II. évad / XIV. rész

És mégis mit kéne mondanom, amikor kiakadok azon, hogy neked semmit sem jelentett?

- Minden rendbe fog jönni. – megszorítom a kezét.

- Sajnálom Harry.

- Stss! Ne beszélj. Pihenj egy kicsit. Hozzak valamit a büféből?

- Egy kis vizet, kérlek. – a hangja erőtlen.

                Tíz perc múlva éjfél, Nora pedig csak néhány perce tért magához. Max visszament a szállodába miután megérkeztem. Nem tudom mi történt. Az orvosa arra kért, hogy ne faggassam és ne zaklassuk fel, mert még túl gyenge. A büfé lent van a földszinten, mi pedig a harmadikon vagyunk, és körülbelül nyolc perc alatt érek vissza, Nora azonban már alszik. A kért vizet a szekrényre teszem. Nem tudom mihez kezdjek most. Olyan jól alakult ez az este. Megcsókoltam Beccát, ami jó volt.

Te idióta. Itt fekszik a nő, aki öngyilkos akart lenni. Akihez valamilyen módon kötődsz, és te mégis a csókra gondolsz?

                A nő, aki nem sokkal, a beszélgetés vége előtt lelotyózta Beccát, és arról beszélt, hogy minden portál rólunk szól, ami hülyeség, hiszen sosem mutatkoztunk a ma este előtt együtt. Nora viszont tudott kettőnk fent tartott kapcsolatáról, csak épp azt nem, hogy mégis mi miatt tartjuk a kapcsolatot. Ahogy egyre inkább azon töröm a fejemet, az ágy mellett ülve, hogy mi történhetett vele, egyre gyakrabban merül fel bennem egy gondolat.

                Nora féltékeny. Féltékeny Beccára. Talán érzi, hogy kezdünk teljesen eltávolodni? Mert ez van. Egy ideje már csak annyira sem vagyunk jóban, mint egykor. Mi történik?

A telefonom csörgése ugraszt ki a gondolataimból. Kimegyek a folyósóra, hogy fel ne ébresszem Norát, és csak aztán veszem fel.

- Helló, Adam.

- Szia, öcsi. Most hallom mi történt. Minden oké? – Adam mindig aggódik. A „gyerekei vagyunk”, így hát kötelességének érzi ezt. 

- Felébredt. – egy pillanatra visszatekintek az ajtó ablakán keresztül. Olyan békésen alszik. Talán valaha szerettem is, a szeretet valamilyen furcsa módján, de sosem tudta betölteni a Maya után hagyott űrt. – Kimosták a gyomrát, túlgyógyszerezte magát.

- Gyógyszereket szedett?

- Nem tudtam róla.

- Mi történt a szállodában kölyök? Max mesélte, hogy kicsit összeugrottatok.

- Volt egy kis szóváltásunk. – nem megyek bele bővebben. Elég, ha ennyit tud, legalábbis telefonon keresztül. – Utána én leléptem az étterembe.

- Ha már itt tartunk. Erről holnap beszélni szeretnék veled. – a hangja egyszeriben komollyá változik, de egy mély lélegzetvétel után ismét meggyengül és visszatér az, az Adam, aki együtt érző és megbocsájt mindenért. – De most hagylak. Holnap nem kell eljönnöd a rádiós interjúra, ha gondolod. Elintézem. Te csak gyere vissza a szállodába és pihend majd ki magad a holnap esti koncertre.

- Rendben.

- Hivatalos közlemény Nora állapotáról?- a franc essen a firkászokba! Hogy az ember szarul sem lehet, mert azonnal kiforgatják a történetet.

Két ujjamat szorítom az orrnyergemet, hátha elmúlik a kezdődő fejfájás.

- Ezt én elintézem.

- Jól van kölyök. Ha valamire szükséged van, szólsz.

- Mindenképpen, és Adam?

- Igen, gyerek? – neki dőlök a falnak és egy mély sóhajt hallatok.

- Köszönöm.

- Bármikor. Jobb éjszakát, holnap csörögj.

                A másnap gyötrelmes. A telefonom megállás nélkül csörög, hol néhány Norával közös barát, hol Nora Menedzsere hívogat. Három után jöttem el a kórházból. Gondoltam ilyenkor már senki sincsen a szálloda előtt. Se fotós, se semmi vérszívó egyed. Apám, ekkorát tévedni! Ott ültek nem messze a szállodától, és csak arra vártak, hogy megérkezzek. Szinte azonnal, mintha egész odáig koffeinnel és adrenalinnal tankolták volna magukat, szaladtak, hogy ők legyenek az elsők, akik megtudják; mégis mi vezetett idáig?

                Az óra reggel nyolc huszonhármat jelez. Lerúgom magamról a takarót és a fürdőbe ballagok. A tükörbe nézve egy borzasztó alakot látok, akinek szüksége lenne egy kanna, jó erős feketekávéra. Elvégzem a dolgomat, majd lezuhanyozok és egy tiszta törülközőt kötök a derekamra. Miközben a fogamat mosom a telefonom ismét csörögni kezd. Rá pillantok.

Adam hív.

- Hi. – nyögöm fogkefével a számba.

- Jó reggelt. Hogy vagy?

- Fáradtan. Nem volt gond az interjúval? – kiöblítem a számat, lemosom a fogkefét és visszateszem a helyére.

- Épp ez miatt hívlak. – a francba. Biztos, hogy belekötöttek. – Nem gond, hogy nem jöttél, megértik. Azonban telefonon felhívnának, hogy teljes bandával tudják megcsinálni az interjú egy részét.

- Tőlem. – megrántom a vállam, bár tudom, hogy úgy sem látja.

- A Nora téma egyelőre tabu. Előre figyelmeztettem őket.

- Köszönöm Ad.

- Beteg vagy, kölyök? Sosem köszöntél még meg ennyit soha! – hangosan nevet a telefonba, talán hogy oldja a feszültséget, ami bennem van tegnap este óta.

- Talán.

- Rendben. Öt percen belül hívni fognak, ne menj messzire a telefonodtól. – és ezzel le is rakja. Ez alatt az öt perc alatt én magamra rángatom a ruháimat, - a kedvenc farmeromat, ami dupla műszakot húz le, és egy tiszta inget. – felhúzom a cipőmet, és mivel öt perc eltelte után még nem hívtak, letelefonálok a portára, hogy készítsék elő a kocsit. Leszaladok a lépcsőn, mert a lift ismét épp ekkor indul le, és mire leérek a kocsi is a szálloda előtt áll, illetve a telefonom is csörögni kezd.

- Harry Styles. – veszem fel.

- Szia, Isaiah vagyok a Music for Australia-tól. Perceken belül adásban leszel. – beszállok a kocsiba, a telefont kihangosítom és egy kis kütyübe teszem, ami megtartja. A rádión megkeresem az adót és azonnal indulok. Van egy kis elintézni valóm.

