Hideg van, fázik a fenekem ezen a széken, de nem akarok felkelni. Magamhoz húzom lábaimat, és a térdemre hajtva az arcomat bőgök. Miatta költöztem ide, miatta döntöttem a maradás mellett.
Nem, valójában csak nem mersz tovább lépni, nem mersz egyedül maradni, súgja egy hang.
Lábak hangos csattogása ránt ki az önmarcangolásból. A hanghoz hamar társul a tulajdonosa is. A megállóban lévő táblához rohan és szemével az indulási időt lesi.
- A rohadt életbe. - jegyzi meg. Hát igen, ezt a buszt egy kicsit lekéste. Figyelem minden mozdulatát, és összerezzenek, amint a táblára csap. Ha jól gondolom, legközelebb majd csak kora reggel indul. Észre veszi, hogy figyelem, szóval gyorsan elkapom a tekintetem. - Ne haragudj, kölcsön kérhetném a mobilodat? - szólít meg.
Már éppen tiltakoznék, hogy semmi esetre sem, hiszen nem is ismerem, egy átlagos napon rögtön elutasítanám, de egy átlagos napon nem kapom rajta a pasimat, amint éppen a legjobb barátnőmmel csal. Szóval elő halászom a zsebemből és átnyújtom neki.
- Le fog merülni az aksi. - figyelmeztetem. Reggel éppen csak egy kicsit sikerült feltöltenem.
- Rendben.
Az ujjai gyors táncot járnak a billentyűzeten, aztán már a fülénél is van a telefon.
- Mack? Rohadtul el. Mit tudom én, tartsátok fel. Reggel. Tudom. Nem, nem az enyém.
Nem figyelek tovább a beszélgetésére, helyette inkább letörlöm az arcomon folyó könnyeket. A zsebemben kutatok egy tiszta zsebkendő után, de már egy sem maradt. Nagyszerű. Mostantól szipoghatok.
- Azt hiszem lemerült. - nyújta vissza a készüléket, amit szívem szerint a legmesszebb dobnék magamtól. Nick nem egyszer próbált már elérni, ahogy Olivia, de a második hívás után lenémítottam.
Helyet foglal melletem. Nem nézek rá, meredten bámulom a készüléket.
- Minden rendben? Úgy értem, te is lekésted?
Megrázom a fejemet. - Nem, nem késtem le.
Pulcsim ujjával megtörlöm az orromat.
- Tessék.
Egy adag zsebkendőt nyújt át. Nem tudok mit tenni, elfogadom. Végtére is, ezek csak zsebkendők, ő pedig csak segíteni szeretne.
- Kösz. - felelem.
- Akarsz róla beszélni? - jegyzi meg mellékesen.
Nem akarok. Miért akarnám elmondani neki, hogy az életem jelenleg darabjaira hullik? Mintha olvasná gondolataimat, úgy folytatja;
- Nincs is jobb egy társnál, akit jó esetben úgy, - a karórájára pillant. - maximum hét óra múlva soha többé nem fogsz látni. Amúgy elég pocsékul festesz.
Szóval nem csak szarul érzem magam de úgy is nézek ki? Nagyszerű.
- Nem régen összeköltöztem a legjobb barátnőmmel és a pasimmal, akik úgy tűnik, amíg én a lakbérért güriztem, egymás anatómiai megfigyelésével foglalták el magukat. - felelem.
Üresnek érzem magam, mint egy kancsó, amiből éppen most borítottak ki minden limonádét. Aztán újra sírva fakadok. Lehetetlenül, fulldokolva. Sosem tudtam kulturáltan sírni. Összeharapom az ajkaimat, remélve, hogy benttartom aminek bent a helye. Nem kell, hogy azt gondolja, hogy bolond vagyok. Taknyom-nyálam össze folyik, miközben azon kapom magam, hogy az elmúlt másfél évről beszélek neki. Sikerül rávennie, hogy induljunk el, a mondandóm hosszú az idő pedig hideg.
