II. évad / XIV. rész

És mégis mit kéne mondanom, amikor kiakadok azon, hogy neked semmit sem jelentett?

- Minden rendbe fog jönni. – megszorítom a kezét.

- Sajnálom Harry.

- Stss! Ne beszélj. Pihenj egy kicsit. Hozzak valamit a büféből?

- Egy kis vizet, kérlek. – a hangja erőtlen.

                Tíz perc múlva éjfél, Nora pedig csak néhány perce tért magához. Max visszament a szállodába miután megérkeztem. Nem tudom mi történt. Az orvosa arra kért, hogy ne faggassam és ne zaklassuk fel, mert még túl gyenge. A büfé lent van a földszinten, mi pedig a harmadikon vagyunk, és körülbelül nyolc perc alatt érek vissza, Nora azonban már alszik. A kért vizet a szekrényre teszem. Nem tudom mihez kezdjek most. Olyan jól alakult ez az este. Megcsókoltam Beccát, ami jó volt.

Te idióta. Itt fekszik a nő, aki öngyilkos akart lenni. Akihez valamilyen módon kötődsz, és te mégis a csókra gondolsz?

                A nő, aki nem sokkal, a beszélgetés vége előtt lelotyózta Beccát, és arról beszélt, hogy minden portál rólunk szól, ami hülyeség, hiszen sosem mutatkoztunk a ma este előtt együtt. Nora viszont tudott kettőnk fent tartott kapcsolatáról, csak épp azt nem, hogy mégis mi miatt tartjuk a kapcsolatot. Ahogy egyre inkább azon töröm a fejemet, az ágy mellett ülve, hogy mi történhetett vele, egyre gyakrabban merül fel bennem egy gondolat.

                Nora féltékeny. Féltékeny Beccára. Talán érzi, hogy kezdünk teljesen eltávolodni? Mert ez van. Egy ideje már csak annyira sem vagyunk jóban, mint egykor. Mi történik?

A telefonom csörgése ugraszt ki a gondolataimból. Kimegyek a folyósóra, hogy fel ne ébresszem Norát, és csak aztán veszem fel.

- Helló, Adam.

- Szia, öcsi. Most hallom mi történt. Minden oké? – Adam mindig aggódik. A „gyerekei vagyunk”, így hát kötelességének érzi ezt. 

- Felébredt. – egy pillanatra visszatekintek az ajtó ablakán keresztül. Olyan békésen alszik. Talán valaha szerettem is, a szeretet valamilyen furcsa módján, de sosem tudta betölteni a Maya után hagyott űrt. – Kimosták a gyomrát, túlgyógyszerezte magát.

- Gyógyszereket szedett?

- Nem tudtam róla.

- Mi történt a szállodában kölyök? Max mesélte, hogy kicsit összeugrottatok.

- Volt egy kis szóváltásunk. – nem megyek bele bővebben. Elég, ha ennyit tud, legalábbis telefonon keresztül. – Utána én leléptem az étterembe.

- Ha már itt tartunk. Erről holnap beszélni szeretnék veled. – a hangja egyszeriben komollyá változik, de egy mély lélegzetvétel után ismét meggyengül és visszatér az, az Adam, aki együtt érző és megbocsájt mindenért. – De most hagylak. Holnap nem kell eljönnöd a rádiós interjúra, ha gondolod. Elintézem. Te csak gyere vissza a szállodába és pihend majd ki magad a holnap esti koncertre.

- Rendben.

- Hivatalos közlemény Nora állapotáról?- a franc essen a firkászokba! Hogy az ember szarul sem lehet, mert azonnal kiforgatják a történetet.

Két ujjamat szorítom az orrnyergemet, hátha elmúlik a kezdődő fejfájás.

- Ezt én elintézem.

- Jól van kölyök. Ha valamire szükséged van, szólsz.

- Mindenképpen, és Adam?

- Igen, gyerek? – neki dőlök a falnak és egy mély sóhajt hallatok.

- Köszönöm.

- Bármikor. Jobb éjszakát, holnap csörögj.

                A másnap gyötrelmes. A telefonom megállás nélkül csörög, hol néhány Norával közös barát, hol Nora Menedzsere hívogat. Három után jöttem el a kórházból. Gondoltam ilyenkor már senki sincsen a szálloda előtt. Se fotós, se semmi vérszívó egyed. Apám, ekkorát tévedni! Ott ültek nem messze a szállodától, és csak arra vártak, hogy megérkezzek. Szinte azonnal, mintha egész odáig koffeinnel és adrenalinnal tankolták volna magukat, szaladtak, hogy ők legyenek az elsők, akik megtudják; mégis mi vezetett idáig?

                Az óra reggel nyolc huszonhármat jelez. Lerúgom magamról a takarót és a fürdőbe ballagok. A tükörbe nézve egy borzasztó alakot látok, akinek szüksége lenne egy kanna, jó erős feketekávéra. Elvégzem a dolgomat, majd lezuhanyozok és egy tiszta törülközőt kötök a derekamra. Miközben a fogamat mosom a telefonom ismét csörögni kezd. Rá pillantok.

