőtt, pontosabban úgy nyolc és fél éve készítettem. Ez az egyetlen dolog, amit megtartottam. Annyi képem van benne. Közös képek anyáékkal, Ashtonnal, a bátyámmal Mikekal és a feleségével. A ballagási képek. A bátyám gyerekeivel, mikor együtt csúszdáztunk. Tessával. A régi barátaimmal. A húgaimmal. Liammel Tessával és az akkor még One Direction ként híressé vált banda többi tagjával. Harryvel. Ebben az albumban van benne az első kép, amit akkor készítettem, mikor Tessa a srácokkal lógott a London Eye-on én pedig leléptem Harryvel. A buszmegállós képre gondolok. Aztán a későbbiekben készült közös képek, amikor otthon voltam, Magyarországon. Egy kép az újságból, ahol Harry a „Don’t Let Me Go” című számot énekli, a szülei előtt. A dalt, amit nekem írt! Ezt olvasta a fiam. Aki az ő fia is. Ezért is hatott meg annyira. Ha esetleg valaki más találja meg és olvassa ezt hangosan, talán csak elküldöm a jó francba, de ő… Olyan mintha ismét hallottam volna Harryt. Mintha ő feküdt volna itt, és olvasgatta volna. A szívem nyolc év után ismét meghasad, és nyolc év után ismét újra kiborulok, mindezt ő miatta, aki már talán nem is emlékszik ezekre a dolgokra. 

Talán. 

II. évad / V. rész.

…mert én időt kaptam, míg ő szabadságot.

-    Azt a részt, amikor azt énekled, hogy, „Szükségem van rád. Szóval, mától kezdve, minden éjjel a nevedet fogom kiáltani a hegyről!”, azt kicsit erőteljesebben. Érted mire gondolok?

-    Igen. Azt hiszem. – felelem.

-    Rendben. Akkor próbáljuk meg. Egy kis csendet srácok!... Zene… és tessék! – visszaállok a mikrofon mögé és mikor meghallom a zenét, úgy éneklem, ahogy kérték. A végén egy felfelé mutató hüvelykujj és egy széles mosoly jelzi, hogy jó volt. Általában nem hallgatom vissza a felvett dalokat, csak kimegyek és rágyújtok. Ahogy most is teszek. Beleszívok és hagyom, hogy a füst átjárja az egész tüdőm és csak azután fújom ki. Élvezem, ahogy a nap az arcomat melegíti. Lehunyom a szemem, miközben a nikotin újra elborít.

-    Mióta cigarettázol? – a hang, amit évek óta nem hallottam, a hang, amit évek óta senki sem hallott. Lassan nyitom ki a szemem akármennyire is türelmetlen vagyok. A fény először elvakít, de ahogy elém lép, már tisztán ki tudom venni. Kiveszi a kezemből a cigit, letelepszik mellém és szívni kezdi. – Ne legyél már ennyire szótlan, öreg barátom. 

-    Én..én.. Te hogy? – dadogom.

-    Nem gondoltad, hogy újra látjuk egymást, igaz?

-    Én nem is tudom. Hiszen te meghaltál!

-    Fizikailag valóban. – bólint, beleszív a cigarettámba, visszaadja. – Néha azért meglátogathatnál. Egy szál kis pipacs is megtenné, mondjuk. Mostanában csak El látogat ki hozzám.

-    Tudom. Sajnálom, csak…

-    Csak még mindig el vagy merülve az önsajnálatban.

-    Dehogy!

-    Sosem hazudtunk egymásnak. – igen. Ő volt az egyetlen, akinek sosem hazudtam. A hangsúly a volton van. - Tudom, repül az idő, és sok dolog történt, de azért ne felejts el.

-    Sosem felejtettelek el! – emelem fel a hangomat.

-    Rendben, hiszek neked. De azért néha szeretnélek látni. – bólintok, de a sírás környékez. 8 éve nem sírtam. Egyszer sem, és most úgy érzem, bőgni fogok, mint egy kedvenc játékától megfosztott kisgyerek.

-    Megígérem, hogy elmegyek. Sajnálom.

-    Köszönöm. – vállon vereget, mint régen, amikor minden rendben volt.

-    El hogy van?

-    Ő erős. Azt mondja, sokat van a szüleimmel és a tesóimmal. – eldobom a cigit és felhúzom a térdemet. – És ő?

-    Kicsoda?

-    Maya. – ó. Hát persze, hogy ő. Miért kell mindennek róla szólnia?