- Nem mehetek vissza a szüleimhez, mert akkor beigazolódna, amit gondoltak, hogy nem tudok megállni a lábamon egyedül.
- Hol dolgozol? - kérdezi, miközben át vesz két forró friss kávét az egyik utcai árustól.
- Fancy-Tracy-ben, ahol a kiszolgálás csodás, a kaja pedig ámulatba ejtő. - idézem a bolt szlogenjét, ahol már lassan másfél éve dolgozok.
- Úgy hallom nem almáid melója.
- Nem. - vágom rá azonnal. - Lehetek őszinte?
- Ki vele. Ez az őszinteségek éjszakája.
- Tanulni szeretnék, majd New Yorkban élni.
- Mi tart vissza?
- Nick-et, most rúgtak ki a munkahelyéről. -felelem. A súly ismét a vállamra nehezedik, ahogy rá gondolok. Lív a helyi egyetemen tanul, nincs ideje dolgozni. Így én vagyok az egyedüli hármunk közül, akinek a fizetéséből élünk. - Vagyis szinte még fel sem vették. Még amúgy is, New York, Amerika élve felemésztene.
Belekortyolok a kezemben szorongatott kávéba, azonnal leégeti a torkomat, és ijedtemben vissza köpöm a pohárba.
- Forró. - figyelmeztet, miközben igyekszem visszanyerni a hangomat. - Szóval, ez a Nick, a te...
- Pasim.
- Nem inkább az exed?
Nem tudom. Ha most szakítok vele, akkor az azt jelenti, hogy el kell költözniük onnan, és ebben a városban baromi nehéz szabad albérletet találni. Tudom, próbáltam.
- Na jó. Engedd meg, hogy őszinte legyek.
- Ez az őszinteségek éjszakája. - dünnyögöm a pohár felett, aminek a tartalma undorítóan hasonlít arra a löttyre, amivel a növényeimet szoktam tapoldatozni.
- Én úgy látom, hogy téged nagyon átvertek. Szóval az egyik lakótársad sem dolgozik, és te fizetsz mindent?
- Igen, éppen ezért enyém a lakás.- mutatok rá a dologra. - Nick kicsit problémás a munka terén.
- Ezt hogy érted?
- Nos, nem szereti ha parancsolnak neki, ezért kérte hogy én dolgozzak.
Rosszul érzem magam, hogy így kiadom az életemet valakinek, akit egyébként korábban nem is ismertem. És valószínűleg többet nem is találkozunk majd.
- Jézusom, ha ezek után nem dobod azt a gyökeret, akkor majd én elmegyek és...
- Nyugodj le kiskakas.
- Tudod mit látok? Hogy te egy frappáns csaj vagy. Kedves, talán túl kedves is néhány emberrel. Értékes. Több van benned, mint gondolod. De te félsz.
- Mitől?
Már vagy egy kilométert megtettünk, és biztos vagyok benne hogy körbe-körbe sétálunk egy blokkon, mert újra látom a pályaudvart. Egyre hidegebb van kint, még a leheletem is látszik. Imádom a telet, ha fel vagyok öltözve.
- Attól, hogy egyedül maradsz. - feleli. Megrázom a fejem, pedig belül tudom, hogy ez a valóság. - Ezert cserébe hagyod, hogy mellék vágányra állítsanak, és elfeledtessék veled az almáidat.
- Mi vagy te, valami pszichó mókus?
Már nem is ízlik annyira ez a kávé.
- Nem kell ehhez annak lenni. Áruld el mitől tartasz?
Nem tudom, akarom hazudni, de csak újabb könnyeket morzsolok el. Ismét rám tör az érzés, amit odabent, a lakásomon éreztem, miközben mereven bámultam rájuk.
- Hé, ne borulj ki újra, sajnálom ha nyers voltam. Hallod? Tessék itt egy zsebkendő.
A járda szélére húzódunk, hogy ne álljuk útját a sok hazafelé igyekvő városlakónak. A falnak dőlve, kezemmel takarom az arcomat.
- Oké, akkor itt van még zsepi, csak ne sírj.
- Nem akarok egyedül maradni. - hörgöm. - Nem tudom milyen egyedül lenni.
- Jól van a hölgy? - csatlakozik egy középkorú úr a társaságunkhoz. - Csak azért kérdezem mert elég furcsa hangokat ad ki.
Majdnem felnevetek a hallottaktól.
- Igen. Köszönjük. - rázza le. Nem tudok felnézni rá, hiába maradtunk immáron kettesben újra. - Ha már úgy is össze ragadtunk, van egy ötletem.
Kiveszi a kezemből a papír poharat, az egyetlen hőforrást és a legközelebbi szemetesbe hajítja.
- Amúgy sem ízlett.- rántja a vállát. Megragadja a kezem és bevonszol a mellettünk lévő sikátorba. - Bízz bennem. Nem foglak leütni még ilyenek.
- Még sem fordult a fejemben. - hazudom.
Kissé tartózkodva követem őt. Nem túl biztató hely. Ha fel akarja darabolni a testemet akkor azt hiszem a legjobb helyet választotta, mert ide a kutya sem jár. A fejem felett tiszta ruhák lógnak egy kötélen.
Hármat kopog egy nagy vas ajtón, ami néhány másodperccel később kinyílik neki. Alacsony kínai figura dugja ki a fejét. Váltanak néhány szót, mire az út szabaddá válik előttünk. Nyüzsgő konyhában tálaljuk magunkat. Idebent legalább jó meleg van.
- Maradj mellettem.
Így teszek. Néhány arc elég ijesztő ahhoz, hogy egyedül akarjak itt bármit is csinálni.
- Mit keresünk?
- Inkább kit, de már meg is van. Hé, Sanyaja!
A konyha hátuljában gubbasztó gyönyörű nő felé vesszük az irányt, aki amint rájon kit lát, az arca nyomban ragyogni kezd. Valószínűleg nem nekem örül ennyire.
- Szerbusz, Damijan. Mi szél hozott erre? Nem éppen hazafelé kellene tartanod?
- Lekéstem az utolsó buszt.
- Látod, ha végre felhagynál a makacsságoddal, holnap időben ott lennel.
Amíg ők ketten civakodnak kicsit, én szemügyre veszem a helyet. Mindenki pörög forog, az emberek homlokáról folyik az izzadtság, de egyik sem áll meg.
- Tessék, ezt fogd meg, és menj előre, balra lesz egy lépcső, menj fel és foglalj egy asztalt.
Átveszem a tálcát és így teszek. Isteni illatok szállnak. Követem az utasítást. A lépcső vége egy étterem VIP részlegére vezet, ahol csak kevesen tartózkodnak. Elfoglalom a korlát mellett lévő üres helyet, levetkőzök és leülök. Damijan egy egy hideg sörrel tér vissza, elfogadom.
- Jó étvágyat.
A kaja finom, a sör pedig hiába hideg, nagyon jól esik. Nem is éreztem magam éhesnek, amíg el nem kezdtem enni, de most úgy tele vagyok, mint a duda.
- Miért nem mész autóval? Kivételesen tudom, hogy még nyitva van a kölcsönző.
- Nem, autóval semmi képpen nem.
Felkelti az érdeklődésemet.
- Csak nem félsz? - viccelődők, de a reakciója másról árulkodik. Hoppá, ebbe beleléptem. - Mi történt?
- Néhány barátommal balesetet szenvedtünk mielőtt lediplomáztunk. Ketten meghaltak. - meséli könnyedén, mintha mindennapos sztori lenne. De a másik fele már egészen nehézen akar kicsúszni. - Ketten a kezeim között. Hiába a hosszú évek az orvosin, hiába a gyors ellátás, nem tudtam segíteni nekik, csak mert az autóban valami meghibásodott.
- Én annyira sajnálom.
- Régen volt. - legyint mintha minden rendben lenne. Pedig látom a távolba révedő tekintetén, hogy nincs egészen. Egy pillanatra mindketten a bárénekesnőre koncentrálunk, aki egy régi öreg bluest énekel, szaxofonnal kísérve.
Sosem jártam ilyesféle helyeken, de úgy látom hatalmas hiba volt a részemről. Talán Lív imádná.
- Min jár a fejed?
Annyi mindenen, hogy egyszerűen nem tudok sorrendet állítani a dolgok között. Akkor most elfognak költözni? Vagy megbánták és elfelejtjük?
- Fogalmam sincs hogyan tovább.
- Édesapám azt mondta mindig, hogy ne várd, hogy ők keressenek, menj és mutasd meg mit tudsz. - hallom amit mond, kozben az üveg címkéjét piszkálom. - Figyelj, látom, hogy hezitálsz. De ha nem most akkor mikor?
- Úgy érzem, mintha haldokolnék. - vallom be.
- Mintha a világod darabjaira hullana. Vágom.
- Még nem haltam meg, csak széthullóban vagyok. - kezdem csendesen az egyik kedvenc idézetem, a valaha volt legjobb embertől. - De ki nem? Mi mindannyian ugyanabban a süllyedő hajóban ülünk, és próbálunk jókedvűen evezni. Itt van például a karácsony. Ki a szarnak hiányzik? Aki kitalálta, annak biztosan sosem kellett nehéz csomagokat cipelnie. Nekünk viszont minden felesleges cuccunktól meg kell szabadulnunk ahhoz, hogy lássuk, hol is vagyunk valójában. Pontosabban, hogy hol nem vagyunk. Mert minél több cucctól szabadul meg az ember, annál világosabban lát. Az életben minden fordítva működik. Ha fordítva él valaki, a nirvána az ölébe pottyan. Charles Bukowski.
- Te Bukowski-t olvasol? - szólal meg egy pillanattal később. Igazán meglepettnek tűnik.
- Aha, ha van időm. - ismerem be.
- Egyre jobban bírlak. Komolyan, hol voltál eddig?
Még maradunk egy kicsit, melegedünk, iszogatunk, beszélgetünk. Teljesen lényegtelen dolgokról, mint hogy amerikai foci, vagy európai. Hogy a Szerelmünk lapjai, vagy a Lalala Land a legjobb film. ( Nem tudtam dönteni, ebben a kérdésben.) Vagy hogy Justin Timberlake jobb énekes vagy jobb színész. ( Én jobban szeretem énekesként.) Hogy Adele vagy Paloma Faith. ( Paloma. ) Hogy Trump vagy Clinton (Nem jutottunk dűlőre.) Mire észbe kapok, már egyáltalán nem fáj a fejem a dolgok miatt, ami előttem áll, vagy ami mögöttem. Csupán a pillanatra koncentrálok és a csodára, hogy rá akadtam erre a srácra - na jó, pontosabban ő nem hagyott magamra.- itt mellettem, akit hirtelen azon kapok, hogy jobban ismer, mint az eddigi barátaim. Pedig még csak néhány órája ismerjük egymást. Ő magas jóképű, amennyire egy orvos csak lehet, kedves, és megértő. És jó beszélgetni vele.
- Tudod mit? Van egy ötletem.
Az előttünk álló telefonfülkéhez lép, bedob egy érmét aztán felem nyújtja a kagylót.
- Most mi van? - várom, hogy instrukciókkal álljon elő. Pillanatokon belül még is kapom őket.
- Kering egy mitosz a városban, miszerint ha magányos vagy és legszívesebben mindent visszacsinálnál, kapsz egy lehetőséget a sorstól. Csak pötyögd be a születési dátumodat, és a dátumot, amikor önmagaddal beszélnél aztán fel tudod hívni magad.
- Ez hülyeség.
Szemforgatás kíséretében annyit felel: - Akkor kezdem én.
Beírja a számokat, majd a füléhez emeli a telefont.
- Régen is utáltam a mobilokat. - várakozik, mintha ez mind valós lenne. - Na végre. Igen, megint te vagyok. Nem csak annyit szeretnék, hogy tanulj, mert a záró vizsgáid nem fogják megírni egymást. Ja, és nem muszáj az iskola futball csapatába jelentkezned. Oké, akkor mondd meg az öregnek, hogy szeretem. Csá-császár.
Alig bírom ki nevetés nékül. Nem gondolhatja komolyan.
- Te jössz.
- Ahogy mondtam már, szerintem ez...
- Megint a formaságokon gondolkozol. Gyerünk.
Várakozón tekint rám. Ennek semmi értelme és teljesen ostobán érzem magam tőle. Mindenesetre bizalmatlanul a kagylókért nyúlok, bedobom az érmémet és bepötyögöm a számokat.
- Még mindig úgy gondolom, hogy...
- Hülyeség. Vágom. Na?
- Semmi. - rázom a fejem. Sosem voltam jó színészkedésben.
- Csak várj, mindjárt.
Összeszedem a gondolataimat. El sem hiszem, hogy sikerül belerángatnia ebbe. Hogy őszinte legyek azt sem hiszem el, hogy vele lógok, tekintve hogy órákkal ezelőtt még a létezéséről sem tudtam.
- Azt sem tudom mit mondjak neki.
- Bármit, amit azt akarod, hogy tudjon. Mondjuk, hogy az exed egy pöcs.
A fűlkének támaszkodik és engem figyel. Szemébe nézek, hogy erőt merítsek belőlük, majd arra gondolok, vajon esett valaha kétségbe? Annyira erősnek és határozottnak tűnik.
- Stss, felvette. Halló, Willow? Én vagyok te...vagyis Te én vagy... Szóval a jövőből hívlak azért, hogy elmondjam; gyönyörű vagy. Beszélj egy kicsit hangosabban, légy büszkébb. Nem, nem szívtam semmit, én csak... Egy napon találkozol egy sráccal. Nagyobb szükséged lesz rá, mint gondolnád. Ne higgy senkinek, aki a barátodnak mondja magát. Ne bízz senkiben, aki azzal kezdi, hogy bízz benne.
- De hát én is így kezdtem! - háborog mellettem Damijan.
- Stss! Megy az idő...ó, nem. Ő egy barát. - szememet hosszasan időztetem arcán. - Tartsd nyitva a szemed...Rendben, majd még beszélünk. Szi...
- Várj, még valami. - kiveszi a kezemből a telefont, és bele szól. - Willow? Én vagyok az a barát...csak annyit akarok mondani, - mélyen a szemembe néz. - hogy költözz New York-ba, és kezdj ott új életet. Meg tudod csinálni. Fogadj örökbe egy kutyát, és ne macskát, mert azok álnok kis dögök! Valamint, az exed egy pöcs. - rám vigyorog. - Csak ennyit akartam... ja és még valami! Ne igyál kávét utcai árustól!...rendben. Szia.
A telefont a helyére teszi, és helyette hideg kezemet ragadja meg.
- Mit mondott?
- Megígérte, hogy mindent megtesz. És már holnap örökbe fogad egy kutyát.
A hajnal korábban érkezik, mint bármelyikünk is szerette volna. Végül vissza vonultunk a buszmegállóba, ahol egymásnak dőlve figyeljük a galambokat. Az óra egyszer csak négyre vált, aztán ötre, hihetetlen sebességgel közelítve ahhoz a perchez, amikor el kell válnunk.
- Willow.
- Hm? - a szemeim lassan leragadnak. Már az sem nagyon zavar, hogy hideg van, Damijan közel tart magához, és a testünk elég hőt termel az életben maradáshoz.
- Mit fogsz most tenni?
Körülményesen átgondolom. Mindent átfuttatok lassú agyamon.
- Nem tudom. - felelem hosszú hallgatás után.
És tényleg nem tudom, de amikor az emberek megérkeznek a buszmegállóba, kicsit úgy érzem mintha véget érné valami. Ismét rám tör az érzés, nem akarok egyedül maradni. De megacélozom a szívemet, és csak pár könnycseppet engedek kiszökni, amikor már a sorban állunk, hogy Damijan felszálljon.
- Jó fej vagy Willow. Nagyon kedvellek. Ne hagyd, hogy ez a város tönkretegyen.
Hiába akarnék bármit is mondani, hiába minden akarat, amikor az ajka az arcomhoz ér, olyan érzésem támad, mintha valami épp most kezdődne el. Valami jó, valami új. Mert bár a sebek a szívemen mélyre szaladnak, rájövök, hogy csak időre lesz szükségem. Türelemre, magammal szembe. Amit a telefonba mondtam, azt valójában magamnak kell megfogadnom.
- Remélem még találkozunk. - búcsúzik. - Ne feledkezz meg rólam olyan könnyedén.
- A srácról, aki Bukowski-t olvas? - viccelődök.
- A jóságra néha a pokol kellős közepén bukkan rá az ember. Charles...
- Bukowski.
Ismerem ezt az idézetet, és a helyzet is bizonyítja, hogy a dolgok amiket ez az öreg annak idején leírt nem csak egy iszákos fickó szavai voltak.
- Minden jót, Willow.
- Damijan, köszönök mindent.
Sosem fogom elfelejteni ezt az éjszakát.
Néhány évvel kesőbb
Az ajtó feletti csengő hangja elveszik a tömeg zajában, ahogy a férfi belép a cukrászdába. Gyorsan szeretett volna túllennni rajta, letudni ezt a feladatot, aztán folytatni a napját. Kinek van kedve esküvői tortát választani? Nem mellesleg úgy, hogy nem neki kellene. Fogalma sincs valójában mi legyen. Ismeri ezt a helyet, legalábbis régen ismerte, amikor Fancy-Tracy neven futott. Valószínűleg az évek alatt át alakították.
- Jó napot! Tudok segíteni önnek? ,
Végre elért a pulthoz, ahol egy kedves hölgy fogadja. Összeszedi a gondolatait, aztán elmondja, hogy mi a helyzet.
- Sajnos ebben nem tudok segíteni, de ha megtenné, hogy helyet foglal, akkor máris szólok az üzletvezetőnek.
- Köszönöm. - feleli, miközben megcélozza azt a helyet, ami most szabadult fel. Legszívesebben itt hagyná ezt az egész kócerájt, mert nincs kedve ehhez, de Danny és Nina egy műtéten vésznek részt, és kimondottan a férfit bíztak meg ezzel. Helyet foglal, és amíg az üzletvezetőre kell várni az üzenőfalra ragasztott, tűzött cetlik olvasásával foglalja el magát.
" Bátrabb vagyok. "
" Felmondtam. "
" Ott hagytam. "
" MEGKÉRTE A KEZEM! "
" Terhes vagyok. "
" Megszereztem a jogosítványt! "
Mi a fene ez, hova kerult? Aztán elolvassa a középre biggyesztett, kicsit már gyűrött cetlit.
" Kezdj új életet. Megérdemled a jobbat. " alatta pedig egy leragasztott rész. Annyira ismerősnek tűnik neki, hogy muszáj megnéznie mi rejlik a fecni alján. Egy cím és egy név.
Az ő neve.
- Jó napot, én Willow vagyok, az üzlet tulajdonosa, miben...Damijan?
Csak egy pillanatba telik mire felfogja a történteket, de addigra a lány már a nyakába veti magát, és nem is engedi el egy ideig.
- Hogy kerülsz te ide? Annyira örülök, hogy látlak.
Willow figyelmezteti kollégáit, hogy ez el fog tartani egy darabig, aztán hoz maguknak sütit meg inni valót, és egy olyan hosszú beszélgetésbe kezdenek, aminek úgy tűnik sose lesz vége. Mindketten csak mesélnek, de a lánynak több mondanivalója van.
- Nagyon jól nézel ki, jobban mint legutóbb. - viccelődik Damijan.
- Ja, lefogadom nem nézek ki olyan szarul. - idézi a fiú szavait. Azokat a szavakat, amik végül egy életen át tartó hálához vezettek.
Elmeséli, hogy a lakása előtt állva a zsebében megtalálta az üzenetet és a kulcsot is, amit a férfi rejtett oda, és hogy még aznap reggel át is költözött a lakásba. Mesél neki erről a helyről, hogy fel akart mondani és itt hagyni a kócerájt, de helyette inkább megvette és már évek óta sikeres az üzlete.
- Néhány hétre átköltöztem egy baráthoz New Yorkba, de a szívem visszahúzott ide, mindannak ellenére. Aztán megvettem ezt a kis kosz fészket.
- The Cure, a gyógyír?
- " Elvesztettem a hitem, elkövettem a saját hibáimat. Egyedül jobb leszek, higyj nekem. Kicsit elveszett voltam, de többé nem. Kicsit sebezett voltam, de többé nem. Kicsit elhanyagolt voltam, de többé nem. Potyogtak a könnyek, de többé nem. Kicsit zavart voltam, de többé nem. Kicsit elhanyagolt voltam, de többé nem. Rendben vagyok, meg van a gyógymód. " - bök a falra írt idézetre, aztán a másik oldalon egy másikra. A férfi alig tudja követni. - " Istennek, egy percbe telt, hogy megtaláljon. A szabadság, amit találtam, felér egy millióval. Minden bajt magam mögött hagytam, és amire egyedül szükségem van, hogy a szívem vezessen."
- Lenyűgöző munkát végeztél. - dicséri. El van ámulva.
- Köszönöm, én igazából, tudod nagyon sokat segítettél nekem aznap. Amikor átköltöztem a lakásodba, olyan volt, mintha akkor vettem volna először levegőt. Apropó, ha már itt tartunk. - a lány a nyakláncához nyúl, amin a kapott kulcs lóg. Lecsatolja és átnyújtja azt a jogos tulajdonosának.
- Köszönöm. - ebben az egy szóban annyi minden rejtőzik, annyi kimondatlan érzelem, hogy legszívesebben örökké ezt ismételgetne a férfi jelenlétében.
- Merre laksz most?
- Innen néhány saroknyira, Lolával, a spánielemmel.
- Egyedül laksz? És szereztél egy kutyát?
- Nos, igen. És nem is olyan rossz. És te?
Végtelen beszélgetésük úgy tűnt sosem akar véget érni, de akkor a fiú telefonjának csengése szakította félbe őket. Mennie kell, a férfinek vissza kell mennie dolgozni, hiába a szabadnapok, hiába az újra találkozás. Ám ezúttal nem bízzák a véletlenre. Damijan egy cetlit csúsztat át a lánynak, nevetgélve kísérő ki őt az üzletből. Minden alkalommal csupán egy cetli marad majd a férfiből amikor találkoznak? Ám ezúttal amikor kinyitja azt egy telefon számot pillant meg rajta, és egy rövid üzenetet.
" Ne tűnj el újra. "
Úgy tűnik Willow újra megtalálta a gyógyírt. Legszívesebben azonnal kitűzné a falra, ahogy eddig mindent, ami jó történt vele. Fel a falra a sok vendég öröme közé. Ám ezúttal nem teszi, megtartja magának. A farzsebében tartott telefonjába pötyögi a számot és egy rövid üzenetet küld a férfinek, aki már valószínűleg ismét a pályaudvar felé rohan.
" Ha az életben az ember csak egy személyt is boldoggá tehet, akkor az életének értelme van. -C.B. "
" Ne tűnj el újra. "
Úgy tűnik Willow újra megtalálta a gyógyírt. Legszívesebben azonnal kitűzné a falra, ahogy eddig mindent, ami jó történt vele. Fel a falra a sok vendég öröme közé. Ám ezúttal nem teszi, megtartja magának. A farzsebében tartott telefonjába pötyögi a számot és egy rövid üzenetet küld a férfinek, aki már valószínűleg ismét a pályaudvar felé rohan.
" Ha az életben az ember csak egy személyt is boldoggá tehet, akkor az életének értelme van. -C.B. "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése