II. évad / XV. rész

Darabokra hullok... 

                Bármit akartam kérdezni tőle, bármit akartam mondani neki, egy szempillantás alatt odaveszett, amikor kettesben maradtunk. Egy kanapén ülök egy lakásban, ami otthonosan van berendezve. Talán még tetszik is egy kicsit. Ő a velem szembeni fotelben ül, és épp teát tölt, mintha az a nyolc év soha nem is telt volna el. Mintha minden olyan lenne, mint régen.

- Kérsz teát? – nem tudok megszólalni, ezért csak a fejemet rázom. Nem teázni akarok. Nem bájcsevegni. Okokat akarok, válaszokat.

                Felemeli a bögréjét, de ahogy rám néz, azonnal vissza is teszi. Csend lesz a szobában és én csak bámulom őt, ő pedig a kezét, amit az ölébe ejtett.

- Eltaszítottál magadtól. Folyamatosan levegőnek néztél, és csak anyukád társaságában voltál hajlandó beszélni velem. Úgy éreztem mintha minden az én hibám lenne, a balesettől kezdve. Úgy kezeltél, mint egy nemkívánatos személyt. – ezt tettem volna?

Bizony, ezt tetted!

- Utáltál, és én is kezdtem magamat.

- Sosem utáltalak. – suttogom.

- Nem így viselkedtél! Elhitetted velem, hogy nem akarsz. Sosem jöttél fel aludni! Tudod hány éjszakán feküdtem álmatlanul, és vártam, hogy megjelenj? Ehelyett mit tettél? A tévét választottad

- Egy roncs voltam, Maya! – felemelem a hangomat, bár nem akarom megijeszteni. - A gyógyszerek tartottak egyben. Éjszakánként arra ébredtem, hogy valami fojtogat. Fájdalmaim voltak a baleset miatt, és minden éjjel újraéltem. Volt, hogy anyám keltett fel a rémálmokból, és a gyógyszerek már nem segítettek ezen.

- Honnan kellett volna tudnom? Nem beszéltél velem. Pedig vártam.

- Mire? Arra, hogy elmondjam, hogy egy lecsúszott köcsög kis popsztár vagyok, aki még a saját barátnőjére sem tud vigyázni? – felállok és idegesen járkálok fel s alá a szobában, ezzel ösvényt csinálva a szőnyegen. – Mert igenis az én hibám volt a baleset. Eldurrant az agyam, és elveszítettem az irányítást a kocsi felett. Ezt akartad hallani? Ezért léptél le? Meguntad, hogy egy seggfej vagyok, aztán leléptél?

- Harry, helyettem döntöttél mindenben, és nem volt semmibe beleszólásom! Megváltoztál és engem is megváltoztattál, elveszítettelek téged. Folyamatosan a munkáddal voltál elfoglalva. Nem arra volt szükségem, hogy körbe ugrálj, csak arra, hogy egy kis figyelmet szentelj nekünk. Vártam, hogy te is legalább egy kicsit rendbe akard hozni az életünket. Rád vártam, és nem arra a Harry-re, aki akkor voltál.

                Teljesen elborítanak az emlékek. Képek villannak fel abból az időszakból, amikor mellette kellett volna legyek. Amikor számított rám, de én nem voltam ott.

- Elveszítettem a legjobb barátnőmet. Vártalak, hogy haza gyere, de te csak annyit sem mondtál, hogy „Részvétem”. Egy önző, egoista pöcs lettél.

                Ahogy a szobában rovom a köröket, megakad a szemem egy fényképen, amin az a kiskölök van, akit az imént rakott ki néhány saroknyira egy uszodánál.

Átfut a fejemen néhány dolog, de nem akarom elhinni, így hát rá kérdezek.

- Hány éves? – felé fordulok a képpel, hogy tudja, kiről van szó.

Úgy tűnik, ettől a kérdéstől jobban megretten, mint vártam. Félek, a gyanúm beigazolódni látszik.

- A rohadt életbe, Maya! – üvöltöm, amitől megrezzen, és csak remegve mer megszólalni.

- Nyolc éves. – lehet, hogy a hirtelen adrenalin teszi, ami elárasztja a testem, de nem tudok megmozdulni, csak a képet szorongatom.

- Mikor született?

- Harry, én… - könnyek szöknek ki a szeméből.

- Ez az én fiam? – nem válaszol. A szívem már hevesen dobog. Nem lehet, hogy ennyi éven át titkolta. Újra rá üvöltök, ezúttal tiszta düh borítja el az eszemet. – Az isten áldjon meg! Válaszolj már!

- Igen! – kiáltja, és megremeg a sírástól. Keservesen zokog. – A tiéd… A miénk!

                A képet szorongatva, három lépéssel szelem át, a minket elválasztó teret. Ekkor már ő is áll. Az idegesség átveszi az irányítást, és azt teszem, amit nem kellene.

- Hogy voltál képes eltitkolni, hogy van egy fiam? – szabad kezemmel végig túrok már így is kócos hajamon. – Az istenedet. El akartad valaha is mondani? – zokogva megrázza a fejét. Féltem, hogy ez lesz a válasza. – Mégis ki vagy te, és hogy jössz ehhez?

- Én…

- Ne! Ne magyarázkodj! Egy borzasztó ember vagy! – hátat fordítok neki, mert egy pillanatra szeretném pofán vágni. Soha nem ütöttem meg nőt, de most nagyon kihozott a sodromból. – És mégis mivel etetted eddig? Hogy az apja nincs? Hogy elhagyott titeket? Hogy nem szeretett titeket? Miféle anya tesz ilyet?

- Engem már tönkre tettél! – üvölti. – Őt nem hagyhattam!

- Hogy tönkretettelek? – minden szavamat a düh, a kétségbeesés, és a zavarodottság vezényli. – Készülj fel arra, ami ezután jön, angyalom! Mert kurvára el fogom perelni tőled, és baszottul meg fogod bánni azt az eltelt időt, amit elvesztegettem a fiam életéből. Miattad. – vádlón bökök rá. – Remélem sikerült felfognod, amit mondtam!

                A képen, amit a kezemben szorongatok ő és a fiam van. Mind a ketten mosolyognak. Ahogy erőmből telik hozzá vágom a falhoz. Csörömpölve hull az üveg a földre, minden apró darabja.

                Ki ez a nő, és mit tett azzal a Mayával, akit egykor annyira nagyon szerettem? Hogy képzelte, hogy hagyom, hogy ezt tegye? Nem ússza meg büntetlenül, az egyszer biztos. Nyolc évet veszítettem el. Nyolc tetves évet! Talán a legfontosabbat. De akármilyen kegyetlenül is hangzik, meg fogja érezni a fájdalmat, amit most én érzek.

Beszállok a kocsiba, és azonnal elhajtok onnét. Egy perccel sem bírom tovább vele egy légtérben.

Körülbelül egy órán át kocsikázok a városban.

Hogy lehetett erre képes?

Nyolc év. Nyolc évet kell behozzak.

Sosem akart szólni.

Van egy fiam!

- Adam! – verem a szálloda szobájának ajtaját. – A rohadt életbe! Nyisd már ki! – üvöltöm, de senki sem nyit ajtót. Előveszem a telefont és tárcsázni kezdem.

- Szi…

- Hol vagy? – utólag megbánom, de ebben a pillanatban teljesen be van borulva az agyam.

Van egy fiam, és nem tudtam róla. De most mindent helyrehozhatok.

- Hogy én hol vagyok? Nem én jelentettem be egy világ előtt, hogy ütköztem! Mi bajod van gyerek? Hol vagy? – jó, talán néhány hívását elutasítottam, miközben Mayához tartottunk.

- A szállodában. Beszélnünk kell. Azonnal. Hol vagy?

- Már a helyszínen, menjek oda, vagy…

- Oda megyek én.

                Leszaladok a lépcsőn, amit egy ideje igencsak sűrűn használok, és azonnal a kocsihoz megyek. Sosem volt szokásom, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyom a rajongókat, de ez alkalommal úgy elhúzok mellettük, hogy annyira nincs idejük, hogy pislogjanak, vagy akár csak egy képet készítsenek. Beugrok a kocsimba, és csikorgó, füstölgő kerekekkel húzok a helyszínre, ahová gondtalanul bejutok. A legközelebb parkolok a bejárathoz. Kiszállok, bezárom, és már rohanok is be. Adam a színpadod áll és néhány srácnak magyarázza éppen, hogy mit hová tegyenek. Anélkül, hogy felhívnám magamra a többiek figyelmét, bemegyek a nézőtérre. Még senki sincs itt azokon az embereken kívül, akik felállítják a hangszereket, és beállítják a hangzást. Az egyik leghátsó sorba ülök. Nem sokkal később megérkezik Adam és mielőtt leül mellém, valamit babrál a telefonján.

- Teljesen a tiéd vagyok, kölyök. – magam elé bámulok. Semmi konkrétat nem nézek, csak úgy a semmibe merengek. Lábam az előttem lévő székre támasztom. Nem tudom, hogyan mondjam el. Egyáltalán azt sem tudom, mit mondjak el. Annyi minden kavarog a fejemben, hogy nem tudom melyiket osszam meg vele előbb. De ő nem sürget, és nem zaklat. Csak vár.

- Megtaláltam.

- Megtaláltad. – ismétli. – Mit találtál meg?

- Inkább kit. - nem nézek rá, de a szemem sarkából látom, hogy engem figyel, és a fejemet merném tenni rá, hogy bolondnak tart. Bár már nem tudom meglepni sok új dologgal. – Maya. – suttogom.

                A kezemet bámulom, amíg ő úgy tűnik gondolkodik.

- Az a „Soha nem fogod tudni” lány? – felnevetek az összehasonlításán. Ez volt a bemutatkozó dalunk. Egy alkalommal, még a legelején, mikor ő szedett össze egy bárból, ahol kicsivel többet ittam, elmondtam neki a dal történetét. Hogy kiről írtam. Nem mintha kíváncsi lett volna rá, de meghallgatott, és az óta csak így emlegeti.

- Ő. – bólintok, és elmondok mindent. Töviről hegyire. Onnantól kezdve, hogy összeütköztünk, egészen odáig, hogy megtudtam, hogy van egy fiam. Ő nem mond semmit. Szótlanul marad.

                Csak bámulunk előre.

  - Kérlek, segíts. – mondom neki. – Ha az apám lennél, mit mondanál? - megfontoltan áll fel és megrázza a fejét.

- Sajnálom, Harry. Én nem vagyok az apád! – zsebreteszi a kezét és elsétál.

- Mi…?

Mindig azt mondta, ha tanácsra van szükségem, akkor hívjam fel, szívesem segít. Most, hogy szükségem lenne egyetlen egy kibaszott tanácsra, faképnél hagy? Mi a…?

~*~

                Mindaddig, amíg el nem kezdődik a show, én a színfalak mögött járkálok, és ügyelek arra, nehogy összefussak bárkivel is, akivel nem akarok. Például Chris, Max vagy Adam. Legfőbbképp Adam az akit feltűnően kerülök. Egészen idáig csak Norával beszéltem, vagy csak leültem egy olyan részre, ahova azt gondoltam nem fognak megtalálni. Megtaláltak.

Mielőtt fel kellene mennem a színpadra, felkapok egy új pólót, átveszem a mikrofont és a szokásos átbeszélést kihagyva lépek fel a színpadra, számomra ezzel megkezdődik a ma esti koncert! Köszöntöm azokat, akik eljöttek és folyamatosan beszélek hozzájuk, míg a többiek meg nem érkeznek. Elmondom, hogy mennyire örülök, hogy itt lehetek ma velük, és hogy reméljük, hogy mindannyian jó fogják magukat érezni, aztán bejelentem az első számot, tehát a srácoknak nem lehet hozzáfűznivalójuk.

Egész idő alatt ma délelőtt történtek járnak a fejemben. Próbálom, de nem tudom élvezni a koncertet. Még az is kiment a fejemből, hogy az utolsó dal az, ami ma teljesen ide vág. Szívem szerint befejezném a show-t egy annyival, hogy „Köszönjük, hogy itt voltatok.” és lehúznák a színpadról, el messze innen, hogy egyedül lehessek, de ez sajnos nem így megy. Hagyom, hogy Max konferálja fel.

- Rendben. Sajnos elérkeztünk az utolsó dalhoz. Fantasztikusak voltatok ma este, srácok. – felveszek egy üveg vizet a színpad széléről. Szép lassan iszok, hogy még véletlenül se kelljen megszólaljak a dallal kapcsolatban. – Mit szólnátok a „You’ll Never Know”-hoz?

                A tömeg éljenzik, Max pedig bejátssza az első akkordokat.

                Fiatalok voltuk. Nem akarok semmi olyat a számlájára írni, ami az én vétkem. Elrontottam. Ahogy végig pörög az agyamon a dal minden szava, a gyomrom görcsbe rándul a gondolatra, hogy nem érintett meg az, hogy sírt. Régen az életem adtam volna azért, hogy mindig boldognak lássam, ma viszont én gerjesztettem a tüzet, ami végül odáig juttatta. És nem sajnáltam. Elöntötte az agyamat a düh, és a tudat, hogy megtaláltam. Az pedig csak egy kis plusz volt, hogy kiderült, hogy van egy fiam is.

                Ahogy akkor nem hatott rám, most annyira igen. A szívem örülten dobog és könnyek marják a szememet. Félek megszólalni, mert attól tartok elsírom magam.

- Minden oké? – suttogja a fülembe Max. Csak szeretnék csapot-papot itt hagyni, és nem elénekelni ezt a dalt most. Hallani sem akarok róla! – Elkezdjük másodszorra. – mondja még nekem, aztán újra a közönséghez beszél. Én csak állok ott a színpad közepén, mint egy tömegszerencsétlenség, és a közönségre bámulok.

Max másodszorra is elkezdi, és én még mindig nem szólalok meg. Mi a fene bajom van?

Teljes csend telepedik a csarnokra, a srácok is befejezik mögöttem. Néhányan összesúgnak a színpad elején, aztán rám bámulnak. Vajon ők is szerencsétlenségnek tartanak?

                A fények elhalnak körülöttünk, és érzem, ahogy valaki megérinti a vállamat.

- Jól vagy?

Maya ismét miattam sírt.

Érzem, ahogy meleg valami folyik le az arcomon. Sírok.

- Sajnálom. – mondom, és ellépek mellette. Végig iszkolok a színpad mögött és csak egyetlen emberbe botlok bele, az is a biztonsági őr az ajtónál, ő azonban azonnal kienged. Beszállok a kocsiba, és elhajtok.  El kell tűnnöm!

 Út közben azon gondolkodom mennyivel másabb lehetett volna az életem, ha tudok róla. Ha elköszön. Talán a szüleimtől sem távolodok el. Talán helyre hozhattam volna a dolgokat, amiket elbasztam. Vajon így is elveszítettem volna őt végleg? Vajon Louis még mindig élne? És kitartana mellettem?

                A rádióból egy régi dal szól. Azt hiszem, ismerem. Igen. Kodaline-tól a Hige Hopes. Régebben sokat hallgattam a zenéiket, leginkább akkor, amikor edzettem. A rádiós úgy mutatja be a dalt, mint egy lélektisztító. Ezernyi emlék tör elő.  Az út hossz és üres. Gyorsan hajtok, nincs időm nézelődni.

               

                Maya az ölemben ül és egy bugyuta játékot játszik a telefonján, amit minden alkalommal, mikor volt egy kis ideje.

                Most a színpad mögött állok a srácokkal és beszélgetünk, nevetünk.

                Anyám áll előttem a konyhában, arcán keserves fájdalom. Sír. Miattam.

                Gemma miattam sír.     

                Maya sír. Miattam.

Az autó fokozatosan áll le alattam. Már az út szélén állok, amikor rájövök, hogy én állítottam le. Üvöltök, és a karosszériát püfölöm. Még mindig sírok. Felvillanó fényként tér vissza az egész. Teljesen új nekem ez az egész. Mintha nem én lennék. Végre megtaláltam őt, akit az életemnél is jobban akartam.

„Sajnálom, Harry. Nem vagyok az apád!”

Bizony nem az.

- Styles.

- Apa? Harry vagyok.