Adam hív.

- Hi. – nyögöm fogkefével a számba.

- Jó reggelt. Hogy vagy?

- Fáradtan. Nem volt gond az interjúval? – kiöblítem a számat, lemosom a fogkefét és visszateszem a helyére.

- Épp ez miatt hívlak. – a francba. Biztos, hogy belekötöttek. – Nem gond, hogy nem jöttél, megértik. Azonban telefonon felhívnának, hogy teljes bandával tudják megcsinálni az interjú egy részét.

- Tőlem. – megrántom a vállam, bár tudom, hogy úgy sem látja.

- A Nora téma egyelőre tabu. Előre figyelmeztettem őket.

- Köszönöm Ad.

- Beteg vagy, kölyök? Sosem köszöntél még meg ennyit soha! – hangosan nevet a telefonba, talán hogy oldja a feszültséget, ami bennem van tegnap este óta.

- Talán.

- Rendben. Öt percen belül hívni fognak, ne menj messzire a telefonodtól. – és ezzel le is rakja. Ez alatt az öt perc alatt én magamra rángatom a ruháimat, - a kedvenc farmeromat, ami dupla műszakot húz le, és egy tiszta inget. – felhúzom a cipőmet, és mivel öt perc eltelte után még nem hívtak, letelefonálok a portára, hogy készítsék elő a kocsit. Leszaladok a lépcsőn, mert a lift ismét épp ekkor indul le, és mire leérek a kocsi is a szálloda előtt áll, illetve a telefonom is csörögni kezd.

- Harry Styles. – veszem fel.

- Szia, Isaiah vagyok a Music for Australia-tól. Perceken belül adásban leszel. – beszállok a kocsiba, a telefont kihangosítom és egy kis kütyübe teszem, ami megtartja. A rádión megkeresem az adót és azonnal indulok. Van egy kis elintézni valóm.

MFA: Szép jó napot minden hallgatónak. Ma a This Time-mal fogunk beszélgetni. Itt van velünk Chris és Max, illetve telefonon beszélgetünk a banda harmadik tagjával, aki sajnos nem lehet ma itt velünk. Hello, Harry!

Harry: Sziasztok. 

MFA: Hogy vagy?

Harry: Fáradtan.

Gyorsan lefutjuk a kötelező köröket, amiben emlegetik a ma esti koncertet, kicsit reklámozzák magukat, aztán benyomnak egy kis bevezetőt.

MFA: A srácok épp nálunk turnéznak, és úgy tűnik hamarosan, talán néhány hónapon belül megjelenik az új albumuk. Mi is lesz a címe?

Max: Blame

MFA: Szóval Blame. Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy 19 szám lesz az albumon. Ki mennyit írt belőle?

Chris: Én négyet.

Max: Én hatot.

Harry: Én kilencet.

MFA: Kilencet? Te aztán igazán belecsaptál a lovak közé.

Harry: Volt néhány olyan dal, ami az előző albumra nem fért rá, így ráraktuk erre.

MFA: Gondolom, arról szólnak, hogy egy adott ponton milyen a hangulatotok. Hogy lehet, hogy a mostani albumra rakjátok rá? Úgy értem, azóta már változtatok srácok, nem igaz?

Max: Nem gondolom, hogy olyan túlságosan nagyot változtunk volna. Ugyan azok a srácok maradtunk, akik négy éve voltunk. Ezekkel a számokkal az a helyzet, hogy attól, hogy most kerülnek albumra, az érzéseink ugyan olyanok az adott dallal kapcsolatban. Valamit megéltünk és írtunk róla egy dalt. A megtörténten nem tudunk változtatni.

Lekanyarodom az autópályáról.

MFA: Ha már így szóba került a múlt, akkor beszélgessünk egy kicsit. Nem titok, mindegyikőtöknek kemény múltja volt és bár nem beszélünk róla, szeretném, ha mesélnétek egy kicsit, hogyan lábaltatok ki belőle?

Chris: Tudod, van egy pont, amikor nem tudsz mást tenni, csak túlteszed magad rajta. Belül, a lelkeden marad egy lyuk, amit nem tudsz eltüntetni, de legalább kívülről rendben vagy. Apám egyszer azt mondta, hogy olyan a lelkünk, mint a fába vert szeg. Attól, hogy kihúzod a fából a szeget, a lyuk még ott marad.

MFA: Sok lyuk van a lelketeken?

Max: Azt hiszem, ez a dalokból kiderül.

MFA: Harry? Ott vagy még?

Harry: Persze, figyelek.

Hogy sok lyuk van-e a lelkemen? A lelkem maga egy hatalmas lyuk!

MFA: Melyik dalra vagy a legbüszkébb? 

Harry: Ez olyan, mintha egy szülőt arra kérnél, hogy válasszon a gyerekek közül, hogy melyik a kedvence. Lehetetlen. Büszke vagyok rájuk, mert megdolgoztam velük, és ezt hamarosan a rajongók is hallani fogják.

MFA: Mit gondoltok, tudnátok nekem egy dalt írni?

Chris: Itt és most?

MFA: Igen. Megadunk egy témát és ti írtok egy dalt. Mit szóltok?

Egyszerre: Tőlem. 

MFA: Micsoda összhang, rendben, akkor… legyen benne az… összetört szív?

Harry: Összetört szív? Oké.

Néhány másodpercre csend lesz a kocsiban, majd ontani kezdem magamból a szót. Mindent kiadok magamból.

Harry: Próbáltam hinni abban, amit mondtál, de te egyedül hagytál az összetört szívemmel. Jobb lett volna szótlanul maradni, és hagyni, hogy a csend beszéljen. De most millió kilométernyi távolság van közöttünk. Azt mondtad semmi sincs, amiért harcolnál, mert a szíved fél többet akarni a fájdalom miatt, ami vele jár. Összetörve hagytál itt. Jobbak voltunk szótlanul. Azt mondod, szeretsz, de aztán elhagysz. Csak akkor nyerhetsz, ha nem adod fel. Csak úgy elsétáltál. A mindenség nem lesz elég. Gondolod elég lesz a mindenség?

Hosszú csönd a vonal túlsó végén.

MFA: Huhh…

Chris: ’Asszem megvan a következő dalunk.

Max: Nem várhatjátok, hogy ehhez hozzárakjunk bármit is!

MFA: Ehhez hozzá szólni sem tudok. Nekem órákba telt volna, hogy mindennek akárcsak a felét kitaláljam. Honnan?

Harry: Csak jött. Hangulat.

Max: Felvette ezt valaki?

MFA: Nyugi, meg van. Még mindig csak ámulok. Jól van gyerekek. Menjünk tovább. A szünetben beszélgettem Max-szel és Chris-szel, akik elmondták, hogy hamarosan egy tehetségkutatót indítanak majd, ahol olyan fiatal tehetségeket keresnek, akik bandában, illetve egyszemélyes hadseregként indítanák el karrierjüket. A verseny részletes információit hamarosan hallhatjátok. A nyertes egy lemezszerződést kap, és némi kezdő tőkét a karrierje beindításához. Mesélnétek erről bővebben?

Bővebben? Ránk erőltették. Vagy ez, vagy alkohol és cigaretta ellenes szövegelés iskolában. Max mesél róla, míg mi többiek csak hallgatunk.

Én a részemről lekanyarodok az egyik kis szűk utcába. Éppen gázt adnák, amikor belefutok a velem szembe jövőnek az elülső lökhárítójába. A légzsák azonnal kinyílik és arcomba csap.

MFA: Minden rendben ott a vonal túlsó végén?

Harry: Azt hiszem nem csak a szívem törött, hanem a kocsim eleje is.

MFA: Ütköztél?

Harry: Nem vészes, de sajnos el kell köszönnöm. Hamarosan látjuk egymást!

MFA: Örülök, hogy itt voltál velünk! Sok szerencsét a koncerthez! Szevasz, Harry!

Harry: Sziasztok!

                Kinyomom a telefont, és azonnal kiszállok a kocsiból, hogy felmérjem a kárt. A másik kocsiból szinte ugyan ekkor, először egy kissrác ugrik ki, majd egy kábé velem egyidős lány.

- Annyira sajnálom! – a hangjára felkapom a fejemet. Végig a lökhárítóját nézi, illetve azt, hogy milyen mértékben károsodott az eleje. – Ugye nem lett nagy baja a ko… - felnéz rám, és ahogy találkozik a tekintetünk beléfagy a szó. Összetört szívem újra dobogni kezd.

                Sötét, rövidre vágott haja keretezi arcát. Bárhol megismerném ezeket a sötét, szinte fekete szemeket. Bárhol, hiszen nyolc éve éjjel, s nappal ez láttam. Kísértett.

Nyolc éve keresem ezt a szempárt, és a tulajdonosát.

- Maya? – suttogom. A szívem majd kiugrik a helyéről. Újra úgy érzem magam, mint amikor huszonegy voltam. Szeretném megérinteni az arcát, vagy végig simítani az ajkán.

- Edward, szállj vissza a kocsiba. – utasítja a kissrácot, aki kiköpött olyan, mint én azokon a gyerekkori fotóimon. A fiú azonnal visszaszáll.

- Szállj vissza a kocsiba, és kövess minket.

- Mi…

- Csak kövess!

                És én így teszek. Követem őt, hiszen erre vártam nyolc éve. Arra vártam, hogy feltehessem a kérdéseimet neki. A rengeteg kérdést, amit a dalokban már annyiszor feltettem. Miért ment el? Miért nem beszélt hozzám? Hogy van? Mit csinált ennyi ideig? Hová tűnt?

               

                Aztán ahogy követem őt, felmerül bennem egy újabb kérdés; Ki ez a kis srác?