-    Miért hozza fel mindenki? – felállok, le s fel, járkálok a stúdió hátsó részén. – Miért érdekel az utóbbi időben mindenkit a hogyléte?

-    Hé, haver! Én csak annyit akartam kérdezni, hogy megbocsájtottál e neki. – védekezőn a magasba emeli kezeit, de az a vigyor, amit mindig láttunk az arcán most is ott van. 

-    Megbocsájtani? Minek? – idegesen fordulok vissza, felé. Bele túrok a hajamba. Feláll és megáll előttem.  – Minek basztatsz ezzel?

-    Rengeteget öregedtél, haver.  – vigyorog rám.

-    Te viszont egyáltalán. – egész jó bőrben van.

-    Ez az egyik előnye annak, ha meghalsz. – ránt vállat, aztán hirtelen megölel, mint régen. A legjobb haverom volt. – Látogass el hozzám hamar, mert halálra unom magam ott egyedül. – elenged, meg veregeti a vállamat és kikerülve engem elindul.

-    Hé, Louis! – kiáltok utána.

-    Igen, Harry?

-    Miért látlak? Mármint, úgy értem. Te meghaltál négy éve!

-     Valóban meghaltam, de ne emlékeztess már rá minden lehető alkalommal!

-    Bocs.

-     Egyébként. Boldog huszonkilencedik születésnapot. – ezzel újra megfordul, és újra elindul.

-    Hogy éretted azt, hogy bocsájtsak meg neki? – kérdezem, de még mielőtt válaszolhatna, egy kéz ragad meg hátulról.

-    Kivel beszélsz, haver?

-    Hogy mi? – ugrok meg hirtelen. – Ki? Én? Senkivel.

-    Oké. – néz rám érdekesen, de nem kérdezősködik. Elég sok dolgon mentünk már keresztül, mióta két éve zenélni kezdtünk. Mindegyikünknek meg van a saját keresztje, és nem faggatózunk. Max kevesebb, mint öt éve találta meg az egy szem kislányát felakasztva a hátsó kertjükben. A kislány hintázott, és valahogy sikerült a nyaka köré játszani a kötelet. Későn találtak rá. A neje magára gyújtotta a házat, míg Max nem volt otthon. Chris a mai napig pereskedik, hogy láthassa a fiát és a lányát. A volt felesége egy hárpia! Én? Velem történt, ami történt. Néhány „barátom” az évek során azzal vádolt, hogy kezdek olyan lenni, mint a sok rajongó által írt történetben. Hogy az alkohol, és a sex az életem. Nem, dehogy! Az, hogy alkalom adtán iszok, és van, hogy heti több alkalommal is más nő ágyban ébredek, az nem ugyan az, mint azokban az unatkozó kislányok fejéből kipattant történtetekben.  Azért iszok, mert inni akarok. Azért sexelek, mert… mert igényeim vannak. Természetesen első sorban Nora-val, de jó párszor megesett már, hogy összefeküdtem egy részeg kiscsajjal, akit az adott helyszínen ismertem meg. Egy éjszakás kalandokról beszélek.

-    Elfogadták a dalt. Fent lesz az albumon.

-    Király. Akkor végeztünk?

-    Ja. Van estére programod? – sajnos van. Nora valami filmbemutatóra hivatalos, azaz én is hivatalos vagyok rá.

-    Filmbemutatóra megyek…

-     Noraval. – fejezi be a mondatom. Max és Nora nem éppen kedveli egymást. Sőt, Norat Chris sem kedveli, se Adam. Ami azt illeti, nem sokan kedvelik abból a társaságból, amiben nap mint nap vagyok. Nora különb…nek érzi magát. Többnek, mint ők.

-    Noraval. Ja. – bólintok. – Akkor majd beszélünk.

-    Jó szórakozást. – kiáltja már át az autótól. Intek, aztán én is beszállok. Egyenesen haza megyek, hogy még a kötelező megjelenés előtt kicsit aludjak, mert amióta eljöttem éjjel egy percet sem aludtam.

 

~ * ~

Hideg van. A ház előtt álok, ahol felnőttem, ahol az egész kezdődött. Fúj a szél. A fájdalmas csendet egy nő nevetése tölti be, majd nyílik az ajtó, és kiszaladok rajta. Mármint 2010-es énem. Mögöttem anyám.

-    Ma történelmet írok!

