Azt mondják, a rossz dolgok okkal történnek...
You’ll never know
Soha nem fogod megérinteni az arcom. Soha nem fogjuk már ezeket a játékokat játszani. Többé nem leszünk ugyanolyanok. Arra az estére gondolok. El sem köszöntél, csak odébbálltál. Mintha a szívem megszűnt volna dobogni, amikor elmentél. És minden, amiben hittem, hiábavaló volt. Soha nem fogod megtudni, hogy szerettelek. Soha nem fogod megtudni, hogy mindenben bíztam benned. Soha nem fogod megtudni, hogy hiányzol. Soha nem fogod megtudni, hogy rád gondolok minden nap. Soha nem hívtalak fel, mert túlságosan fáj. Ó, megbántam azt a napot. Soha nem mertem megkérdezni, hogy visszafogadnál-e, mert féltem, hogy mit mondanál. Mert a szívem megszűnt dobogni, amikor elmentél. És minden amiben hittem, hiábavaló volt. Soha nem fogod megtudni, hogy szerettelek. Soha nem fogod megtudni, hogy mindenben bíztam benned. Soha nem fogod
megtudni, hogy hiányzol. Soha nem fogod megtudni, hogy rád gondolok minden nap. Soha nem fogsz tudni a könnyekről, amiket elhullattam, hogy a te oldaladon alszom. És te gondolsz rám? Nem, nem tudom. Soha nem fogod megtudni, hogy egész éjjel fent vagyok. Még mindig te vagy a legjobb dolog az életemben. És hogy visszajössz-e valaha.. Soha, soha nem fogom tudni. *
Meghaltam.
Legalábbis ezt érzem belül. Az életem egy romhalmaz, amit egy instabil szarkupacra építettem. Nincs egyetlen egy biztos pont sem, amibe kapaszkodhatok, így hát kreáltam magamnak egyet. Lefoglaltam az első Londonba induló járatra egy jegyet, és elhúztam a belem onnét. Emberek ezrei lehettek szemtanúi annak, ahogy összeroppanok. Ha valamit megtanultam az évek alatt, akkor az, az, hogy a média imádja az ilyen történeteket. Imádja szétszedni a már amúgy is hadilábon álló embert, hogy ezzel, a már amúgy is foglalt idegbetegosztályra szóló jegyét be is váltassa. Nem csodálkoznák, ha kiderülne, hogy ezek összejátszanak.
Három hete. Három hete, hogy nem adtam életjelet magamról. A telefonom darabokban hever a padlón, a szobába vezetett internetkábelt kitéptem a falból, a gitárt, amit a szobában találtam, darabokra zúztam, a TV sem járt másként, ahogy a digitális óra sem. A sötétítő három hete behúzva, az ajtó pedig zárva. Mióta megérkeztem, nem beszéltem senkivel. Éjszaka, mikor már mindenki alszik, megyek néha zuhanyozni, és egy kis kaját veszek magamhoz a konyhából, vagy egy üveg vizet. Mostanában rászoktam, hogy altatót szedek. Így sikerül egy kicsit aludnom. Néha többet veszek be a kelleténél, ilyenkor sikerül kiütnöm magam egész napra, és ha ébren is vagyok, akkor olyan kábán fekszem az ágyban, hogy erőm sincs gondolkodni. Így próbálom leküzdeni a fejemben tomboló őrületet. Néhány tiszta pillanatban eszembe jut, hogy cserbenhagytam Adam-et, és a többieket. Norát. Max-et. Chris-t. Hogy megint csalódást okoztam mindenkinek. Hogy gyenge vagyok és instabil. Talán így is van, de nem telik el úgy nap, hogy ne szégyellném magam magamat e miatt.
Mióta itt vagyok, biztos, hogy tíz kilót fogytam. Fáj mindenem a sok fekvéstől, de nincs erőm mást csinálni. Apám és az új neje, eleinte minden este és délben, vagyis gondolom dél lehetett, enni hívtak magukkal, de sosem fogadtam el. Egy ideje azonban már nem próbálkoznak. Mára már azt sem tudom, milyen nap van vagy, hogy milyen napszak. Teljesen összefolynak a napszakok.