MFA: Szép jó napot minden hallgatónak. Ma a This Time-mal fogunk beszélgetni. Itt van velünk Chris és Max, illetve telefonon beszélgetünk a banda harmadik tagjával, aki sajnos nem lehet ma itt velünk. Hello, Harry!

Harry: Sziasztok. 

MFA: Hogy vagy?

Harry: Fáradtan.

Gyorsan lefutjuk a kötelező köröket, amiben emlegetik a ma esti koncertet, kicsit reklámozzák magukat, aztán benyomnak egy kis bevezetőt.

MFA: A srácok épp nálunk turnéznak, és úgy tűnik hamarosan, talán néhány hónapon belül megjelenik az új albumuk. Mi is lesz a címe?

Max: Blame

MFA: Szóval Blame. Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy 19 szám lesz az albumon. Ki mennyit írt belőle?

Chris: Én négyet.

Max: Én hatot.

Harry: Én kilencet.

MFA: Kilencet? Te aztán igazán belecsaptál a lovak közé.

Harry: Volt néhány olyan dal, ami az előző albumra nem fért rá, így ráraktuk erre.

MFA: Gondolom, arról szólnak, hogy egy adott ponton milyen a hangulatotok. Hogy lehet, hogy a mostani albumra rakjátok rá? Úgy értem, azóta már változtatok srácok, nem igaz?

Max: Nem gondolom, hogy olyan túlságosan nagyot változtunk volna. Ugyan azok a srácok maradtunk, akik négy éve voltunk. Ezekkel a számokkal az a helyzet, hogy attól, hogy most kerülnek albumra, az érzéseink ugyan olyanok az adott dallal kapcsolatban. Valamit megéltünk és írtunk róla egy dalt. A megtörténten nem tudunk változtatni.

Lekanyarodom az autópályáról.

MFA: Ha már így szóba került a múlt, akkor beszélgessünk egy kicsit. Nem titok, mindegyikőtöknek kemény múltja volt és bár nem beszélünk róla, szeretném, ha mesélnétek egy kicsit, hogyan lábaltatok ki belőle?

Chris: Tudod, van egy pont, amikor nem tudsz mást tenni, csak túlteszed magad rajta. Belül, a lelkeden marad egy lyuk, amit nem tudsz eltüntetni, de legalább kívülről rendben vagy. Apám egyszer azt mondta, hogy olyan a lelkünk, mint a fába vert szeg. Attól, hogy kihúzod a fából a szeget, a lyuk még ott marad.

MFA: Sok lyuk van a lelketeken?

Max: Azt hiszem, ez a dalokból kiderül.

MFA: Harry? Ott vagy még?

Harry: Persze, figyelek.

Hogy sok lyuk van-e a lelkemen? A lelkem maga egy hatalmas lyuk!

MFA: Melyik dalra vagy a legbüszkébb? 

Harry: Ez olyan, mintha egy szülőt arra kérnél, hogy válasszon a gyerekek közül, hogy melyik a kedvence. Lehetetlen. Büszke vagyok rájuk, mert megdolgoztam velük, és ezt hamarosan a rajongók is hallani fogják.

MFA: Mit gondoltok, tudnátok nekem egy dalt írni?

Chris: Itt és most?

MFA: Igen. Megadunk egy témát és ti írtok egy dalt. Mit szóltok?

Egyszerre: Tőlem. 

MFA: Micsoda összhang, rendben, akkor… legyen benne az… összetört szív?

Harry: Összetört szív? Oké.

Néhány másodpercre csend lesz a kocsiban, majd ontani kezdem magamból a szót. Mindent kiadok magamból.

Harry: Próbáltam hinni abban, amit mondtál, de te egyedül hagytál az összetört szívemmel. Jobb lett volna szótlanul maradni, és hagyni, hogy a csend beszéljen. De most millió kilométernyi távolság van közöttünk. Azt mondtad semmi sincs, amiért harcolnál, mert a szíved fél többet akarni a fájdalom miatt, ami vele jár. Összetörve hagytál itt. Jobbak voltunk szótlanul. Azt mondod, szeretsz, de aztán elhagysz. Csak akkor nyerhetsz, ha nem adod fel. Csak úgy elsétáltál. A mindenség nem lesz elég. Gondolod elég lesz a mindenség?

Hosszú csönd a vonal túlsó végén.

MFA: Huhh…

Chris: ’Asszem megvan a következő dalunk.

Max: Nem várhatjátok, hogy ehhez hozzárakjunk bármit is!

MFA: Ehhez hozzá szólni sem tudok. Nekem órákba telt volna, hogy mindennek akárcsak a felét kitaláljam. Honnan?

Harry: Csak jött. Hangulat.

Max: Felvette ezt valaki?

MFA: Nyugi, meg van. Még mindig csak ámulok. Jól van gyerekek. Menjünk tovább. A szünetben beszélgettem Max-szel és Chris-szel, akik elmondták, hogy hamarosan egy tehetségkutatót indítanak majd, ahol olyan fiatal tehetségeket keresnek, akik bandában, illetve egyszemélyes hadseregként indítanák el karrierjüket. A verseny részletes információit hamarosan hallhatjátok. A nyertes egy lemezszerződést kap, és némi kezdő tőkét a karrierje beindításához. Mesélnétek erről bővebben?

Bővebben? Ránk erőltették. Vagy ez, vagy alkohol és cigaretta ellenes szövegelés iskolában. Max mesél róla, míg mi többiek csak hallgatunk.

Én a részemről lekanyarodok az egyik kis szűk utcába. Éppen gázt adnák, amikor belefutok a velem szembe jövőnek az elülső lökhárítójába. A légzsák azonnal kinyílik és arcomba csap.

MFA: Minden rendben ott a vonal túlsó végén?

Harry: Azt hiszem nem csak a szívem törött, hanem a kocsim eleje is.

MFA: Ütköztél?

Harry: Nem vészes, de sajnos el kell köszönnöm. Hamarosan látjuk egymást!

MFA: Örülök, hogy itt voltál velünk! Sok szerencsét a koncerthez! Szevasz, Harry!

Harry: Sziasztok!

                Kinyomom a telefont, és azonnal kiszállok a kocsiból, hogy felmérjem a kárt. A másik kocsiból szinte ugyan ekkor, először egy kissrác ugrik ki, majd egy kábé velem egyidős lány.

- Annyira sajnálom! – a hangjára felkapom a fejemet. Végig a lökhárítóját nézi, illetve azt, hogy milyen mértékben károsodott az eleje. – Ugye nem lett nagy baja a ko… - felnéz rám, és ahogy találkozik a tekintetünk beléfagy a szó. Összetört szívem újra dobogni kezd.

                Sötét, rövidre vágott haja keretezi arcát. Bárhol megismerném ezeket a sötét, szinte fekete szemeket. Bárhol, hiszen nyolc éve éjjel, s nappal ez láttam. Kísértett.

Nyolc éve keresem ezt a szempárt, és a tulajdonosát.

- Maya? – suttogom. A szívem majd kiugrik a helyéről. Újra úgy érzem magam, mint amikor huszonegy voltam. Szeretném megérinteni az arcát, vagy végig simítani az ajkán.

- Edward, szállj vissza a kocsiba. – utasítja a kissrácot, aki kiköpött olyan, mint én azokon a gyerekkori fotóimon. A fiú azonnal visszaszáll.

- Szállj vissza a kocsiba, és kövess minket.

- Mi…

- Csak kövess!

                És én így teszek. Követem őt, hiszen erre vártam nyolc éve. Arra vártam, hogy feltehessem a kérdéseimet neki. A rengeteg kérdést, amit a dalokban már annyiszor feltettem. Miért ment el? Miért nem beszélt hozzám? Hogy van? Mit csinált ennyi ideig? Hová tűnt?

               

                Aztán ahogy követem őt, felmerül bennem egy újabb kérdés; Ki ez a kis srác? 

II. évad / XV. rész

Darabokra hullok... 

                Bármit akartam kérdezni tőle, bármit akartam mondani neki, egy szempillantás alatt odaveszett, amikor kettesben maradtunk. Egy kanapén ülök egy lakásban, ami otthonosan van berendezve. Talán még tetszik is egy kicsit. Ő a velem szembeni fotelben ül, és épp teát tölt, mintha az a nyolc év soha nem is telt volna el. Mintha minden olyan lenne, mint régen.

- Kérsz teát? – nem tudok megszólalni, ezért csak a fejemet rázom. Nem teázni akarok. Nem bájcsevegni. Okokat akarok, válaszokat.

                Felemeli a bögréjét, de ahogy rám néz, azonnal vissza is teszi. Csend lesz a szobában és én csak bámulom őt, ő pedig a kezét, amit az ölébe ejtett.

- Eltaszítottál magadtól. Folyamatosan levegőnek néztél, és csak anyukád társaságában voltál hajlandó beszélni velem. Úgy éreztem mintha minden az én hibám lenne, a balesettől kezdve. Úgy kezeltél, mint egy nemkívánatos személyt. – ezt tettem volna?

Bizony, ezt tetted!

- Utáltál, és én is kezdtem magamat.

- Sosem utáltalak. – suttogom.

- Nem így viselkedtél! Elhitetted velem, hogy nem akarsz. Sosem jöttél fel aludni! Tudod hány éjszakán feküdtem álmatlanul, és vártam, hogy megjelenj? Ehelyett mit tettél? A tévét választottad

- Egy roncs voltam, Maya! – felemelem a hangomat, bár nem akarom megijeszteni. - A gyógyszerek tartottak egyben. Éjszakánként arra ébredtem, hogy valami fojtogat. Fájdalmaim voltak a baleset miatt, és minden éjjel újraéltem. Volt, hogy anyám keltett fel a rémálmokból, és a gyógyszerek már nem segítettek ezen.

- Honnan kellett volna tudnom? Nem beszéltél velem. Pedig vártam.

- Mire? Arra, hogy elmondjam, hogy egy lecsúszott köcsög kis popsztár vagyok, aki még a saját barátnőjére sem tud vigyázni? – felállok és idegesen járkálok fel s alá a szobában, ezzel ösvényt csinálva a szőnyegen. – Mert igenis az én hibám volt a baleset. Eldurrant az agyam, és elveszítettem az irányítást a kocsi felett. Ezt akartad hallani? Ezért léptél le? Meguntad, hogy egy seggfej vagyok, aztán leléptél?

- Harry, helyettem döntöttél mindenben, és nem volt semmibe beleszólásom! Megváltoztál és engem is megváltoztattál, elveszítettelek téged. Folyamatosan a munkáddal voltál elfoglalva. Nem arra volt szükségem, hogy körbe ugrálj, csak arra, hogy egy kis figyelmet szentelj nekünk. Vártam, hogy te is legalább egy kicsit rendbe akard hozni az életünket. Rád vártam, és nem arra a Harry-re, aki akkor voltál.

                Teljesen elborítanak az emlékek. Képek villannak fel abból az időszakból, amikor mellette kellett volna legyek. Amikor számított rám, de én nem voltam ott.

- Elveszítettem a legjobb barátnőmet. Vártalak, hogy haza gyere, de te csak annyit sem mondtál, hogy „Részvétem”. Egy önző, egoista pöcs lettél.

                Ahogy a szobában rovom a köröket, megakad a szemem egy fényképen, amin az a kiskölök van, akit az imént rakott ki néhány saroknyira egy uszodánál.

Átfut a fejemen néhány dolog, de nem akarom elhinni, így hát rá kérdezek.

- Hány éves? – felé fordulok a képpel, hogy tudja, kiről van szó.

Úgy tűnik, ettől a kérdéstől jobban megretten, mint vártam. Félek, a gyanúm beigazolódni látszik.

- A rohadt életbe, Maya! – üvöltöm, amitől megrezzen, és csak remegve mer megszólalni.

- Nyolc éves. – lehet, hogy a hirtelen adrenalin teszi, ami elárasztja a testem, de nem tudok megmozdulni, csak a képet szorongatom.

- Mikor született?

- Harry, én… - könnyek szöknek ki a szeméből.

- Ez az én fiam? – nem válaszol. A szívem már hevesen dobog. Nem lehet, hogy ennyi éven át titkolta. Újra rá üvöltök, ezúttal tiszta düh borítja el az eszemet. – Az isten áldjon meg! Válaszolj már!

- Igen! – kiáltja, és megremeg a sírástól. Keservesen zokog. – A tiéd… A miénk!

                A képet szorongatva, három lépéssel szelem át, a minket elválasztó teret. Ekkor már ő is áll. Az idegesség átveszi az irányítást, és azt teszem, amit nem kellene.

- Hogy voltál képes eltitkolni, hogy van egy fiam? – szabad kezemmel végig túrok már így is kócos hajamon. – Az istenedet. El akartad valaha is mondani? – zokogva megrázza a fejét. Féltem, hogy ez lesz a válasza. – Mégis ki vagy te, és hogy jössz ehhez?

- Én…

- Ne! Ne magyarázkodj! Egy borzasztó ember vagy! – hátat fordítok neki, mert egy pillanatra szeretném pofán vágni. Soha nem ütöttem meg nőt, de most nagyon kihozott a sodromból. – És mégis mivel etetted eddig? Hogy az apja nincs? Hogy elhagyott titeket? Hogy nem szeretett titeket? Miféle anya tesz ilyet?

- Engem már tönkre tettél! – üvölti. – Őt nem hagyhattam!

- Hogy tönkretettelek? – minden szavamat a düh, a kétségbeesés, és a zavarodottság vezényli. – Készülj fel arra, ami ezután jön, angyalom! Mert kurvára el fogom perelni tőled, és baszottul meg fogod bánni azt az eltelt időt, amit elvesztegettem a fiam életéből. Miattad. – vádlón bökök rá. – Remélem sikerült felfognod, amit mondtam!

                A képen, amit a kezemben szorongatok ő és a fiam van. Mind a ketten mosolyognak. Ahogy erőmből telik hozzá vágom a falhoz. Csörömpölve hull az üveg a földre, minden apró darabja.

                Ki ez a nő, és mit tett azzal a Mayával, akit egykor annyira nagyon szerettem? Hogy képzelte, hogy hagyom, hogy ezt tegye? Nem ússza meg büntetlenül, az egyszer biztos. Nyolc évet veszítettem el. Nyolc tetves évet! Talán a legfontosabbat. De akármilyen kegyetlenül is hangzik, meg fogja érezni a fájdalmat, amit most én érzek.

Beszállok a kocsiba, és azonnal elhajtok onnét. Egy perccel sem bírom tovább vele egy légtérben.

Körülbelül egy órán át kocsikázok a városban.

Hogy lehetett erre képes?

Nyolc év. Nyolc évet kell behozzak.

Sosem akart szólni.

Van egy fiam!

- Adam! – verem a szálloda szobájának ajtaját. – A rohadt életbe! Nyisd már ki! – üvöltöm, de senki sem nyit ajtót. Előveszem a telefont és tárcsázni kezdem.

- Szi…

- Hol vagy? – utólag megbánom, de ebben a pillanatban teljesen be van borulva az agyam.

Van egy fiam, és nem tudtam róla. De most mindent helyrehozhatok.

- Hogy én hol vagyok? Nem én jelentettem be egy világ előtt, hogy ütköztem! Mi bajod van gyerek? Hol vagy? – jó, talán néhány hívását elutasítottam, miközben Mayához tartottunk.

- A szállodában. Beszélnünk kell. Azonnal. Hol vagy?

- Már a helyszínen, menjek oda, vagy…

- Oda megyek én.

                Leszaladok a lépcsőn, amit egy ideje igencsak sűrűn használok, és azonnal a kocsihoz megyek. Sosem volt szokásom, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyom a rajongókat, de ez alkalommal úgy elhúzok mellettük, hogy annyira nincs idejük, hogy pislogjanak, vagy akár csak egy képet készítsenek. Beugrok a kocsimba, és csikorgó, füstölgő kerekekkel húzok a helyszínre, ahová gondtalanul bejutok. A legközelebb parkolok a bejárathoz. Kiszállok, bezárom, és már rohanok is be. Adam a színpadod áll és néhány srácnak magyarázza éppen, hogy mit hová tegyenek. Anélkül, hogy felhívnám magamra a többiek figyelmét, bemegyek a nézőtérre. Még senki sincs itt azokon az embereken kívül, akik felállítják a hangszereket, és beállítják a hangzást. Az egyik leghátsó sorba ülök. Nem sokkal később megérkezik Adam és mielőtt leül mellém, valamit babrál a telefonján.

- Teljesen a tiéd vagyok, kölyök. – magam elé bámulok. Semmi konkrétat nem nézek, csak úgy a semmibe merengek. Lábam az előttem lévő székre támasztom. Nem tudom, hogyan mondjam el. Egyáltalán azt sem tudom, mit mondjak el. Annyi minden kavarog a fejemben, hogy nem tudom melyiket osszam meg vele előbb. De ő nem sürget, és nem zaklat. Csak vár.

- Megtaláltam.

- Megtaláltad. – ismétli. – Mit találtál meg?

- Inkább kit. - nem nézek rá, de a szemem sarkából látom, hogy engem figyel, és a fejemet merném tenni rá, hogy bolondnak tart. Bár már nem tudom meglepni sok új dologgal. – Maya. – suttogom.

                A kezemet bámulom, amíg ő úgy tűnik gondolkodik.

- Az a „Soha nem fogod tudni” lány? – felnevetek az összehasonlításán. Ez volt a bemutatkozó dalunk. Egy alkalommal, még a legelején, mikor ő szedett össze egy bárból, ahol kicsivel többet ittam, elmondtam neki a dal történetét. Hogy kiről írtam. Nem mintha kíváncsi lett volna rá, de meghallgatott, és az óta csak így emlegeti.

- Ő. – bólintok, és elmondok mindent. Töviről hegyire. Onnantól kezdve, hogy összeütköztünk, egészen odáig, hogy megtudtam, hogy van egy fiam. Ő nem mond semmit. Szótlanul marad.

                Csak bámulunk előre.

  - Kérlek, segíts. – mondom neki. – Ha az apám lennél, mit mondanál? - megfontoltan áll fel és megrázza a fejét.

- Sajnálom, Harry. Én nem vagyok az apád! – zsebreteszi a kezét és elsétál.

- Mi…?

Mindig azt mondta, ha tanácsra van szükségem, akkor hívjam fel, szívesem segít. Most, hogy szükségem lenne egyetlen egy kibaszott tanácsra, faképnél hagy? Mi a…?

~*~

                Mindaddig, amíg el nem kezdődik a show, én a színfalak mögött járkálok, és ügyelek arra, nehogy összefussak bárkivel is, akivel nem akarok. Például Chris, Max vagy Adam. Legfőbbképp Adam az akit feltűnően kerülök. Egészen idáig csak Norával beszéltem, vagy csak leültem egy olyan részre, ahova azt gondoltam nem fognak megtalálni. Megtaláltak.

Mielőtt fel kellene mennem a színpadra, felkapok egy új pólót, átveszem a mikrofont és a szokásos átbeszélést kihagyva lépek fel a színpadra, számomra ezzel megkezdődik a ma esti koncert! Köszöntöm azokat, akik eljöttek és folyamatosan beszélek hozzájuk, míg a többiek meg nem érkeznek. Elmondom, hogy mennyire örülök, hogy itt lehetek ma velük, és hogy reméljük, hogy mindannyian jó fogják magukat érezni, aztán bejelentem az első számot, tehát a srácoknak nem lehet hozzáfűznivalójuk.

Egész idő alatt ma délelőtt történtek járnak a fejemben. Próbálom, de nem tudom élvezni a koncertet. Még az is kiment a fejemből, hogy az utolsó dal az, ami ma teljesen ide vág. Szívem szerint befejezném a show-t egy annyival, hogy „Köszönjük, hogy itt voltatok.” és lehúznák a színpadról, el messze innen, hogy egyedül lehessek, de ez sajnos nem így megy. Hagyom, hogy Max konferálja fel.

- Rendben. Sajnos elérkeztünk az utolsó dalhoz. Fantasztikusak voltatok ma este, srácok. – felveszek egy üveg vizet a színpad széléről. Szép lassan iszok, hogy még véletlenül se kelljen megszólaljak a dallal kapcsolatban. – Mit szólnátok a „You’ll Never Know”-hoz?

                A tömeg éljenzik, Max pedig bejátssza az első akkordokat.

                Fiatalok voltuk. Nem akarok semmi olyat a számlájára írni, ami az én vétkem. Elrontottam. Ahogy végig pörög az agyamon a dal minden szava, a gyomrom görcsbe rándul a gondolatra, hogy nem érintett meg az, hogy sírt. Régen az életem adtam volna azért, hogy mindig boldognak lássam, ma viszont én gerjesztettem a tüzet, ami végül odáig juttatta. És nem sajnáltam. Elöntötte az agyamat a düh, és a tudat, hogy megtaláltam. Az pedig csak egy kis plusz volt, hogy kiderült, hogy van egy fiam is.

                Ahogy akkor nem hatott rám, most annyira igen. A szívem örülten dobog és könnyek marják a szememet. Félek megszólalni, mert attól tartok elsírom magam.

- Minden oké? – suttogja a fülembe Max. Csak szeretnék csapot-papot itt hagyni, és nem elénekelni ezt a dalt most. Hallani sem akarok róla! – Elkezdjük másodszorra. – mondja még nekem, aztán újra a közönséghez beszél. Én csak állok ott a színpad közepén, mint egy tömegszerencsétlenség, és a közönségre bámulok.

Max másodszorra is elkezdi, és én még mindig nem szólalok meg. Mi a fene bajom van?

Teljes csend telepedik a csarnokra, a srácok is befejezik mögöttem. Néhányan összesúgnak a színpad elején, aztán rám bámulnak. Vajon ők is szerencsétlenségnek tartanak?

                A fények elhalnak körülöttünk, és érzem, ahogy valaki megérinti a vállamat.

- Jól vagy?

Maya ismét miattam sírt.

Érzem, ahogy meleg valami folyik le az arcomon. Sírok.

- Sajnálom. – mondom, és ellépek mellette. Végig iszkolok a színpad mögött és csak egyetlen emberbe botlok bele, az is a biztonsági őr az ajtónál, ő azonban azonnal kienged. Beszállok a kocsiba, és elhajtok.  El kell tűnnöm!

 Út közben azon gondolkodom mennyivel másabb lehetett volna az életem, ha tudok róla. Ha elköszön. Talán a szüleimtől sem távolodok el. Talán helyre hozhattam volna a dolgokat, amiket elbasztam. Vajon így is elveszítettem volna őt végleg? Vajon Louis még mindig élne? És kitartana mellettem?

                A rádióból egy régi dal szól. Azt hiszem, ismerem. Igen. Kodaline-tól a Hige Hopes. Régebben sokat hallgattam a zenéiket, leginkább akkor, amikor edzettem. A rádiós úgy mutatja be a dalt, mint egy lélektisztító. Ezernyi emlék tör elő.  Az út hossz és üres. Gyorsan hajtok, nincs időm nézelődni.

               

                Maya az ölemben ül és egy bugyuta játékot játszik a telefonján, amit minden alkalommal, mikor volt egy kis ideje.

                Most a színpad mögött állok a srácokkal és beszélgetünk, nevetünk.

                Anyám áll előttem a konyhában, arcán keserves fájdalom. Sír. Miattam.

                Gemma miattam sír.     

                Maya sír. Miattam.

Az autó fokozatosan áll le alattam. Már az út szélén állok, amikor rájövök, hogy én állítottam le. Üvöltök, és a karosszériát püfölöm. Még mindig sírok. Felvillanó fényként tér vissza az egész. Teljesen új nekem ez az egész. Mintha nem én lennék. Végre megtaláltam őt, akit az életemnél is jobban akartam.

„Sajnálom, Harry. Nem vagyok az apád!”

Bizony nem az.

- Styles.

- Apa? Harry vagyok. 

II. évad / XIII. rész

Mégis mit kéne tennem, mikor a legjobb részem mindig is te voltál?

                Ez a kávé pocsék! Késő délután van, én pedig a reptér előtt dekkolok és várom, hogy Becca végre megérkezzen. A gép öt perce szállt le, szóval hamarosan kint kell lennie. Mikor utoljára beszéltünk, azaz tegnap mielőtt felszállt a gépre, valami éttermet emlegetett, ahova el akar menni. Azt hiszem Donetta a neve. A kereső szerint öt percre van a szállodától kocsival, azonban van egy akadálya annak, hogy oda bejusson…

- Mi az, hogy nem mehetek be oda? – fakad ki, mikor a bérelt háza felé elmondom a helyzetet.

- Mondjuk úgy, ez egy „VIP” hely, ami azt jelenti, hogy valakinek lenned kell ahhoz, hogy beengedjenek.

- Akkor ezt buktuk, ha csak nem ismerünk egy olyan személyt aki… - a szemei izgatottan csillannak fel. – De ha mi együtt mennénk el…mint barátok persze. Nem muszáj, mármint nem akarlak kihasználni, meg ilyenek. Nem is tudom hogyan jutott eszembe, hiszen már így is nagyon sokat segítettél, én pedig….

- Lassíts! – néha annyira rápörög dolgokra, hogy képes arra, hogy megmosolyogtasson. – Már egy lépéssel előtted járok. Az elején tisztáztuk, hogy amiben tudok, abban segítek, nem igaz? Na most. Adam foglalt asztalt nekünk, ma este fél nyolcra.

- Tényleg? – megerősítésként bólintok. – Uram ég, Harry. Annyira nagyon köszönöm! – nagy tétben mernék fogadni, ha nem százhússzal repesztenék végig az autópályán éppen, még talán meg is akarna ölelni! – El sem tudod képzelni mennyit jelent ez nekem.

                Téved! Igenis el tudom képzelni, éppen ezért, mikor a bőröndöm felett állok, és már negyedszerre túrom át egy normális gönc után kutatva, kikészülök. Hiszen ez csak egy hülye vacsora. Ugyan olyan, mint az eddigiek. Végül egy farmer és fekete póló mellett döntök. A tükörbe megigazítom és a hajamba túrok, hogy tejesen kócos legyen. Alighogy mosni kezdem a fogam, valaki kopogtat az ajtón. Fogkefével a számban nézek ki a kukucskálón. Nem tetszik amit látok. Mit keres ő itt? Ha nem lennék még eléggé kibukva, még ő is itt van. Mi jöhet még?

Vissza megyek a mosdóba és szép lassan, teljesen alaposan mosom meg a fogam úgy, mint még soha. Mindvégig kopog, amíg jó néhány perccel később ki nem nyitom az ajtót.

- Jézusom. – tettetek meglepettséget. – Nem hallottam, hogy kopogsz!

- Ja, én pedig most jöttem le a falvédőről. – forgatja szemeit. – Na, beengedsz, vagy mi van?

- Ami azt illeti, épp indulni készülök, szóval nem érek rá. – húzom az agyát. – Amúgy meg mit keresel itt?

- Gondoltam meglátogatlak. – ránt vállat.

Persze. Biztos annyira hiányoztam neki, mint ő nekem. Kényelmesen neki dőlök az ajtókeretnek és figyelem, ahogy egyre mérgesebb lesz.

- Király. Hívhattál volna, és akkor szállodát váltok.

- Őszintén reméltem, hogy majd ennyire fogsz örülni nekem, éppen ezért foglaltam asztalt az egyik közeli étteremben. Beszélnünk kellene.

- Komolyan mondtam, Nora. – ellököm magam az ajtókerettől és visszamegyek a kulcsokért meg a telefonomért. – Épp indulni készültem, szóval jobb, ha mész a saját szobádba! – őszinte meglepettség tükröződik az arcáról.

- Hová mész? – most komolyan kérdőre von?

- Találkozóm van. – veszem annyira lazára amennyire tudom. Semmi köze hozzá, hogy mit és kivel fogok csinálni.

- Találkozód? Kivel? – egy ideje anyámnak sem tartozok beszámolni valóval, nem hogy még neki!

Leakasztom a kabátomat a fogasról, mert hamarosan tényleg indulnom kellene.

- Mi közöd hozzá? – egyre mérgesebben összefonja a karját a mellkasa előtt.

- Megint azzal a vörös tyúkkal, mi? – eltart egy ideig mire felfogom a szavai jelentését.

- Parancsolsz? – tényleg azt mondta, amit hallottam? Vissza kell fogjam magam nehogy elboruljon az agyam.

- Szerinted hány újság és internetes oldal van tele azzal, hogy mennyi időt töltötök azzal a loty…- hideg pillantást vetek rá, figyelmeztetve, hogy ne merje befejezni a mondatot.

- Kinek érzed magad, hogy ítélkezz? – összeszorított fogakkal morgok rá. Kezd sok lenni belőle.

- A barátnőd vagyok! – kiáltja, de aztán lehalkítja a hangját, ahogy kinyílik a szomszédos szoba ajtaja és Max dugja ki a fejét. Úgy vélem soha jobbkor nem jöhetett volna.

- Minden oké, haver? – nem, semmi sem oké! Kilépek a folyósóra magam mögött becsapva az ajtót.

- Ne maradj itt. Komolyan mondom, Nora. Ne legyél itt, mire visszaérek! – ezzel hátat fordítok, és a lifthez megyek, ami épp a földszintre tart. Az idegeim nincsenek abban az állapotban, hogy türelmesen várakozzak. Megkeresem a lépcsőt és ott távozok.

Egyenesen a recepcióra megyek.

- Egy kocsit szeretnék bérelni. – mondom a srácnak, miközben a pultra csúsztatom az irataimat. Remélem, hamar átvehetem a kulcsokat. A kocsi, amivel a reptérre mentem az Adam-é, ő pedig valahol bent van a városban. Nem is gond, hogy bérlek egy sajátot, hiszen így majd nem függünk egymástól.

- Harry! – kiáltja valaki a nevem. Megfordulok, de bár ne tettem volna. Riporterek hada árasztja el a szálloda bejáratát. Jeff mintegy varázsütésre jelenik meg mellettem, és a kulcs átvétele után segít átjutni a tömegen.

- Jó szórakozást, kölyök! Csörögj, ha jössz!

                Ezzel a „kölyök” témával teljesen az őrületbe kergetnek! Chrisnél és Maxnél kábé másfél évvel vagyok fiatalabb. Adam azt mondja, egyes kultúrák szerint én a gyereke lehetnék, és amíg a korkülönbség nem változik, addig ez a kölyök/gyerek és vagy öcsi megnevezés stagnáló stádiumba kerül.

Mekkora baromság!

                A ház, amit Becca bérelt magának 15 percnyire van a szállodától. A környéken több eladó lakás is van, köztük egy pár háznyira Beccáé-tól.

Ő már kint vár mikor megérkezem. A hűvös ellenére egy rövid, a combja közepéig érő szűk szoknyát visel, ami eszméletlenül jól áll neki. Nem értem mire ez a cécó, de amikor megérkezünk, kissé alulöltözöttnek érzem magam. Minden férfin öltöny, vagy elegáns ruha.

- Nyugi, nekem így is tetszel. – suttogja Bec. Ahogy rá pillantok, a szemei elkerekednek és teljesen elvörösödik. Már épp szólásra nyitná a száját, amikor elvigyorodok és megelőzöm.

- Köszönöm a kedves bókot. Te is kitettél magadért. – olyan jó érzés úgy bókolni valakinek, hogy azt nem kötelezi szerződés. Ő ettől zavarba jön, én azonban tényleg élvezem. Elhatározom, hogy a ma este többször is meg fogom tenni.

- Mr. Styles, üdvözlöm. A hölgy pedig…

- Miss. Roseman. – hazudom. Azt mégsem mondhatom, hogy Miss. Cabott. Ennyi erővel rögtön elmondhatnám, hogy miért is jöttünk, ugyanis egyikünk sem jött volna ide, ha nincs ez a dolog. Ha Becca apját tényleg ismerték itt, akkor vigyáznunk kell. – A barátnőm. – átkarolom a derekát és közel húzom magamhoz. Egy pillanatra megdermed, de aztán hamar alkalmazkodik a szerephez és ő is belém karol. A legőszintébb mosolyát ölti magára

- Miss. Roseman, örülök, hogy megismerhetem. Kérem szíves türelmüket, máris jön egy kollégám, aki oda kíséri az asztalhoz önöket.  – beljebb sétálunk, és egy képekkel teli falnál állunk meg, hátat fordítva a tömegnek.

- A barátnőd, mi? – kérdezi halkan nevetgélve. – Mit fog hozzá szólni Nora?

Hogy őszinték legyünk, eléggé meg van rólad a véleménye…

- Nem érdekel, hogy mit szól hozzá! – felelem határozottan. Eszembe jut, amit a szobánál mondott, és újra elönt a méreg. Egy öntelt, beképzelt és megkeseredett nő!

Leveszem a kezem Becca derekáról és zsebre dugom.

- Ne haragudj! Rosszat mondtam? – nem válaszolok, csak a képeket nézegetem, végül ő is ezt teszi. Hosszú ideig bámulok magam elé, és érzem, ahogy a mérgem elszáll, a helyén pedig csak bűntudat marad.

- Sa…

- Harry? – közelebb lép az egyik képhez, és közelebbről is megnézi. – Nézd! – mutat rá. – Az ott anya és apa! – a képen tényleg az apja van és úgy tűnik, hogy az anyja is.

- És akkor az a gyerek…

- Az a gyerek… én vagyok!

- Kizárt dolog, Miss Roseman! – mind a ketten összerezzenünk az erős hangtól, ami mögülünk szólal meg. – A képen a legjobb barátom, a felesége és az elsőszülött fia van. 

- Sa…sajnálom. Én.. talán csak összekevertem. Elég apró kép, és mintha anyámat láttam volna rajta, de úgy tűnik nem.

- Minden bizonnyal. Ne kérjen elnézést. Előfordul az ilyen. – kezet nyújt felém, de eléggé le vagyok fagyva. Megszorítom a kezét. – Mr. Donetta vagyok. Az étterem tulajdonosa. Örülök, hogy megismerhetem önöket. Had kísérjem önöket az asztalhoz.

A kezemet ismét a derekára csúsztatom és követjük a pasast. Nem nézünk egymásra. Segítek neki leülni és én is leülök. Mr. Donetta megvárja míg rendelünk.

- Amíg elkészül az étel, addig nyugodtan szórakozzanak a táncparketten. Érezzék jól magukat nálunk.

Amint lelép, felállok és felkérem egy táncra Beccát. Feszengve bár, de elfogadja.

- A fickó hazudik. – suttogja azonnal.

- Miből gondolod?

- Ennek a képnek a másolata meg van anyámnak, és elmondta, hogy ez volt az utolsó közös képe apámmal, az egyetlen, amin mind együtt vagyunk, ahol apám a kezében tart. – olyan hevességgel beszél, hogy mire befejezi a mondatát, elfogy az összes levegője. – Az egyetlen közös képem apámmal. – a hangja megremeg és könnyek gyűlnek a szemébe. Megszorítom a derekát és még közelebb húzom magamhoz. Homlokát a mellkasomnak dönti. Utálok nőt sírni látni.

Felzokog, én pedig örülök, hogy fekete póló van rajtam. Magamhoz ölelem és a zene ütemére mozgunk. Illetve csak jobbra-balra lépdelek, Becca pedig követ.

 - Mindenki minket néz. - suttogom neki. Egyszer régen anya azt mondta, hogy egy keservesen síró nőt csak úgy lehet megvigasztalni, ha beszélünk hozzá. Kár, hogy köztünk a szavak már nem tudtak segíteni. Minden nap hiányzik, de ezt valahogy sikerül elnyomnom.  – Még a zongorista is. Egy öreg fószer, kábé 80 lehet. Az énekes pedig… most vett minket észre. Bár szeretném azt hinni, hogy engem néznek, biztos vagyok benne, hogy a fenekedet figyelik. – érzem, ahogy kezd csillapodni. – Még a végén féltékeny leszek! Egyszer a testneveléstanárom a jelenlétemben bámulta meg anyám fenekét, sosem álltam többet szóba vele. Gondoltam, Ne már!  – elkezd szipogni, ami azt jelenti, hogy sikerült eltereljem a gondolatait. – Egyszer, még általános iskolában a haverjaimmal beszöktünk a lányöltözőbe és elbújtunk az egyik szekrényben. Gondoltuk jó móka lesz. Aztán az egyik lány meghallotta, ahogy haverom tüsszent, és lakatot rakott a szekrényre és rázárta. Nem volt kulcsa hozzá, szóval a gondnok vágta le róla a szünetben. Gusztustalan volt! Apró volt a szekrény. Azon poénkodtunk a srácokkal, hogy ha kinyitják, akkor egy tömbként fogunk kiborulni, mint a Tom & Jerry-ben. – nem reagál, csak a mellkasomra fektetve az arcát szipog. – Nem vagyok jó az ilyen dolgokban, szóval, nem haragudj. – ismét csak nem reagál. Meg csiklandozom az oldalát, mire halkan, én is alighogy hallom, felnevet. – Na, végre. Mondtam már, hogy szép a mosolyod?

- Megcsókolhatlak? – a jobbra-balra való lépegetést befejezem és megdermedek. Tényleg megkérdezte?

Nem tudok megszólalni. Feltekint rám, én pedig le rá.

- El sem hiszem, hogy befejezted a dumálást. – szóval erre ment ki az egész? Ravasz. - Ennyire ijesztő lenne megcsókolni?

- Nem, én csak…- hebegek itt össze vissza.

- Ó, hát, köszi. Egy nőnek mindig jól esik az ilyen… - még mindig túl közel vagyunk egymáshoz. Ő nem lép hátra, én nem lépek hátra. - Pedig nem csókolok olyan rosszul. Legalábbis ezt mondták… De hát miket beszélek, biztos nem érek fel a magad faj… - túl sokat beszél!

Bezárom a köztünk lévő távolságot és az ajkaira nyomom az ajkaimat. Hosszan és szenvedélyesen csókolom meg, olyan világ forgását megállító módon. Az idő lelassul körülöttünk.

Becca hajol el először.

- Csörög a mobilod.

- Hé! Ennyire nem csókolok szarul! – megrázza a fejét miközben nevet. Az arca tiszta maszatos a lefolyt sminktől.

- Harry, tényleg csörög a mobilod! – előveszem a zsebemből. Épp befejeződik a hívás. Max volt az. Négy nem fogadott hívásom volt tőle. Nem igazán szokott hívogatni tovább, ha egyszer nem veszem fel. Vagy vészhelyzet van, vagy nem tudom mi a helyzet. – Vedd fel nyugodtan, én addig elmegyek a mosdóba és rendbe hozom magam. Sietek.

Figyelem, ahogy gyors léptekkel a női mosdó irányába megy. Követem és csak az ajtó mellett állva próbálom visszahívni Max-et. A harmadik csörgésre veszi fel.

- Hol a francban vagy? – üvölti a telefonba.

- Hé! Mi bajod van? – a vonal túlsó végéből sziréna hangja tör át. olyan mintha egy…- Egy mentőautóban ülsz? Mi történt?

- Épp indultam A…

- A lényeget Max!

- A lényeget akarod? Nora túladagolta magát!

- Micsoda?

- Miután leléptél Nora is hirtelen eltűnt. Úgy fél órával később épp a bárba tartottam, amikor hordágyon hozták ki a második emeleti szobából. Én voltam az egyetlen ismerőse, szóval eljöttem! Te hol a francban vagy?

- A városban, dolgom volt! Melyik kórházba viszik? – kinyílik a mosdó ajtaja. Becca lép ki az ajtón és azonnal lefagy az arcáról a mosoly, ahogy meglát.

Mi történt? – tátogja.

- Tartsd egy kicsit. – mondom Max-nek. Elveszem a telefont a fülemtől és letakarom a mikrofont. – Norá-t kórházba szállítják. Hívok neked egy taxit, az haza visz. Ha maradni akarsz és többet kideríteni, akkor biztosítom neked, de nekem muszáj oda mennem.

- Mi történt? Jézusom. Veled mehetek, ha gondolod.

- Megoldom, de most mennem kell. Kérlek, ne haragudj rám! – ott hagyom a mosdóknál. Végig rohanok az éttermen a telefonnal a fülemnél. Csak a recepción állok meg a kabátomért, és hogy elegendő pénzt hagyjak arra, hogy Becca haza tudjon menni, illetve ha akar vacsorázni is tudjon.

Annyira sajnálom, hogy ez az este véget ért. 

                A gépek folyamatos, egyenletes csipogása tölti be a szoba csendjét. Az ágy elé állok, egyenesen szembe magammal. Leguggolok és megnézem a korlapot.

’Harold Edward Styles

1994. Feb. 01

UK

Autóbaleset

Felvétel dátuma: 2015 Dec. 14

Azonnali kóma a koponyát ért ütés mértéke miatt.

 Folyamatos megfigyelés alatt tartva.

Utolsó vizit: 13:32

Állapota változatlan, gyógyszereket az előírtak szerint megkapta.

Charlie Velt – ápoló

Kelt: 2016. március 27. ’

2015. december 14?  

Akkor volt az autóbaleset, miután Mayával elváltak útjaink.

2016. március 27? Mi történik?

                A következő pillanatban kinyílik az ajtó és egy idősebb fekete hölgy lép be rajta, kezében injekciós tűvel, üvegcsével és minden olyannal, amitől a frász kerülget. Mindezeket a szekrényre teszi az ágy mellé. Valamit igazít a gépeknél, majd a számból és orromból kilógó csöveket igazítja meg.

- Szerbusz, Drága. Charlie vagyok. Tudom, hogy hallasz, szóval most nagyon figyelj ide. – megigazítja a takarót és egy utolsó pillantást vet a gépekre, amik életben tartanak. - A napról napra látogatnak téged, a családod és a barátaid. Tudom, hogy elfáradtál, de megtennél nekem egy szívességet és életben maradnál? – bárcsak érezném, ahogy megszorítja a kezemet, de nem. Elég bizarr a helyzet. – Egy életre leköteleznél.

                Nem szól többet. Összeszedi a szemetet és kimegy. Azonnal követem. Egy hosszú folyósóra lépünk ki, aminek a közepén egy hatalmas pult van, rajta két számítógéppel.

- Segítség! Kérem! – alig ül le a hölgy, máris felpattan. Megszólal egy riasztóra emlékeztető hang, és az egyik szoba fölötti lámpa vörösen villog.

- Hívja Dr. West-et! – adja ki az utasítást az egyik fiatal rezidensnek, aki azonnal szalad. Az asszony, azaz Charlie, a szobába szalad én pedig utána. A szobában egy felnőtt nő van az ágyon pedig egy hét év körüli kislány. A gép, ami a pulzusát jelzi, egy egyenes csíkot mutat. A gyermek nem mozdul. Három orvos szalad be. Az egyik felszólítja az anyát, hogy hagyja el a kórtermet, de az nem enged, így némi segítséggel tessékelik ki.

Adelina a lány neve, a kórlap szerint, és veseműtéte volt.

                 Minden olyan gyorsan történik. Az egyik pillanatban még próbálják újra éleszteni, a másikban pedig abba hagyják. Teljesen kiborulok.

- Gyerünk Adeline. – nógatom. A szememből folynak a könnyek, de még mindig szólongatom. – Nem adhatják fel! – üvöltöm az orvosoknak, akik persze nem hallanak. Totál kész vagyok. Még túl fiatal a halálhoz! Még annyi minden vár rá! Még fel kell nőnie! Barátokat kell szereznie, bepasizni, hogy majd később feleségül vegyék, gyerekei legyenek, felnevelje őket… Bárcsak feláldozhatnám magam érte, hiszen annyi mindent éltem már át, ő azonban még nem!

Meghalnék érte! Igen!

- Ha valakinek mennie kell, hát majd én leszek az, Adeline! Kérlek, küzdj!

Már elfáradtam. Igaza volt Charlie nővérnek. Fáradt vagyok. Annyi minden áll a hátam mögött, hogy felsorolni nem tudnám. Adtam már koncertet a négy legjobb barátommal több ezer ember előtt, díjakat nyertünk, mindenki ismeri a nevünket. Biztos meg fogják érteni.

Elfáradtam.

- A halál beállta t… Doktor úr, a gépek! A kislány él!

- Azonnal adjanak neki….

                Minden elhomályosul. A gyomrom görcsbe rándul. Kisétálok a folyósóra vissza a kórtermembe, ám mielőtt beérnék, teljesen elfogy minden erőm. Lecsúszok a fal mentén, az ajtó mellett. Talán jobb is, hogy nem látom magam. Újra hallom az éles csipogást, és látom a piros villogást, épp úgy, mint az előbb, ám ezúttal a fejem fölül jön.

Hát eljött a vég.

- Ne. Ne, ne, ne! –kiáltja valaki. Egy női hang. – Louis, csinálj valamit! – kérleli kétségbeesetten. Felnézek. A legjobb haverom és a menyasszonyom, akit ebben a világban úgy tűnik nem veszítettem el, állnak a szoba előtt a nyitott ajtónál. Erőt veszek magamon, és felállok. Úgy tűnik leállt a szívem.

- Orvos! Orvost, azonnal! – sosem halottam ennyire kétségbeesetten kiabálni Louis-t!

- Nem halhat meg, Lou. – kétségbeesése borzalmasan fáj.

- Sajnálom May. – suttogom, bár üvölthetném is, hiszen úgy sem hallja. – Annyira nagyon szeretlek. Kérlek, engedj el.

- Mindent megteszek érte, – mondja Charlie. – küzdeni fogunk. Most azonban kérem, várakozzanak kint.

Az orvosok egy része átszalad Adeline-tól hozzám, Maya és Louis kint, én bent ragadok.

- Arról volt szó, hogy túléled, nem arról, hogy feladod! Harcolj! Harcolj a családodért. A menyasszonyodért. A barátaidért.

Elfáradtam.

Talán ha egy picit leülök, majd jobb lesz, és könnyebben tudok gondolkodni.

Talán a szememet is lehunyom egy kicsit.

Talán így maradok egy ideig.

Vagy talán örökké.