-    Így lesz! Te leszel a legnagyobb! – emlékszem mennyire kétségbe voltam esve. Anya és Gem buzdítottak, hogy sikerülni fog! Azután egészen magabiztosan jöttem ki az autóhoz.

-    Leéneklek mindenkit! – mondtam, és beültem a kocsiba, anya mellé. Kívülről figyelem, ahogy az autó eltűnik az utca végén. Körbenézek. Minden olyan, mint akkor volt. Még emlékszem. Több mint tizenkét év után is emlékszem mindenre. Emlékszem, amikor Gemmával kint bicikliztünk. Aztán emlékszem, ahogy gördeszkázni próbáltam, mert láttam az egyik osztálytársamtól. Arra, amikor először engedett el anya az első buliba. Még mindig emlékszem Gemma első barátjára, ahogy hazahozta bemutatni nekünk.

 Körbesétálok. Olyan régen jártam itt, mármint a valóságban, hogy hirtelen elönt a honvágy. Nem először álmodok, arról hogy itt vagyok. Nem először érzem azt, hogy újra anyáékkal szeretném tölteni a hétvégéket. Vagy csak egyszerűen leülni a hátsó kertbe, és beszélgetni, mint 2010 előtt. 2010 előtt normális volt az életem. Nem kellett menekülnöm, nem kellet félnem, hogy mikor találnak rám. Elmehettem étterembe anélkül, hogy őrült emberek tennék tönkre az estémet. Voltak barátaim. Mármint, igaziak. Lehetett munkám, ami rendszerezett volt. Nem fizetett túl sokat, de sokkal jobb volt, mint az, hogy egyik szállodából a másikba járkálni. Lehetett barátnőm. Randizhattam. Oh, anyám. Mennyire hiányoznak, ezek a mindennapi dolgok! Nem mondom, tetszik az, az élet is, amit eddig éltem, a sikerek, amiket elértem, elértünk. De a napot nem tudom, hogy mikor ültem le a barátaimmal, a családommal és grilleztünk egyet vagy csak táboroztunk. Kicsúszott a lábam alól a talaj, és amit most normálisnak hiszek, tudom, hogy nem az. Nem lehet rá, jó indokot találni, és tudom, hogy az én kifogásom sem elfogadható, de ezért iszok, és megyek az éjszakába. Ilyenkor nem érzem magányosnak magam. Amikor részeg vagyok, boldogabb vagyok. Olyankor nem jut eszembe az, hogy milyen fellépések lesznek, hogy milyen munka vár rám holnap, hogy boldogtalan vagyok a barátaim körében, hogy boldogtalan vagyok a nővel, akivel együtt élek. Nem jutnak eszembe a veszteségeim. Hogy elveszítettem a családomat, anyámat, apámat, a nővéremet, akik mindennél többet jelentettek nekem. Elveszítettem a legjobb barátomat, aki mindig mellettem volt a legnehezebb időkben is. Hogy elveszítettem az egyetlen embert, akit talán sosem becsültem meg annyira, amennyire megérdemelte. Mert mindig mellém állt. Tisztelnem kellett volna őt, jobban, mint amennyire tettem, mert rendíthetetlenül kitartott mellettem. Ott volt mellettem mikor a világ, amit felépítettem, amit felépítettünk, omlani készült. És én nem voltam ott neki, mikor szüksége volt rám. Már akkor az éjszakákat jártam, és eltaszítottam mindenkit, mert nem akartam magammal rántani senkit, ha a talaj kicsúszik a talpam alól. Kicsúszott, de nem rántottam senkit, mert addigra olyan magas falat építettem, hogy az saját magam számára is lerombolhatatlanná vált. Az egésznek a súlyát aznap éreztem, amikor elhagyott. Akkor kicsúszott az irányítás a kezemből. A nők jöttek, és mentek.

Egyszer egy pultos lányt próbáltam felszedni, azt hiszem Olaszországban voltunk. Már sokadik éjszaka mentem oda vissza, és mindannyiszor más lánnyal mentem vissza a szállodába, akkor azonban rá vetettem ki a hálómat. Lehívtam táncolni, majd megpróbáltam felvinni magamhoz. Egészen a parkolóig jutottunk, ahol az autómnak dőlve vigyorgott rám, és azt mondta.

 „Te vagy az a Harry Styles, aki múlt éjjel a barátnőmmel volt? Az énekes, aki itt turnézik?” Fogalmam nem volt, hogy ki volt az a lány, akivel az előző éjszakát töltöttem. Arra sem emlékeztem, hogy, hogy nézett ki.

 „Nem tudom. Azt mondta, hogy velem volt?” kérdeztem.

„Igen. Határozottan téged emlegetett. Monica. A neve Monica.”

 „ Oh, igen emlékszem rá. Aranyos lány.” egyáltalán, a mai napig nem tudom, hogy ki volt ő. Nem emlékszem az arcára, és akkor sem emlékeztem. De ha ő azt mondja, hogy Monicának hívták, akkor Monica volt. Csak egyet akartam, hogy minél előbb feljussunk hozzám.

 „Tudod, hallottam rólad néhány dolgot.” a nyakát csókolgattam, ő azonban csak dumált.

 „Az emberek szoktak beszélni dolgokról. Menjünk fel hozzám, és beszéljük meg nálam, oké?” Könnyen megkapható lánynak tűnt, ezért nem néztem volna ki belőle a következő mozdulatokat. Fordított a helyzetünkön, és én kerültem a kocsim és közé.

 „Mesélt rólad néhány dolgot. Például, hogy nem emlékeztél rá reggel.” mondta, miközben csókolgatott.

 „Megesik másokkal is.” mondtam.

„ Meg aztán, figyellek pár napja.” a keze hirtelen középre tévedt, amitől felpattantak a szemeim. Igazán vadnak gondoltam és belevalónak. „És gondolkodtam.”

„Gondolkodtál?” szájon csókoltam, közben kezeim felfedező útra indultak, míg ő elvette onnan kezét. „ És, végül mire jutottál?”

„  Ígérd meg, hogy nem sértődsz meg.” suttogta. Halkan felkuncogtam. 

„ Megígérem.” a kezem már a melltartójának csatjánál járt. Még egyszer utoljára megcsókolt, aztán azt suttogta: „ Hamar impotensé fogsz válni.” alig akartam hinni a fülemnek. Ő azonban fogta magát, és mintha mi sem történt volna az imént, megfordult, és elindult vissza.

„ Nagy kár lenne nem igaz?” kiáltottam utána.

„ Uhg. Egy világ omlana össze!” felnevettem és néztem, ahogy visszamegy. Azonban az ajtóban megállt és még visszakiáltott. „ Fogj egy taxit és menj haza. Aludd ki magad. Hidd el, sokkal jobb lesz!”

„ Kösz a tanácsot!” mondtam, de már magamnak, mert magam maradtam a parkolóban.

A nők mellett azonban az ital is szépen fogyott, és a mai napig fogy. Csodálom, hogy még működik a májam.

Beep Beep Beep

A fejem majd szétesik, ezért igyekszem minél előbb elhallgattatni a hang forrását. Csapkodok össze vissza, és próbálom betájolni a hang érkezését. Hol a rohadt életben van? Biztos vagyok benne, hogy mindent lesöpörtem az éjjeliszekrényről. Hirtelen elhallgat, de helyét a csendben felváltja a csengőhangom. Ja, tényleg. A telefonomat állítottam be, hogy csörögjön. Előtúrom a zsebemből és anélkül, hogy megnézném ki az, felveszem.

-    Mi van? – úgy teszem a fülemre, hogy le ne essen és elengedem.

-    Jesszusom, milyen udvarias vagy.

-    Mit akarsz, Nora?  - morgom csukott szemmel.

-    Csak meg akartam győződni, hogy biztos jössz-e, és nem járok úgy, mint legutóbb. – véletlenül tovább aludtam a kelleténél. Az ébresztőt levertem, kiesett belőle az elem, többet nem csipog. Azóta használom a telefonom. Az kicsit megbízhatóbb. Ami pedig a múltkori eseményt illeti. Igen, teljességében összefügg a kettő. Mivel az ébresztő nem figyelmeztetett tovább, én pedig kibaszottul álmos voltam, ezért kicsit megkésve érkeztem. A film már javában ment, mikor elfoglaltam a helyemet. Nora egy egyszerű „Megbeszélésen van, de hamarosan megérkezik.”-kel rendezte le. Legalább megúsztam a sok riportert, a vakuk rengetegét.

-    Aha. – nyögtem. Mindig ezt csinálom. Nyögök pár szót, pár „ahát”, mire veszik az adást, hogy nem vagyok beszélgetős kedvembe és a jobbak leteszik. Az erőszakosabbaknak, mint Nora, néha szükségük van még pár „ahára” ahhoz, hogy feladják. 

-    Mit aha? Jössz, vagy mi lesz?

-    Aha.

-    Jesszusom! Megint kezded? Harry, figyelj, ez egy nagyon fontos este. Ott lesz David Tomson, aki az „ Again And Again”-be keres színészeket. Ha ez összejönne, akkor egy mérföldkövet léphetnék előre a karrierembe.

-    Aha.

-    Uhg. Néha, annyira szeretnélek csak simán orrba vágni! Olyan idegesítő vagy! – egy vigyor jelenik meg az arcomon. Néha csak úgy örömömet lelem abban, hogy felidegesíthetem őt.

-    Aha. – nyögöm be neki.

-    Harry ez tényleg sokat jelent nekem! Kérlek, ne cseszd el!

-    Aaaaaaaaaaa…- nyögök, mint aki megelégelte. – ha. – fejezem be.

-    Menj a picsába. – mondja, majd kinyomja a telefont. Hangosan nevetve engedem lecsúszni a telefont a fülemről. Annyira élvezem a bosszantását, és hogy ezt hozom ki belőle. Ha ezt a kedves David Tomson barátunk hallotta volna…

De most felkelek, mert fel kell hívnom Adamet a lemez miatt. Kimegyek a konyhába, kiveszek egy szódát a hűtőből, és a még tegnap este előkészített szendvicset. Mielőtt Nora elefonált, épp kaját készítettem. Korog a gyomrom. Tegnap este óta nem ettem semmit és ma be akarok rúgni. Mint a csacsi.

-    Adam? – szólok a telefonba mikor végre felveszi.

-    Helló gyerek. – huszonkilenc vagyok és a mai napig így szólít. „Gyerek”, vagy van, hogy éppen… - Boldog születésnapot, kölyök. - …kölyöknek.

-    Kösz.

-    Mi a helyzet? Mész ünnepelni?

-    A francokat. Moziba megyek. – húzom a szám, bár ő ezt nem látja. Harapok egy falatot és néhány rágás után lenyelem. Hallom, ahogy lapozgatja a határidő naplóját a vonal túlsó végén.

-    Ma mentek a „Utópia”-t nézni ugye? – kérdezi, mintha nem lenne nagy betűkkel bele vésve a naplójába.

-    Ja. – néhány másodpercig csendbe marad, majd időt kér és leteszi. Nem lepődök meg rajta. Adamnek… nos, neki vannak furcsa dolgai, de még mindig jobb, mint egy barom, monoton menedzser, aki úgy diktálja a feladatokat, mint egy ős öreg rögzített felvétel. Épp a mosogatóba rakom a tányéromat, mikor megszólal újra a telefonom.

-    Rendben. Helyzetváltozás van. – szól bele.

-    Nem kell menjek? – kérdezem.

-    Jó próbálkozás, kölyök. Majd máskor. Annyi a változás, hogy a srácok is mennek veletek. Mármint Max és Chris. – Nora ki fog térni a hitéből! És ez tetszik! Ma este küldetésemmé vált, hogy felidegesítsem, és kihozzam a sodrából.

-    Remek! – felelem vidámabban.

-    A kocsi húsz perc múlva ott lesz érted, szedd össze magad.

-    Rendben. Helló.

-    Szia. És kölyök?

-    Adam? – ezzel a kölyök meg gyerek dumájával ki visz a világból!

-    Érezd jól magad! Mind érezzétek jól magatokat! Megérdemlitek!

-    Kösz. Rajta leszünk. Jó pihenést. – lenyomom a telefont. Elmegyek zuhanyozni, öltözni. Mire végzek, a kocsi, amit Adam küldött értem, ami mindenkit felvesz, megáll a lakásom előtt. Felveszem a telefonom és még utoljára bele nézek a tükörbe. Egy fehér pólót, egy farmert, és a barna kabátomat húztam. A kocsi újra dudál, szóval bekapcsolom a riasztó rendszert és bezárkózok. Leszaladok a lépcsőn, ahonnan egyenesen a kocsihoz megyek. Elég hűvös van. Nem csodálnám, ha havazni kezdene.

-    Helló. - szállok be a kocsiba. Max, Chirs és Nora már bent vannak. A fiúknak hatalmas vigyor az arcukon, míg Nora mérgesen bámul ki az ablakon. Ez az egész mérges nézés addig tart, amíg meg ne érkezünk. Onnantól kezdve felvesszük mind a ketten leghamisabb boldog mosolyunkat, és úgy vonulunk fel a vörös szőnyegen, kéz a kézben. Mellettünk Chris és Max. A kamerák előtt titokzatosan sugdolózunk egymás fülébe.

-    Mi a franc ütött beléd ma? – kérdezi, mintha valami piszkosat súgna.

-    Konkrétan mire gondolsz? – hangosan felnevet, mint akinek vicceset mondtak, majd bele boxol a karomba, és megcsókol. Épp időben nézek fel, hogy lássam, ahogy Chris vigyorogva forgatja a szemét. Vissza kell fognom magam, nehogy felnevessek. Mindenhol vakuk villognak. Nora közel húzza hozzánk a két másik srácot egy kép erejéig, majd együtt megyünk tovább. Azonban az interjúkat külön adjuk. Max és Chris, Nora és én.

-    Harry, Nora! – integet egy magas férfi. Oda meggyünk.

-    Tervezitek, hogy együtt forgattok?

-    Nem is tudom. – ránt vállat Nora. – Harryvel sokszor beszéltük már, hogy szálljon be a filmiparba, de végül mindig a zene mellett kötött ki. Talán jobb is így.

-    Mit csináltok, mikor egyikőtök, nincs a városban? – kérdezi egy magas szőke. Arrébb lépkedünk.

-    Nos, - veszem át a szót. – általában telefonon beszélünk. Engem lefoglal a banda, ő pedig úgy sem tudna velem lenni, ha át utaznák Amerikába. Értelmetlen.

-    Mikor jön ki az új albumotok?

-    Ma vettük fel az utolsó dalt. Már nincs sok hátra. – kacsintok a kamerába, majd tovább állunk. A következő egy alacsony vörös hajú nő.  Annyira ismerős. Egy papírt szorongat a kezében és próbálja elolvasni a ráírt dolgokat.

-    Helló. – köszön anélkül, hogy feltekintene. Rálesek a papírjára, ahova kérdések vannak felsorolva. Megfordítja a papírt, majd amint elolvas valamit, megdermed és feltekint. Szemei elkerekednek, ahogy találkozik a tekintetünk. Hirtelenjében elönt a méreg. Egy pillanatra kiesek a szerepemből, de szinte feltűnés nélkül kezdek újra mosolyogni. Ugyan arról a csajról van szó, akire majdnem ráborítottam az asztalt tegnap. Bella, vagy Bea…

-    Helló. – köszön Nora. Nem tud semmiről. Nem mondtam el neki a tegnap történteket.

-    Gyö…gyönyörű a ruhád, Nora. – dicséri. Jesszusom, ez komoly?

-    Tényleg? Köszönöm! – és ezt most komolyan végig kell néznem? Az interjú alatt végig a csajt fixírozom. Végig Nora munkájáról, karrieréről van szó, ezért én gondolkodhatok azon, hogy mi van a papíron. Vajon most is vannak kisatírozott kérdések?

 Adam azt mondta, hogy érezzük jól magunkat. Amíg Nora válaszol, és közelebb lépek a csajhoz, és kiszedem a kezéből a papírt.

-    Nem bánod, ugye? – arca olyan vörös lesz, mint a haja, és hátra lép egyet. Talán tart tőlem? Jobb is, mert a múltkorival nem kicsit idegesített fel. Mi a fenéről beszélek? Tegnap történt az egész! Az összes kamera, meg riporter aki a közelünkben van felfigyel ránk, és az előző tettemre. – Becca, igaz? – kérdezem, mire minden kamera felénk irányul.

-    I-igen. – a kezemet nyújtom felé, amit nagyon gyengén fogad el.

-    Harry Styles. – mutatkozok be, mintha nem ismerném.  Úgy teszek, mint aki beleolvas a kérdésekbe, miközben Nora már egy másik riporternél jár. – Érdekes kérdések. – mondom a show kedvéért. Egyet sem olvastam el! – Melyik újságnak, vagy tévének dolgozol?

-    A Popular magazinnak. – feleli. Mindenki aki csak tud minket fényképez, és felvételeket készítenek rólunk.

-    Hé haver. – lép mellénk Max. Közel hajolok hozzá. – Chris haza ment. A csaj elhozta a gyerekeket. – megemésztem amit mondott, majd amíg pózolunk néhány fotósnak, eszembe jut egy jó ötlet.

-     Mit szólnál, ha az este folyamán válaszolnám meg őket? – kérdezem Beccát. Szemei elkerekednek, és idegesen rázza meg a fejét. Hogy mit tervezek?

Szórakozni fogok!