Kissé meg is lepődök, mikor meghallom, hogy az ajtó kinyílik, és a sötét szobába fény szökik kintről. Valaki belép a szobába, és talán felmérhette a helyzetet, mert hirtelen levegő után kap. Megerőltetem magam, és résnyire nyitom a szemem. Elmosódva ugyan, de egy magas, vékony alakot látok átvágni a szobán, valamit egyensúlyoz a kezében. Azt a valamit leteszi az ágy melletti szekrényre, és nem vár tovább, kiszalad a szobából, maga után becsukva az ajtót.
Visszacsukom a szememet és perceken belül visszaalszok.
A gyomrom korgására ébredek. Azt álmodtam, hogy anyám asztalánál ülök, ami tele van finomabbnál finomabb ételekkel. Sült hússal, párolt zöldségekkel, isteni salátákkal… Megmernék esküdni rá, hogy még a sült hús illatát is éreztem. Mi több, még most is érzem! Biztos, hogy megőrültem! Mélyet lélegzek, és megerősítem a feltételezésemet, miszerint friss étel van a szobában. Felülök az ágyon és bár kábán, de körbenézek a szobában. Az ágy melletti szekrényen találom a tányért, rajta a még meleg gőzölgő főtt krumplival és sült hússal. Szívem szerint visszafeküdnék, és szarnák az egészre, de a gyomrom harcba száll. Úgy tervezem, hogy éppen csak egy picit eszek majd belőle, de mire észbe kapok, már az utolsó falat krumplit szúrom a villára. Tele vagyok teljesen. Uram ég. El sem hiszem mennyire jól esett. Visszafekszek, és teli hassal bámulom a plafont. Úgy tűnik, még mindig tele van a szervezetem az altatókkal, mert nem sokkal később oldalra fordulok, és újra elalszok.
Következő alkalommal, mikor felébredek, a tányér újra tele van, ám ezúttal most leves van benne, ami már egy ideje itt állhatott, mert kicsit kihűlt. Sima erőleves, de annál finomabb. A szekrényen még találok egy tiszta pólót, nadrágot és egy törülközőt. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy állatias szagom van. Mármint, szagom! Veszem az adást, és a leves elfogyasztása után felveszem a ruhákat meg a törülközőt és kinézek a folyosóra. Teljesen sötét van, és a ház is tökéletesen csendes. Kimegyek a folyosóra és a fürdőszobába megyek, ami a folyosó végén van. Minden zajcsapás nélkül bezárkózom. Eszemben sincsen bárkit is felkelteni. Még csak az kellene. Az ajtóval szemben megtalálom a tükröt, és megakad a szemem. Mozdulni sem tudok. Szánalmasan nézek ki! A szemeim vörösek, alatta pedig sötét karikák vannak. Az arcom beesett, a hajam az izzadtságtól nedves homlokomhoz tapadt, a bőröm pedig sápadt, mintha az Alkonyat című film egyik szereplője lennék. A hajam néhol összetapadt, néhol pedig összevissza áll. Talán nem ártana, ha hajat is mosnék. Elfordítom a tekintetem az Alkonyatos énemtől, és levetkőzöm. A vizet először langyosra, majd melegre állítom. El sem tudom mondani, mennyire jól esik csak állni itt, és hagyni, hogy a testem regenerálódjon. Remélem nem fog megsértődni a tusfürdő tulajdonosa, de elhasználom az első férfi tusfürdőt, ami a kezembe akad. Úgy értem, teljesen üresre nyomom belőle a benne lévő gélt. Mikor végzek, kicsit emberibben érzem magam, és talán egy kicsit éberebbnek is. Már nem érzem a folyamatos kábultságot, amit az altatók miatt éreztem. A törölközővel megtörlöm a hajam, ami még mindig nedves, de nem érdekel. Felhúzom a tiszta pólót és a nadrágot, amit a szobában találtam. Rendet teszek magam után, feltörlöm a vizet, ami kiment. Ugyan olyan csendben megyek vissza a szobába, ahogyan jöttem. A törülközőt csak ledobom az egyik székre, de lecsúszik onnan. Nem foglalkozok vele. Ahogy beléptem a szobába megcsapta az orrom az állott szag, ami már több mint három hete érlelődik itt. Anélkül, hogy elhúznám a függönyt, kinyitom az ablakot, hogy egy picit kiszellőzzön a szoba. Az ágy szélére ülök és élvezem, ahogy a hideg levegő kitisztítja a szobát, és lehűti a meleg víztől felhevült testemet. Olyan érzés, mintha kezdene kitisztulni az elmém. Ezzel együtt a fejem is megfájdul. A térdemre támasztom a könyököm és a tenyerembe rejtem az arcom. Minél jobban „felébredek” annál inkább derengeni kezd mindaz, ami miatt itt vagyok, és hirtelen újra abba az állapotba akarok kerülni, amiben az eddigi napokon voltam. Újra a ködös, mindent leszaró állapotba, amikor senki és semmi nem érdekel.
