II. évad / XIII. rész

Mégis mit kéne tennem, mikor a legjobb részem mindig is te voltál?

                Ez a kávé pocsék! Késő délután van, én pedig a reptér előtt dekkolok és várom, hogy Becca végre megérkezzen. A gép öt perce szállt le, szóval hamarosan kint kell lennie. Mikor utoljára beszéltünk, azaz tegnap mielőtt felszállt a gépre, valami éttermet emlegetett, ahova el akar menni. Azt hiszem Donetta a neve. A kereső szerint öt percre van a szállodától kocsival, azonban van egy akadálya annak, hogy oda bejusson…

- Mi az, hogy nem mehetek be oda? – fakad ki, mikor a bérelt háza felé elmondom a helyzetet.

- Mondjuk úgy, ez egy „VIP” hely, ami azt jelenti, hogy valakinek lenned kell ahhoz, hogy beengedjenek.

- Akkor ezt buktuk, ha csak nem ismerünk egy olyan személyt aki… - a szemei izgatottan csillannak fel. – De ha mi együtt mennénk el…mint barátok persze. Nem muszáj, mármint nem akarlak kihasználni, meg ilyenek. Nem is tudom hogyan jutott eszembe, hiszen már így is nagyon sokat segítettél, én pedig….

- Lassíts! – néha annyira rápörög dolgokra, hogy képes arra, hogy megmosolyogtasson. – Már egy lépéssel előtted járok. Az elején tisztáztuk, hogy amiben tudok, abban segítek, nem igaz? Na most. Adam foglalt asztalt nekünk, ma este fél nyolcra.

- Tényleg? – megerősítésként bólintok. – Uram ég, Harry. Annyira nagyon köszönöm! – nagy tétben mernék fogadni, ha nem százhússzal repesztenék végig az autópályán éppen, még talán meg is akarna ölelni! – El sem tudod képzelni mennyit jelent ez nekem.

                Téved! Igenis el tudom képzelni, éppen ezért, mikor a bőröndöm felett állok, és már negyedszerre túrom át egy normális gönc után kutatva, kikészülök. Hiszen ez csak egy hülye vacsora. Ugyan olyan, mint az eddigiek. Végül egy farmer és fekete póló mellett döntök. A tükörbe megigazítom és a hajamba túrok, hogy tejesen kócos legyen. Alighogy mosni kezdem a fogam, valaki kopogtat az ajtón. Fogkefével a számban nézek ki a kukucskálón. Nem tetszik amit látok. Mit keres ő itt? Ha nem lennék még eléggé kibukva, még ő is itt van. Mi jöhet még?

Vissza megyek a mosdóba és szép lassan, teljesen alaposan mosom meg a fogam úgy, mint még soha. Mindvégig kopog, amíg jó néhány perccel később ki nem nyitom az ajtót.

- Jézusom. – tettetek meglepettséget. – Nem hallottam, hogy kopogsz!

- Ja, én pedig most jöttem le a falvédőről. – forgatja szemeit. – Na, beengedsz, vagy mi van?

- Ami azt illeti, épp indulni készülök, szóval nem érek rá. – húzom az agyát. – Amúgy meg mit keresel itt?

- Gondoltam meglátogatlak. – ránt vállat.

Persze. Biztos annyira hiányoztam neki, mint ő nekem. Kényelmesen neki dőlök az ajtókeretnek és figyelem, ahogy egyre mérgesebb lesz.

- Király. Hívhattál volna, és akkor szállodát váltok.

- Őszintén reméltem, hogy majd ennyire fogsz örülni nekem, éppen ezért foglaltam asztalt az egyik közeli étteremben. Beszélnünk kellene.

- Komolyan mondtam, Nora. – ellököm magam az ajtókerettől és visszamegyek a kulcsokért meg a telefonomért. – Épp indulni készültem, szóval jobb, ha mész a saját szobádba! – őszinte meglepettség tükröződik az arcáról.

- Hová mész? – most komolyan kérdőre von?

- Találkozóm van. – veszem annyira lazára amennyire tudom. Semmi köze hozzá, hogy mit és kivel fogok csinálni.

- Találkozód? Kivel? – egy ideje anyámnak sem tartozok beszámolni valóval, nem hogy még neki!

Leakasztom a kabátomat a fogasról, mert hamarosan tényleg indulnom kellene.

- Mi közöd hozzá? – egyre mérgesebben összefonja a karját a mellkasa előtt.

- Megint azzal a vörös tyúkkal, mi? – eltart egy ideig mire felfogom a szavai jelentését.

- Parancsolsz? – tényleg azt mondta, amit hallottam? Vissza kell fogjam magam nehogy elboruljon az agyam.

- Szerinted hány újság és internetes oldal van tele azzal, hogy mennyi időt töltötök azzal a loty…- hideg pillantást vetek rá, figyelmeztetve, hogy ne merje befejezni a mondatot.

- Kinek érzed magad, hogy ítélkezz? – összeszorított fogakkal morgok rá. Kezd sok lenni belőle.

- A barátnőd vagyok! – kiáltja, de aztán lehalkítja a hangját, ahogy kinyílik a szomszédos szoba ajtaja és Max dugja ki a fejét. Úgy vélem soha jobbkor nem jöhetett volna.

- Minden oké, haver? – nem, semmi sem oké! Kilépek a folyósóra magam mögött becsapva az ajtót.

- Ne maradj itt. Komolyan mondom, Nora. Ne legyél itt, mire visszaérek! – ezzel hátat fordítok, és a lifthez megyek, ami épp a földszintre tart. Az idegeim nincsenek abban az állapotban, hogy türelmesen várakozzak. Megkeresem a lépcsőt és ott távozok.

Egyenesen a recepcióra megyek.

- Egy kocsit szeretnék bérelni. – mondom a srácnak, miközben a pultra csúsztatom az irataimat. Remélem, hamar átvehetem a kulcsokat. A kocsi, amivel a reptérre mentem az Adam-é, ő pedig valahol bent van a városban. Nem is gond, hogy bérlek egy sajátot, hiszen így majd nem függünk egymástól.

- Harry! – kiáltja valaki a nevem. Megfordulok, de bár ne tettem volna. Riporterek hada árasztja el a szálloda bejáratát. Jeff mintegy varázsütésre jelenik meg mellettem, és a kulcs átvétele után segít átjutni a tömegen.

- Jó szórakozást, kölyök! Csörögj, ha jössz!

                Ezzel a „kölyök” témával teljesen az őrületbe kergetnek! Chrisnél és Maxnél kábé másfél évvel vagyok fiatalabb. Adam azt mondja, egyes kultúrák szerint én a gyereke lehetnék, és amíg a korkülönbség nem változik, addig ez a kölyök/gyerek és vagy öcsi megnevezés stagnáló stádiumba kerül.

Mekkora baromság!

                A ház, amit Becca bérelt magának 15 percnyire van a szállodától. A környéken több eladó lakás is van, köztük egy pár háznyira Beccáé-tól.

Ő már kint vár mikor megérkezem. A hűvös ellenére egy rövid, a combja közepéig érő szűk szoknyát visel, ami eszméletlenül jól áll neki. Nem értem mire ez a cécó, de amikor megérkezünk, kissé alulöltözöttnek érzem magam. Minden férfin öltöny, vagy elegáns ruha.

- Nyugi, nekem így is tetszel. – suttogja Bec. Ahogy rá pillantok, a szemei elkerekednek és teljesen elvörösödik. Már épp szólásra nyitná a száját, amikor elvigyorodok és megelőzöm.

- Köszönöm a kedves bókot. Te is kitettél magadért. – olyan jó érzés úgy bókolni valakinek, hogy azt nem kötelezi szerződés. Ő ettől zavarba jön, én azonban tényleg élvezem. Elhatározom, hogy a ma este többször is meg fogom tenni.

- Mr. Styles, üdvözlöm. A hölgy pedig…

- Miss. Roseman. – hazudom. Azt mégsem mondhatom, hogy Miss. Cabott. Ennyi erővel rögtön elmondhatnám, hogy miért is jöttünk, ugyanis egyikünk sem jött volna ide, ha nincs ez a dolog. Ha Becca apját tényleg ismerték itt, akkor vigyáznunk kell. – A barátnőm. – átkarolom a derekát és közel húzom magamhoz. Egy pillanatra megdermed, de aztán hamar alkalmazkodik a szerephez és ő is belém karol. A legőszintébb mosolyát ölti magára

- Miss. Roseman, örülök, hogy megismerhetem. Kérem szíves türelmüket, máris jön egy kollégám, aki oda kíséri az asztalhoz önöket.  – beljebb sétálunk, és egy képekkel teli falnál állunk meg, hátat fordítva a tömegnek.

- A barátnőd, mi? – kérdezi halkan nevetgélve. – Mit fog hozzá szólni Nora?

Hogy őszinték legyünk, eléggé meg van rólad a véleménye…

- Nem érdekel, hogy mit szól hozzá! – felelem határozottan. Eszembe jut, amit a szobánál mondott, és újra elönt a méreg. Egy öntelt, beképzelt és megkeseredett nő!

Leveszem a kezem Becca derekáról és zsebre dugom.

- Ne haragudj! Rosszat mondtam? – nem válaszolok, csak a képeket nézegetem, végül ő is ezt teszi. Hosszú ideig bámulok magam elé, és érzem, ahogy a mérgem elszáll, a helyén pedig csak bűntudat marad.

- Sa…

- Harry? – közelebb lép az egyik képhez, és közelebbről is megnézi. – Nézd! – mutat rá. – Az ott anya és apa! – a képen tényleg az apja van és úgy tűnik, hogy az anyja is.

- És akkor az a gyerek…

- Az a gyerek… én vagyok!

- Kizárt dolog, Miss Roseman! – mind a ketten összerezzenünk az erős hangtól, ami mögülünk szólal meg. – A képen a legjobb barátom, a felesége és az elsőszülött fia van. 

- Sa…sajnálom. Én.. talán csak összekevertem. Elég apró kép, és mintha anyámat láttam volna rajta, de úgy tűnik nem.

- Minden bizonnyal. Ne kérjen elnézést. Előfordul az ilyen. – kezet nyújt felém, de eléggé le vagyok fagyva. Megszorítom a kezét. – Mr. Donetta vagyok. Az étterem tulajdonosa. Örülök, hogy megismerhetem önöket. Had kísérjem önöket az asztalhoz.

A kezemet ismét a derekára csúsztatom és követjük a pasast. Nem nézünk egymásra. Segítek neki leülni és én is leülök. Mr. Donetta megvárja míg rendelünk.

- Amíg elkészül az étel, addig nyugodtan szórakozzanak a táncparketten. Érezzék jól magukat nálunk.

Amint lelép, felállok és felkérem egy táncra Beccát. Feszengve bár, de elfogadja.

- A fickó hazudik. – suttogja azonnal.

- Miből gondolod?

- Ennek a képnek a másolata meg van anyámnak, és elmondta, hogy ez volt az utolsó közös képe apámmal, az egyetlen, amin mind együtt vagyunk, ahol apám a kezében tart. – olyan hevességgel beszél, hogy mire befejezi a mondatát, elfogy az összes levegője. – Az egyetlen közös képem apámmal. – a hangja megremeg és könnyek gyűlnek a szemébe. Megszorítom a derekát és még közelebb húzom magamhoz. Homlokát a mellkasomnak dönti. Utálok nőt sírni látni.

Felzokog, én pedig örülök, hogy fekete póló van rajtam. Magamhoz ölelem és a zene ütemére mozgunk. Illetve csak jobbra-balra lépdelek, Becca pedig követ.

 - Mindenki minket néz. - suttogom neki. Egyszer régen anya azt mondta, hogy egy keservesen síró nőt csak úgy lehet megvigasztalni, ha beszélünk hozzá. Kár, hogy köztünk a szavak már nem tudtak segíteni. Minden nap hiányzik, de ezt valahogy sikerül elnyomnom.  – Még a zongorista is. Egy öreg fószer, kábé 80 lehet. Az énekes pedig… most vett minket észre. Bár szeretném azt hinni, hogy engem néznek, biztos vagyok benne, hogy a fenekedet figyelik. – érzem, ahogy kezd csillapodni. – Még a végén féltékeny leszek! Egyszer a testneveléstanárom a jelenlétemben bámulta meg anyám fenekét, sosem álltam többet szóba vele. Gondoltam, Ne már!  – elkezd szipogni, ami azt jelenti, hogy sikerült eltereljem a gondolatait. – Egyszer, még általános iskolában a haverjaimmal beszöktünk a lányöltözőbe és elbújtunk az egyik szekrényben. Gondoltuk jó móka lesz. Aztán az egyik lány meghallotta, ahogy haverom tüsszent, és lakatot rakott a szekrényre és rázárta. Nem volt kulcsa hozzá, szóval a gondnok vágta le róla a szünetben. Gusztustalan volt! Apró volt a szekrény. Azon poénkodtunk a srácokkal, hogy ha kinyitják, akkor egy tömbként fogunk kiborulni, mint a Tom & Jerry-ben. – nem reagál, csak a mellkasomra fektetve az arcát szipog. – Nem vagyok jó az ilyen dolgokban, szóval, nem haragudj. – ismét csak nem reagál. Meg csiklandozom az oldalát, mire halkan, én is alighogy hallom, felnevet. – Na, végre. Mondtam már, hogy szép a mosolyod?

- Megcsókolhatlak? – a jobbra-balra való lépegetést befejezem és megdermedek. Tényleg megkérdezte?

Nem tudok megszólalni. Feltekint rám, én pedig le rá.

- El sem hiszem, hogy befejezted a dumálást. – szóval erre ment ki az egész? Ravasz. - Ennyire ijesztő lenne megcsókolni?

- Nem, én csak…- hebegek itt össze vissza.

- Ó, hát, köszi. Egy nőnek mindig jól esik az ilyen… - még mindig túl közel vagyunk egymáshoz. Ő nem lép hátra, én nem lépek hátra. - Pedig nem csókolok olyan rosszul. Legalábbis ezt mondták… De hát miket beszélek, biztos nem érek fel a magad faj… - túl sokat beszél!

Bezárom a köztünk lévő távolságot és az ajkaira nyomom az ajkaimat. Hosszan és szenvedélyesen csókolom meg, olyan világ forgását megállító módon. Az idő lelassul körülöttünk.

Becca hajol el először.

- Csörög a mobilod.

- Hé! Ennyire nem csókolok szarul! – megrázza a fejét miközben nevet. Az arca tiszta maszatos a lefolyt sminktől.

- Harry, tényleg csörög a mobilod! – előveszem a zsebemből. Épp befejeződik a hívás. Max volt az. Négy nem fogadott hívásom volt tőle. Nem igazán szokott hívogatni tovább, ha egyszer nem veszem fel. Vagy vészhelyzet van, vagy nem tudom mi a helyzet. – Vedd fel nyugodtan, én addig elmegyek a mosdóba és rendbe hozom magam. Sietek.

Figyelem, ahogy gyors léptekkel a női mosdó irányába megy. Követem és csak az ajtó mellett állva próbálom visszahívni Max-et. A harmadik csörgésre veszi fel.

- Hol a francban vagy? – üvölti a telefonba.

- Hé! Mi bajod van? – a vonal túlsó végéből sziréna hangja tör át. olyan mintha egy…- Egy mentőautóban ülsz? Mi történt?

- Épp indultam A…

- A lényeget Max!

- A lényeget akarod? Nora túladagolta magát!

- Micsoda?

- Miután leléptél Nora is hirtelen eltűnt. Úgy fél órával később épp a bárba tartottam, amikor hordágyon hozták ki a második emeleti szobából. Én voltam az egyetlen ismerőse, szóval eljöttem! Te hol a francban vagy?

- A városban, dolgom volt! Melyik kórházba viszik? – kinyílik a mosdó ajtaja. Becca lép ki az ajtón és azonnal lefagy az arcáról a mosoly, ahogy meglát.

Mi történt? – tátogja.

- Tartsd egy kicsit. – mondom Max-nek. Elveszem a telefont a fülemtől és letakarom a mikrofont. – Norá-t kórházba szállítják. Hívok neked egy taxit, az haza visz. Ha maradni akarsz és többet kideríteni, akkor biztosítom neked, de nekem muszáj oda mennem.

- Mi történt? Jézusom. Veled mehetek, ha gondolod.

- Megoldom, de most mennem kell. Kérlek, ne haragudj rám! – ott hagyom a mosdóknál. Végig rohanok az éttermen a telefonnal a fülemnél. Csak a recepción állok meg a kabátomért, és hogy elegendő pénzt hagyjak arra, hogy Becca haza tudjon menni, illetve ha akar vacsorázni is tudjon.

Annyira sajnálom, hogy ez az este véget ért. 

                A gépek folyamatos, egyenletes csipogása tölti be a szoba csendjét. Az ágy elé állok, egyenesen szembe magammal. Leguggolok és megnézem a korlapot.

’Harold Edward Styles

1994. Feb. 01

UK

Autóbaleset

Felvétel dátuma: 2015 Dec. 14

Azonnali kóma a koponyát ért ütés mértéke miatt.

 Folyamatos megfigyelés alatt tartva.

Utolsó vizit: 13:32

Állapota változatlan, gyógyszereket az előírtak szerint megkapta.

Charlie Velt – ápoló

Kelt: 2016. március 27. ’

2015. december 14?  

Akkor volt az autóbaleset, miután Mayával elváltak útjaink.

2016. március 27? Mi történik?

                A következő pillanatban kinyílik az ajtó és egy idősebb fekete hölgy lép be rajta, kezében injekciós tűvel, üvegcsével és minden olyannal, amitől a frász kerülget. Mindezeket a szekrényre teszi az ágy mellé. Valamit igazít a gépeknél, majd a számból és orromból kilógó csöveket igazítja meg.

- Szerbusz, Drága. Charlie vagyok. Tudom, hogy hallasz, szóval most nagyon figyelj ide. – megigazítja a takarót és egy utolsó pillantást vet a gépekre, amik életben tartanak. - A napról napra látogatnak téged, a családod és a barátaid. Tudom, hogy elfáradtál, de megtennél nekem egy szívességet és életben maradnál? – bárcsak érezném, ahogy megszorítja a kezemet, de nem. Elég bizarr a helyzet. – Egy életre leköteleznél.

                Nem szól többet. Összeszedi a szemetet és kimegy. Azonnal követem. Egy hosszú folyósóra lépünk ki, aminek a közepén egy hatalmas pult van, rajta két számítógéppel.

- Segítség! Kérem! – alig ül le a hölgy, máris felpattan. Megszólal egy riasztóra emlékeztető hang, és az egyik szoba fölötti lámpa vörösen villog.

- Hívja Dr. West-et! – adja ki az utasítást az egyik fiatal rezidensnek, aki azonnal szalad. Az asszony, azaz Charlie, a szobába szalad én pedig utána. A szobában egy felnőtt nő van az ágyon pedig egy hét év körüli kislány. A gép, ami a pulzusát jelzi, egy egyenes csíkot mutat. A gyermek nem mozdul. Három orvos szalad be. Az egyik felszólítja az anyát, hogy hagyja el a kórtermet, de az nem enged, így némi segítséggel tessékelik ki.

Adelina a lány neve, a kórlap szerint, és veseműtéte volt.

                 Minden olyan gyorsan történik. Az egyik pillanatban még próbálják újra éleszteni, a másikban pedig abba hagyják. Teljesen kiborulok.

- Gyerünk Adeline. – nógatom. A szememből folynak a könnyek, de még mindig szólongatom. – Nem adhatják fel! – üvöltöm az orvosoknak, akik persze nem hallanak. Totál kész vagyok. Még túl fiatal a halálhoz! Még annyi minden vár rá! Még fel kell nőnie! Barátokat kell szereznie, bepasizni, hogy majd később feleségül vegyék, gyerekei legyenek, felnevelje őket… Bárcsak feláldozhatnám magam érte, hiszen annyi mindent éltem már át, ő azonban még nem!

Meghalnék érte! Igen!

- Ha valakinek mennie kell, hát majd én leszek az, Adeline! Kérlek, küzdj!

Már elfáradtam. Igaza volt Charlie nővérnek. Fáradt vagyok. Annyi minden áll a hátam mögött, hogy felsorolni nem tudnám. Adtam már koncertet a négy legjobb barátommal több ezer ember előtt, díjakat nyertünk, mindenki ismeri a nevünket. Biztos meg fogják érteni.

Elfáradtam.

- A halál beállta t… Doktor úr, a gépek! A kislány él!

- Azonnal adjanak neki….

                Minden elhomályosul. A gyomrom görcsbe rándul. Kisétálok a folyósóra vissza a kórtermembe, ám mielőtt beérnék, teljesen elfogy minden erőm. Lecsúszok a fal mentén, az ajtó mellett. Talán jobb is, hogy nem látom magam. Újra hallom az éles csipogást, és látom a piros villogást, épp úgy, mint az előbb, ám ezúttal a fejem fölül jön.

Hát eljött a vég.

- Ne. Ne, ne, ne! –kiáltja valaki. Egy női hang. – Louis, csinálj valamit! – kérleli kétségbeesetten. Felnézek. A legjobb haverom és a menyasszonyom, akit ebben a világban úgy tűnik nem veszítettem el, állnak a szoba előtt a nyitott ajtónál. Erőt veszek magamon, és felállok. Úgy tűnik leállt a szívem.

- Orvos! Orvost, azonnal! – sosem halottam ennyire kétségbeesetten kiabálni Louis-t!

- Nem halhat meg, Lou. – kétségbeesése borzalmasan fáj.

- Sajnálom May. – suttogom, bár üvölthetném is, hiszen úgy sem hallja. – Annyira nagyon szeretlek. Kérlek, engedj el.

- Mindent megteszek érte, – mondja Charlie. – küzdeni fogunk. Most azonban kérem, várakozzanak kint.

Az orvosok egy része átszalad Adeline-tól hozzám, Maya és Louis kint, én bent ragadok.

- Arról volt szó, hogy túléled, nem arról, hogy feladod! Harcolj! Harcolj a családodért. A menyasszonyodért. A barátaidért.

Elfáradtam.

Talán ha egy picit leülök, majd jobb lesz, és könnyebben tudok gondolkodni.

Talán a szememet is lehunyom egy kicsit.

Talán így maradok egy ideig.

Vagy talán örökké.