Mi lesz, ha újra a nyilvánosság elé kell állnom, ahol mindenki elítél, ha nem azt nyújtom, amit akarnak? Vajon Adam már kirakott a bandából? Biztos a hátuk közepére sem kívánnak a továbbiakban. Muszáj még szereznem azokból a bogyókból.
Valójában azért indulok, hogy még több gyógyszert szerezzek, de magammal viszem a tányért is, hogy indokom legyen, ha véletlenül rajta kapnak. Még annál is halkabban megyek le, mint ahogy a fürdőbe mentem. Még véletlenül sem akarok összefutni senkivel. A konyháig minden rendben zajlik, sőt, még ott is egy ideig. A tányért a mosogatóba teszem, felmérem a terepet, aztán kinyitom a szekrényt, ahol az előzőt találtam. A gyógyszeres dobozt meg is találom, leveszem és felnyitom, azonban a bogyók sehol sincsenek. Pedig meg mernék esküdni rá, hogy pár napja még itt voltak! Hova a francba kerültek? Kinyitok minden szekrényt, és áttúrom. Sehol semmi. Remegő kezekkel támaszkodom meg a pulton, körülöttem hatalmas kupi. Elborul az agyam és a légzésem is felerősödik.
- Segíthetek neked? – oldalról egy fiatal hang szólít meg. Oldalra tekintek, de a fejem nem fordítom felé.
- Mit akarsz? – fujtatom. Látom, ahogy közeledik, de egy pillanatra sem emelem fel rá a tekintetem. Végül leül velem szembe és egy sárga dobozt rak elém. Csak nem…
- Segíteni neked. – mondja olyan nyugodt hangon, hogy szívem szerint leüvölteném a fejét, hogy ennyire nyugodt, de ahhoz le kellene vegyem a szememet a dobozról. A dobozról, amit ebben a pillanatban a csaj elvesz előlem. Felkapom a fejemet, és a szemébe nézek, ami rendületlenül tartja a kontaktust az enyémmel. – Problémáid vannak. – jelenti ki. Szeretnék a szemére hányni ötvenezer kifogást, és ellenkezni, de az egyetlen, ami az eszembe jut, - na, nem a legjobb módon-, kicsúszik a számon.
- Mégis ki a jó lófasz vagy te?– egy kicsit sem rendül meg a szavak hallatán. Megrázza a fejét, és úgy viselkedik, mintha már több ilyennel találkozott volna.
- Trish a nevem. – jobban megnézem magamnak.
- És ez feljogosít az ítélkezésre? Kurvára add ide az a kibaszott dobozt, vagy tönkreteszlek. El sem tudod képzelni. – sziszegem.
- Tönkretenni? Ilyen vagy te valójában? – feldühít. Mocskosul dühít, hogy azt hiszi, elítélhet, miközben játssza itt a megmentő szerepét, aki majd meggyógyítja a szárnya törött madárkát. Lesöprök a szekrényről mindent, ami rajta van. Ez alatt egy üvegpoharat, a fém gyógyszertartót, egy só és borsszórót, valamint a gyümölcsöskosarat értem. Ebben a pillanatban az sem érdekel, hogy mindez hangosan csörömpölve ér földet. Csak meg akarom szerezni tőle a dobozt, amit a kezében tart. Teljesen elborul az agyam. Megkerülöm a szekrényt, és felé megyek. Hátrálni kezd, de egy idő után a falnak ütközik.
- Add ide! – üvöltöm, ahogy a torkomon kifér.
- Ez nem te vagy, Harry.
- Miből gondolod, hogy nem ilyen vagyok valójában? Az újságokból? – felnevetek, de nem azért mert boldog vagyok, hanem mert vicces a helyzet. Az újságok írhatnak bármilyennek. – És mi van, ha valójában ez vagyok? Egy gyógyszerfüggő. Vagy mi van, ha utálom az állatokat, de az újság azt írja, hogy adományoztam egy állatmenhelynek? Kicsit naiv vagy, nem gondolod? – látszik rajta, hogy kezdem kihozni a sodrából. Összeráncolja a szemöldökét, és összehúzott szemekkel figyel. – Na, most pedig add nekem szépen azt a dobozt, és fejezzük be ezt az egész „Ez nem te vagy…” dolgot. – nem mozdul, én pedig egyre inkább kezdek kiborulni. – Na, mi lesz már?
Végre megmozdul, de meglepetésként ér. Először gyomron vág, majd orrba. Amint sikerül kiszabadulnia, a hátsó ajtóhoz rohan, ami a kertbe vezet. Kinyitja, és kihajítja a gyógyszeres dobozt. Na, végre. Egyáltalán nem gondolok arra, hogy ez egy csapda, csak kiviharzok érte. Ő az ajtóban áll, én pedig nem tudok józanul gondolkodni, így hát lökök rajta egyet. Ebben a pillanatban nem tűnik túl nagynak a lökés. Az egyetlen dolog, ami a szemem előtt lebeg, az, hogy megszerezzem magamnak a doboz gyógyszert. Alig érek le a lépcsőről, az ajtó becsukódik mögöttem. Valójában ez sem érdekel, hiszen, hamarosan enyém lesz, amit akarok. Felveszem a földről a dobozt.
- Ó, nem! Nem, nem, nem! – hirtelen leesik a tantusz. Visszaszaladok, de az ajtó be van zárva, ezért be kell érnem az ablakkal. Trish épp ebben a pillanatban döcög a lefolyóhoz, és kienged valamit a markából. Először csak az ablakot verem, de utána valami obszcén szövegtömeget zúdítok rá. Attól tartok, hogy betöröm az ablakot, de az olyan vastag, hogy esélyem sincs rá. Nagyobb eséllyel pályázhatok egy törött kézre.
A továbbiakban arra emlékszem, hogy felborítom a teraszon álló, szinte vadonatújnak kinéző hintaágyat, szétdobálom az egymásra pakolt székeket, és a mellette lévő asztalt is olyan messzire dobom amennyire csak lehet. Nem teszek másként az ablakokban lévő növényekkel lesem, amik cserépbe vannak ültetve. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egy idő után hallom, ahogy kinyílik az ajtó. Már világosodik, és egy ideje zuhog a hó. Már vagy öt centi biztos leesett. Vacogok a hidegtől. Trish lecsúszik az ajtó mellet a fal elé, és hátát neki dönti. Annyira átfagytam, hogy már nem érzem a lábamat, és a kezemet. Persze ez őt nem érdekli. Ő egy vastag takaróba tekerve magát, jött ki. Talán a hideg tette, de most nem akarok vele kiabálni.
- Három éve, hogy elveszítettem édesapámat. – szólal meg végül. – Jól kijöttem vele, de én inkább anyás voltam. Azonban a bátyám, Blake… Teljesen kiborult. Apám volt a „hőse", és miután meghalt, ő megváltozott. Folyamatosan kimaradt otthonról, bulikba járt. A focicsapat kapitánya volt, ezért nem is lett volna fura, de sosem maradt ki otthonról napokig. Olyan lányokkal járt haza, akikre előtte rá sem tudott nézni. Teljesen kifordult magából. Aztán egyik éjjel felhívott a legjobb barátja, hogy menjek el érte, hogy vigyem haza. Így tettem. Ott voltam a buliba, de nem tudtam mit kezdjek vele. Sosem láttam még úgy. Teljesen be volt tépve, és valami tablettát vett be. Kezelhetetlen volt. Ott álltam, mint egy rakat szerencsétlenség, és próbáltam hazahívni, de nem hallgatott rám. Végül a barátai rakták be a kocsiba. A biztonság kedvéért a legjobb haverja is velünk jött. Blake másnap bocsánatot kért tőlem, és megígérte, hogy soha többet nem történik meg, csak ne szóljak anyunak. – mélyet sóhajt, és látom a leheletét, ahogy kifújja. – Sajnos ezt tettem. Egy héttel később volt egy meccsük, amire teljesen begyógyszerezve érkezett. Kirakták a focicsapatból, felfüggesztették az iskolában, és persze mindezt én elhallgattam anyu elől, mert ő megkért rá. Megígérte, hogy elmegy egy ilyen leszokásban segítő programra, és megtesz minden tőle telhetőt. Még aznap összepakolt, és azt mondta anyunak, hogy egy hetes meccsük lesz, már nem is tudom hol, ezért ott alszanak az egyik szállodában. Azt hittem minden rendbe jön. Blake elment, aztán pár nap múlva, este, késő este csörgött a telefon. A rendőrségről telefonáltak. – megremeg a hangja, ezért elhallgat egy kis időre. – Azt…azt kérték, hogy menjünk be és azonosítsuk őt. Harry… egy rohadt motelban találtak rá. Egy koszos, mocskos porfészekben halt meg. A boncnok szerint gyógyszer túladagolásban halt meg. Ő, aki addig még csak hírből sem ismerte az ilyet! Csapatkapitány volt, rengeteg barátja volt, és sokjuk családja imádta őt. Bárkivel megbeszélhette volna. Bárkitől segítséget kérhetett volna. Bárcsak előbb észrevettem volna, hogy bajban van. Bárcsak szóltam volna anyunak! – hallom, ahogy szipog. – Huszonegy éves volt.
Látom magam előtt a képet, ahogy Gemma, anyám és apám a rendőrségre tartanak, hogy azonosítsák a holttestemet. Ha abba nem, hogy leléptem, abba biztos belegebedne anyám, ha úgy látna.
- Szóval elhatároztam, hogy segíteni fogok az ilyen embereknek. Elvégeztem az iskolát, és azonnal dolgozni kezdtem. – folytatja. Magát okolja, hogy meghalt a bátyja. – Segítek, ha engeded.
Nem felelek. Talán dacból, de nem teszem. Aztán még több kép fut át a fejemen, amin a testem egy mocskos motelben rohad, ahol senkit sem érdekel. Feláll és már kész bemenni, amikor megszólalok.
- Én nem vagyok függő.
- Persze. Tudom. Mind ezt mondják, pedig a függésében élsz. – felém lép, és észreveszem, hogy sántít. – Majdnem eltört a lábam miközben félrelöktél, csakhogy megszerezd azt a szart! – meglöktem volna? Mikor? Egyáltalán nem emlékszem rá.
- Te provokáltál! Ha oda adtad volna, akkor nem történt volna meg.
- Ha oda adtam volna, mélyebbre zuhansz, ahonnan már nem biztos, hogy van vissza út. Engedd meg, hogy segítsek. Vagy ha nem is én, akkor kérj segítséget. Vagy majd kér apukád!
- Szó sem lehet róla!
- Gondoltam. Jobb, ha titokban tartjuk, mielőtt az egész világ megtudná. – Trish nem adja fel. – Kezdjünk holnap, és csak hogy tudd, minden gyógyszert ledobtam a lefolyóba. Ne is próbálkozz!
Amikor nem ellenkeztem, nem tudtam mibe vágom a fejszémet. Ha tudom, hogy ez következik, már abban a percben összepakolom az összes ruhám és lelépek. Kár, hogy nincs visszapörgető gomb, mint a távirányítókon, mert ami ezután következett, ahhoz leginkább arra lett volna szükségem.
~*~
Most azonban a szobában ülök Maya mellett, aki épp az előbb érkezett meg. A falon ketyegő óra este nyolcat mutat. Eszik pár falatot valami süti féléből, aztán elővesz néhány könyvet és füzetet.
- Kemény meló. – beszél magában, legalábbis először ezt hiszem, de amikor feltekint és a szemét rám, - az ágyon fekvő testre. - emeli, már tudom, hogy nekem beszél. – Mikor jelentkeztem, szóltak, hogy sok mindent kell behoznom, na de, hogy ennyit? A Professzor azt mondta a beadottakra, hogy jól haladok. – a táskájába nyúl és kivesz belőle még több papírt. Beleolvasok néhányba. Tiszta orvosos cucc az egész…
Maya jelentkezett az orvosira? Mikor?
A telefonjának csörgése ugraszt ki a gondolataimból. Még mindig ugyan az a csengőhangja, mint régen. Little Richard, Long Tall Sally. Egyszer megszólalt az egyik koncerten. Egy kiskörű rendezvényen voltunk, ahova elkísért. Délben tartottuk. Az egész arról szólt, hogy nem egészen két hónappal azelőtt meghirdettünk egy nyereményjátékot és a nyertesek vehettek részt rajta. Maximum kilencvenen voltak a teremben, ha nem kevesebben. A fellépés előtt szívattuk egymást. Épp a mailjeit ellenőrizte, mikor megérkeztem az öltözőbe. A banda kisebb késében volt, mert előtte megbeszélés volt, de tudtam, hogy bent van, így bementem hozzá az öltözőnkbe, ahol ő a kanapén elterülve telefonozott. Fölé álltam és elvettem a telefont, amire nem számított.
- Hé! – kiáltotta. – Add vissza!
- Neked is szia, édes. – leültem mellé, a telefont még mindig a kezembe tartva, a hátam mögé rejtettem, és, hogy elhallgattassam megcsókoltam. Elhallgatott. A végére el is feledkezett a mobilról. Hogy őszinte legyek, én is, így amikor hirtelen kirángatott a koncertszervező, a mobillal a kezemben szaladtam fel a színpadra. Nem volt idő visszarohanni és oda adni neki. Zsebre tettem. Minden rendben zajlott. Aztán az idő múlásával vége volt a sokadik dalnak, és a közönség is kitombolta magát, csak néhányan kiabáltak be a közönség soraiból. És akkor szólalt meg, maximum hangerőre téve, Little Richardtól a Long Tall Sally. Mind összenéztünk, aztán elővettem a zsebemből. Maya a színpad szélén állt, és elkerekedett szemmel figyelte e következő képsorokat.
- Upsz. – mondtam a mikrofonba. – Ez a barátnőm telefonja és egy bizonyos Dana hívja. – a közönség felsikoltott, a mellettem lévő srácok pedig kiröhögtek. Elcsitítottam a közönséget, és kihangosítottam a telefont. Mayára tekintettem, gondoltam biztos nem bánja, ha fogadom a hívást. A két tenyerébe temette az arcát. – Szia, Dana, Harry vagyok. Ki vagy hangosítva egy koncert kellős közepén. – ha nekem nem hitt, akkor a közönség üvöltésének biztos, hogy elhitt mindent. – Hogy vagy?
Dana May amerikai ismerőse, akivel mindig is tartotta a kapcsolatot. Ha jobban belegondolok, már találkoztunk is az egyik alkalommal, amikor Maya haza ment én pedig elkísértem. Jó arc.
Volt valami kocsma is a dologban, de ki emlékszik már rá?
- Szia, Harry. Csodásan. És te?
- Fantasztikusan. Hiányoztál.
- Hahaha. – nevetett fel. – Te is nekem. Mit keres nálad Maya telefonja?
- Ez egy izgalmas, bár kissé perverz dolog, és azt hiszem, ennyi ember előtt nem beszélnék róla. – persze a közönség ezt másként gondolta.
- Szia. Niall vagyok, 22 éves. Meghívhatlak egy italra? – szólt a telefonba Niall, mire mind felnevettünk. Néhányan kameráztak, hogy megörökíthessék ezt a rendkívüli jelenetet.
- Ömm… szia Niall. Köszi, rendes tőled. Most dolgozok, szóval nem ihatok, de azért majd behajtom!
- Úgy legyen.
- Mit dolgozol?
- Egy óvodában dolgozom, óvónőként.
- Az király. Alszanak már a gyerekek?
- A francokat. Még csak most fognak. Mármint, ajánlom… - mind felnevettünk. Igen. Elég sajátos stílusa van a csajnak.
- Énekeljünk nekik? – kérdezi Louis. Dana nem értette, ezért újra megismételte, ezúttal a telefonba. – Hangosítsd ki. – és a lány, némi győzködés után megtette. Mivel egyikünknek sem jutott eszébe egyetlen gyerek dal sem, ezért mind a telefon köré gyűlve vártuk, hogy valaki elkezdje. Idő közben kipillantottam oldalra, ő pedig vigyorogva nézett vissza rám.
Liam kezdett bele elsőként.
Everybody needs a little time away, i heard her say, from eachother. Even lovers need a holliday, far away, from eachother…**
Törtem a fejem, hogy melyik dal lehet ez. Mire rájöttem, már a közönség is velünk énekelt. Halkan, normálisan.
Couldn’t stand to be kept away… Just for the day… from your body… Wouldn’t wanna be swept away, far away, for the one that i love… Hold me now. It’s hard for me to say i’m sorry. i just want you to know…***
A szám végén figyelmeztettük a rajongókat, fel ne kiabáljanak, hátha a vonal túloldalán elaludtak a gyerekek.
- Hé Dana, itt vagy még? – kérdeztem.
- Köszi srácok. – suttogta a telefonba. – Néhányan elaludtak.
- Örülünk, hogy segíthettünk. Szerintem, most adom azt akit igazából kerestél.
- Köszönöm. – kiszaladtam a telefonnal, míg a srácok megvitattak néhány dolgot a színpadon.
- Te majom! – vette át tőlem a telefonját Maya. – Olyan hülye vagy!
- Ezért szeretsz.
- Nem szeretlek. – rázta a fejét, miközben megcsókolt. – Egyenesen utállak.
- Így van. Én is így vagyok vele. – most én csókoltam meg őt.
- Hólyag. – az orrát ráncolva lökött vissza a színpadra, ahol majdnem hanyatt estem.
Abban a pillanatban én voltam a teremben a legboldogabb.
- Szia. – veszi fel. – Mit csinálsz?...Én is tanulok...Anyuék?...Ó, értem. Figyelj csak, Maria. Mit szólnál, ha a szünetben lejönnétek hozzánk?...Hagyd csak, majd én beszélek velük…Hogy most hol vagyok? Ömm… - az arca zavarodottá válik, aztán ismét ellágyul. Egy árnyalatnyi fájdalom, majd keserűség fut át az arcán, de azonnal rendezi a vonásait, mintha ezer kamera kereszttüzében lenne éppen. – Igen, nála…Nem tudom…- aki nagyon figyel, csak az veszi észre, hogy a hangja megremeg, és én tudom, sírni fog. – Figyelj csak, jött egy orvos. Később visszahívlak, rendben?... Én is. Szia.
Ugye mondanom sem kell, hogy egy lélek sem lépett a szobába. Leteszi maga mellé a telefont és egy zsebkendővel megtörli a szemét.
- Meg ne merj halni nekem, megértetted? – suttogja remegő hanggal, a szavakat nekem célozva.
A következő néhány órában Maya végig a szobában ült és a jegyzeteit tanulmányozta. Néha fel-fel nézett az ágy felé, mintha reggel lenne, és azt várná, hogy majd egyszer csak felébredek és nyújtózkodom egyet. Én pedig csak ülök mellette a másik széken és figyelem, ahogy néha kényelmesebb pozícióba helyezi magát, hogy lapoz, hol pedig az ajkait rágcsálja, közben pedig az őrületbe kerget a gondolat, hogy mit keresek itt, miért térek minden alkalommal vissza, és, hogy mi történik körülöttem. Hiszen Louis meghalt. Vagyis… Múltkor, az első alkalommal ő is itt volt. És Tessa. Hiszen ők meghaltak, nem? És egy alkalommal még anyámat is láttam. És miért fekszek én itt? Miért, mikor egyszer ezen már túlestem.
Miért?
Bárcsak megkérdezhetném tőle. Vagy bárkitől. Bárcsak hallana valaki, de úgy tűnik, teljesen néma vagyok a külvilág számára. Túléltem a halálomat… Anyám, ez de szarul hangzik. De igaz! A szívem megállt, a kórlap szerint már harmadszor, és még mindig itt vagyok, miközben azt sem tudom, mi a szar történik. Hová tűnt Nora, és Becca? Vagy Adam és a többi srác? Miért vagyok itt és látom magamat kívülről?
Miért 2016?
Annyi miért, és válasz egy sem.
Maya mozgására figyelek fel. Felkel a fotelből, az asztalra teszi a papírokat, és egy könyvvel a kezében áttelepszik a kanapéra. Eldől rajta és olvasni kezd. Az egyetlen fényforrás a kislámpa, amit a feje fölé elhelyezett éjjeli lámpa ad. Perceknek tűnik, de mire feleszmélek már réges-régen elmúlt hajnali egy óra is. A könyvet maga mellé ejtve aludt el.
Hajnali kettő múlott. Charlie lép be a szobába, kezében egy pokróccal, és mosollyal az arcán konstatálja, hogy Maya a kanapén fekszik és alszik. Ráteríti a takarót, aztán hozzám sétálva csak annyit mond;
- Fejezd be a makacskodást, és ébresztő! Megérdemli, hogy mellette legyél! Tudom, hogy hallasz, szóval ajánlom, hogy ne kényelmeskedj! Szedd össze magad!
Másnap reggel az ajtó csukódására ébredek fel. Mármint, ha ezt lehet alvásnak nevezni. Liam jött, kezében egy nagy adag péksüteménnyel és kávéval. Nem tűnik meglepettnek, mikor meglátja a kanapén fekvő Mayát. Lepakol a szobában lévő asztalra, és a kanapé elé térdel.
- Maya. – óvatosan megrázza a vállát.
- Csak még öt percet. Kérlek.
- Órára kell menned. Page elvisz, ha gondolod. – a fejére húzza a takarót és valamit motyog, amit nem értek, de a válasz alapján úgy tűnik Liam igen. – Kérhetünk a nővértől.
- Oké.
- Mindjárt jövök. – Liam feláll és távozik a szobából. Szinte azonnal belép a szobába egy magas, gesztenyebarna hajú lány. Élénken világító kék szeme vidáman csillog. Halkan becsukja az ajtót és beül Maya mellé.
- Szia. – óvatosan kibújik a takaró alól és nyújtózkodik egyet.
- Liam mondta, hogy szükséged lenne egy fuvarra. Eljössz velünk?
- Mennyi az idő?
- Fél nyolc. – feleli a lány, és Maya kezébe nyom egy papírpoharat meg valamit, ami be van csomagolva. – Még meleg. Út közben megeheted.
- Köszi, de kocsival vagyok. – megpróbál felülni, de eltorzul az arca és visszaesik a párnára. Page azonnal kiveszi a kezében lévő dolgokat, feláll mellé és rémülten nézi.
- Maya…
- Minden oké. – nem tűnik túl meggyőzőnek. Megrémülök, hátha valami baja van. A hasára szorítja a kézét, és hosszú, szinte óráknak tűnő másod percek után vesz egy mély levegőt. – Néha…még fáj. De semmi gond. – újra megpróbálkozik az üléssel, de ismét nem sikerül neki.
A franc essen mindenkibe, mi történik?
- Itt vagyok. – nyit be Liam.
- Tudtál szerezni? – kezét a szeméhez szorítja, a másikat pedig ökölbe szorítva a hasára.
- Igen. – Liam mellé lép és segít neki felülni. Semmit sem értek. Mi történt, hogy fájdalmai vannak? Bárcsak megkérdezhetném, de senki sem hall engem
*Eredeti előadó: Lawson
**fordítása: Mindenkinek kell egy kis távollét, hallottam, ahogy ezt mondja, egymástól távol. Még a szerelmeseknek is kell szabadság. Messze, távol egymástól.
***fordítása: Nem bírnám ki, hogy távol légy, egy napot sem, a testedtől. Nem karom, hogy elsodorja messze, távolra azt az egyet, akit szeretek. Ölelj át! Nehéz azt mondanom, hogy sajnálom! Csak azt akarom, hogy tudd…
Nagyon jó!:DDDD♥♥♥
VálaszTörlésnagyon jól írsz:D
gyorsan kövit:D
Boldog új évet!
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés