II. évad / VIII. rész.

Mert csak az én szívem tört össze...

Nora az orrát ráncolja, mikor Jeff, az egyik biztonsági őr megjelenik, oldalán az újságíró csajjal.

- Ha nem bánjátok, egy pillanatra elrabolnám Harryt. - szólal meg Jeff. Bólintok, majd kilépek a körből, magukra hagyva a lányokat. - A rendezvény szervezője nem volt elragadtatva az ötlettől.

- Milyen ötlettől? - értetlenkedek. Tisztában vagyok vele mire is gondol. - Az újságíró csaj? - egy egész másodpercre hátra pillantok. Nora elvegyült a hírességek közt, Becca pedig zavarodottan áll ugyan ott, ahol az előbb hagytuk.

- Bármi van...

- Jeff. Minden kockázatot vállalok, nem lesz probléma. - mereven bólint, majd visszasétál a helyére.

- Hello, haver! - csap vállon egy erős kéz. Drake az. Nora volt munkatársa. Még az előző filmbemutatón ismerkedtünk meg, és szinte mondhatni, hogy egy hullámhosszon pendülünk.

- Hello. Mi a helyzet?

- Semmi kedvem nem volt ma ehhez a cécóhoz.

- Oh, ezzel nem mondasz újat.

- Lelépünk a film felénél? - oh. Igen. Erről a hullámhosszról beszéltem. Drake utálja az ilyen rendezvényeket. Baró dolognak tartja a forgatást, de az ilyen parádékat utálja.

- Ma nem. - rázom a fejemet.

- Akkor majd legközelebb. - int és át sétál a következő csoporthoz. Körbenézek a teremben, ami tele van vad idegenekkel. Olyanokkal, akikről az életben nem hallottam, vagy nem láttam őket. Szerzek magamnak egy pohár italt, és mielőtt még keresésére indulnék, drága újságíró barátocskám rám talál. Nem egészen tizenöt centivel lehetek nála magasabb, ezért mikor bele botlok, kicsit le kell tekintenem. Egy farmerkabát van rajta, és egy feszülős csípőfarmer. Nincs éppen meleg, csodálom, hogy nem fagyott meg odakint. Haját szoros kontyba fogta, és ugyan úgy ráncolja szemöldökét, mint az előbb Nora. Így sokkal határozottabbnak tűnik. - Woaw. Mi járatban? - először meghökken aztán kezeit ökölbe szorítva mérgesen tekint rám.

- Hogy mi járatban?- kérdezi fojtott hangon. - Te rángattál be ide, holott nekem ehhez semmi kedvem sem volt.

- Oh, hát sajnálom, hogy...

- Ez valamiféle bosszú, a tegnapi miatt? Mert azt borzasztóan sajnálom. - szakít félbe. Ha most az jön, hogy ő azokról semmit nem tudott, akkor helyben földhöz vágom magam! - Csak később adták át a listát. - sokáig bámulom, és közben azon tanakodom, vajon mennyi ebből az igazság, és arra az elhatározásra jutok, hogy ez a nap már csak nem lesz szarabb. Szóval, ha tényleg igazat mond,- egy a millóhoz. - akkor szórakozzunk!

- Oké.

- Mondom, hogy... - kezd védekezni, mint aki nem hallotta, amit az előbb mondtam. - Hogy mit mondtál? Oké? Mármint mit oké? Az, hogy elhiszed, vagy elfogadod a bocsánatkérésemet, vagy... miért nem fogom már be? Mármint. Oké. - felnéz rám, az arca kicsit kipirult.

- Megbocsájtom. - közel hajolok a füléhez, amitől összerezzen. - Azonban ne akarj következő alkalmat, mert kurvára elintézem, hogy soha többet ne alkalmazzanak. - szinte látom, ahogy megdermed a szóválasztékomtól, és annak tartalmától. Felegyenesedek, felé emelem a poharat, és ellépek mellette. - Apropó. - fordulok vissza. - Jó szórakozást. A teremben találkozunk. - mielőtt még elfordulnék, találkozik a tekintetünk. Egyszerre meglepett, dühös, és zavarodott. Ezekkel az érzésekkel hagyom magára és elvegyülök a tömegben.

~×~

- ... főszerepben Mattew Douglas és Emma Froes. Rendező,..

- Hol a kis barátnőd? - kérdezi Nora gúnyosan. Ami azt illeti, nem tudom. Már húsz perce, hogy mindenki elfoglalta a helyét, de a vörös kiscsaj nem érkezett meg. A film maga tíz perce megy, és kétlem, hogy eltévedet, hiszen hatalmas betűkkel lett feltűntetve.

- Biztos a mosdóban van. Mindjárt csatlakozik, ne aggódj. - vigyorgok rá. Megrázza a fejét, megforgatja a szemét, és ismét visszatér a tekintete a filmhez. A telefonom hangosan zenélve csörög, amivel magamra vonom néhány... na jó. Mindenki figyelmét. Azonnal előveszem a zsebemből és kinyomom. Lenémítom.

' Mi van?? ' - írom Jeff-nek.

' Ne haragudj, de akadt egy kis gond. ' - válaszol azonnal.

' Fasza, de nem engem fizetnek a kis, vagy, akár nagy gondok elhárítására..! '

- Harry! - suttogja dühösen Nora. - Mindenki téged figyel. Tedd már el az istenért, és koncentrálj a filmre!- hűha! Ennyire kedvesen dühös sem volt még rám. Biztos a mögöttünk ülő rendező teszi ezt vele. Bár bevallom, ezért az alakításáért már Oscar-t érdemelne.

A telefon újra rezegni kezd a kezemben.

' Felelősséget vállaltál a csajért aki a film helyett itt parádézik és el akar menni... A főnökség nincs elragadtatva a műsorától! ...? '

 Oké, ez azért több okból is érdekes. Parádézik és el akar menni? Hmm. Jeff nem sokszor szokott kiakadni, de ezeket olvasva nem tűnik elégedettnek. Felállok a helyemről és a sorok közt távozok anélkül, hogy Nora bármit is beszólhatna, bár a vagyonomat merem rá tenni, hogy később duzzogni fog.

Ahogy becsukom magam mögött az ajtót, meghallom valakinek a kiabálását. Gyorsabban szedem a lábam. A bejárathoz sétálok, ahol Jeff és még két társa állnak. A lányt sehol sem látom, és bár nem igen izgat, hogy haza ment-e, azért megkérdezem tőle.

- Elrohant a mosdóba, és azóta ki sem jött. - ó, szóval még itt tartózkodik? Azt gondoltam, hogy azonnal lelépett miután úgy beszéltem vele, ahogy. De nem. Úgy tűnik megvárta, amíg a tömeg bevonul. Utána megyek a mosdóba. Arra számítok, hogy bezáródott, de attól tartok az érzékeim a mai este nem igazán vannak a toppon. A mosdó tele van tükörrel, amin egyáltalán nem lepődök meg. A WC ajtók zöme nyitva, csak kettő a csukott. Valaki szipog, majd halkan felzokog. Talán nem tudja, hogy bejöttem?

- Hé. - szólalok meg. Az enyhe zaj elhal, és hallom, ahogy levegőhöz kap. Találomra kinyitom az egyik csukott ajtót és ott találom őt, a WC tetején ülve vörös, kisírt szemekkel. Sok mindent el lehet rólam mondani. Hogy bunkó vagyok, szarok a világra, alkoholista vagyok, egy éjszakás kalandok elkötelezett híve, és még sorolhatnám, de azt nem, hogy nem zavar egy lányt vagy nőt sírni látni. Ez anyámra és a nővéremre emlékeztet az utolsó nap, amikor láttam őket. Nem volt búcsú, nem volt ölelés, nem volt ' Viszlát ', egyszerűen csak zokogó édesanyám.

A konyhapultnál ült, emlékszem. Anya és Gemma. Maya akkor két hónapja ment el. Megőrültem. Teljesen kifordultam magamból, és ha ez nem lett volna elég, a banda is feloszlóban volt. A rajongók megbolondultak, az újságírók pedig a kelleténél is jobban ' piócák ' lettek. A rendőrség is a nyakunkon volt. Mayát keresték. Folyamatosan részegen mentem haza, mert egy pillanatra sem tudtam betenni a lábamat a londoni lakásba. Nem törődtem senkivel. A vendégszobában aludtam, mert nem bírtam elviselni a párnába ivódott tusfürdőjének, parfümjének illatát.

Hajnali három volt, mikor elindultam a konyhába egy fájdalomcsillapítóért. Akkor találtam rájuk. Anyám a tenyerébe borulva zokogott, és kihallottam a hangokból, ahogy a nővérem is.

- Nem bírom. - suttogta anya. - Ő sem bírja. Egyikünk sem bírja sokáig.

- Anya... - mind a ketten felzokogtak, és az a látvány összetört belül. Nem csak magamat, de a körülöttünk lévőket is tönkretettem. Sosem akartam bántani őket. A történtek tönkretettek mindent. Még akkor felmentem a szobámba, minden hang nélkül összepakoltam. Nem maradhattam ott tovább. A legelső Olaszországba tartó repülőre foglaltam magamnak jegyet. Reggel ötkor indult. Nem gondolkodtam a következő lépéseken, csak leléptem miután megbizonyosodtam róla, hogy Gemmáék visszavonultak. Az első banknál leszedtem a számlámról tizenötezer fontot, a kocsimat a parkolóban hagytam, és Olaszországba repültem. Elvágtam minden kötelet, és hagytam, hogy zuhanjak. A pillanatnak éltem, elérhetetlennek tűnt minden. A telefonom-kikapcsoltam és kizártam a külvilágot, kizártam a családom, a barátaimat és mindenki mást, aki számított valaha is valamit. Sok mindent sikerült elfelejtenem abban az időben, de azt a képet, mikor anyámat és a nővéremet sírni láttam, - miattam. - azt sosem felejtem el.

És most itt egy lány, aki nagy valószínűséggel miattam sír. Kevés dolog miatt érzem magam taplónak, de ez miatt, úgy igazán mélyen. Megköszörülöm a torkom, és próbálom eldönteni, mit mondjak most.

Bocs, hogy egy barom vagyok? Esélytelen.

Sajnálom, ha megbántottalak? A-a.

Beszéljük meg? Abból következtetve, ahogy épp mered rám, nem hiszem, hogy szóba akar állni velem.

Egyáltalán mit keresek én a lány mosdóban? Meg vagyok zavarodva? - Öm... - ismét megköszörülöm a torkom, beletúrok a hajamba és hátralépek.

- Kint megvárlak. - bólint, én pedig azonnal kihátrálok. Az ajtó mellett várakozok, és hallgatózok. Hallgatom, ahogy megnyitja percek múltán a csapot, hallgatom, ahogy az elektromos kézszárító beindul és percekig szárítja a kezét. SMS-ezek Max-nek, hogy szerintem lelépek.

' Minden ok? ' kérdezi.

' ja, megbirkózom vele.... ' - felelem. Visszaír, de nem nézem meg, mert kinyílik mellettem az ajtó. Némileg jobban néz ki, de még most sem az igazi. Hosszú vörös haja a vállára omlik, szemei vörösek a sírástól, és kerüli a tekintetem.

- Haza mennék. - mondja elhaló hangon. Már majdnem újra sírni kezd, de összeszedi magát.

- Persze. - kiegyenesedek, és visszasétálunk némán a bejárathoz. Jeff azonnal megjelenik.

- Haza tudsz menni? - fordulok Becca felé. - Felhívom az egyik barátom. - ránt vállat. A zsebéhez nyúl, majd Jeff-re tekint. - Már ha visszakapom a telefonomat. Meg a gépemet, a tásksámat és a kabátomat. - jegyzi meg gúnyosan. Hát persze, hogy elvették tőle ezeket, hiszen újságíró egy ilyen rendezvényen? A biztonságőr ökölbe szorítja a kezét, majd int egy másiknak, aki egybe hozza azonnal ide őket. Szinte ki tépi a kezéből a dolgait, és elsétálva az őrök mellett elhagyja az épületet.

- Honnan ismered? - kérdezi Jeff.

- Tegnap interjút készített velem. - mondom, mintha semmit sem jelentene, közben mélyen egy baromnak érzem magam.

Hívok egy taxit, ami úgy tíz perc múlva érkezik meg. Addig elköszönök néhány sráctól, akit ismerek, és megkérem őket, hogy ha Nora keres, mondják azt, hogy fontos dolgom akadt. Kilépek az épületből és azonnal rágyújtok. Marha rossz szokás, de a részemmé vált.

Kint csend van, csak néhány fiatal maradt még, de már ők is hazafelé indulnak. Hangosan nevetnek valamin, amit az egyik mondott. Beszállnak egy kocsiba. A nevetés és a jókedv hangját felváltja a kocsi zaja. Egy ősrégi kisbuszt vezetnek, ami elnyomja a más zajokat. Addig követem a kocsit a szememmel, míg el nem tűnik a kanyarban.

Csend van, és csak a város zaja az amit hallok. Autók hangját, ahogy elsuhannak az éjszakába, ahogy messze valaki ráfekszik a dudára, tinédzsereket az út másikoldalán, akik belevágnak az éjszakába, kutyák csaholását a közeli lakónegyedben, és egy halk, mégis hangos beszélgetést úgy körülbelül tíz méterre tőlem.

- Kérlek! Nem tudok hazamenni. - hirtelen rájövök honnét ismerős a hangja. Le lépek a lépcsőre és a hang irányába fordulok. Becca az épület falának támaszkodva guggol és a füléhez tartott telefonba beszél. - Azt otthon hagytam...Nem, azt hittem együtt megyünk vissza... Ne csináld már! Vienz. Non posso chiedere niente altro. Per Favore!... - oké. Ebből talán az utolsó szavakat értem, abban sem vagyok biztos. Vajon milyen nyelven beszélhet? - Uhg. Akkor mindegy... Oké, semmi gond... Haza sétálok... Igen... holnap... Ciao. - aha! Olasz. Olaszul beszélt. Leül a nedves hideg köre, fejét a térdére hajtja, és hallom ahogy újra sírni kezd. Vállai megrázkódnak a sírástól.

Argh! Miért kell neki mindig sírnia a jelenlétemben? Jobban tenném, ha most megfordulnék, hátat fordítanák neki, és úgy csinálnék, mintha itt se lettem volna. De a lelkiismeretem egy mocskos kis féreg. Belemászott a gondolataimba, és nem tudok szabadulni. Azt hittem az évek során sikerült megszabadulnom tőle teljes egészében.

Megáll egy kocsi nem messze az épülettől. Megérkezett a taxi. És micsoda egyszerűséggel tudnák most lelépni! De én mégsem teszem, hanem inkább eldobom a cigarettát, közelebb lépek, és megérintem a vállát.

- Szükséged van egy fuvarra?

- Nem. - rázza a fejét. Előhalászok egy zsebkendőt a zsebemből és felé nyújtom. Összehúzott szemekkel veszi el, és törli meg vele az arcát. Vajon mire gondolhat most?

És miért érdekel engem egyáltalán, hogy ő min gondolkodik?

- Hát, az előző beszé...

- Miért csinálod ezt? - mert komplett hülye vagyok? Igen, ez lesz az!

- Mit? Hogy segítek hazajutni valakinek aki rá szo...

- Nem. Nem csak erről beszélek! - szakít félbe felháborodottan. - Tegnap majdnem eltörted három bordámat, ma beviszel egy ekkora rendezvényre, ahol megfenyegetsz, hogy kurvára ki fogsz rúgatni, most meg haza akarsz vinni? - oké, talán nem is olyan nyuszi, mint hittem. - Nem vagyok egy plüss állat, aki csak úgy nyeli a hangulatingadozásaidat. Ember vagyok!-  Sok mindent el tudok viselni.. Amíg elegem nem lesz! Mert én is emberből vagyok!

- Baszok rád. - vetem oda hidegen. - Nem könyörgök neked! - aztán se szó se beszéd faképnél hagyom. Beszállok a taxiba és benyögöm az első címet, ami eszembe jut. Nehezen kapok levegőt, a gondolataim össze vissza cikáznak az agyamban. Lehúzom az ablakot, és hagyom, hogy a beáramló hideglevegő lefagyassza a nem kívánt emlékeket, mielőtt túl mélyre merülnék bennük.

~×~

- Uram! Megérkeztünk! - talán egy kicsit túlságosan is kikapcsoltam. Felhúzom az ablakot és kifizetem a fickót.
- Menjen vissza oda, ahonnan jöttünk. Egy vörös hajú lányt kell keresnie. Vigye oda, ahova ő akarja. – annyi pénzt adok a csávónak, hogy Becca akár a következő megyében is lakhatna, akkor is elég lenne.- Világos, tejeskávé hatású kabát van rajta, a neve Becca Cabott.

- Rendben. Viszlát.

- Viszlát. - becsukom az ajtót, és alig lépek hátra, a taxis elindul vissza.

Egyedül maradtam. Teljesen egyedül... Vagyis nem. Előttem, a főút túloldalán milliónyi halott. Ez a temető évszázadok óta itt van. Itt temették el a nagyanyám, az öregapám, és azoknak az őseit is. Itt nyugszik néhány régi ismerős, néhány régi szomszéd, és valahol köztük a legjobb barátom is. Louis.

- Jó estét fiatalember. - szólít meg egy öreg faszi. Majdnem behúzok neki, mert megijesztett, de még éppen idejében szedem össze magam. Sötét van, egy Temetőben vagyunk, ő pedig csak úgy megjelenik, és jó estét kíván. Volt ennek gyerekszobája?  

- Üdv. - köszönök, majd tovább megyek. Nem terveztem hosszú beszélgetésbe bonyolódni vele, ő azonban nem adja fel.

- Tudok segíteni? - valószínűleg úgy sem fog békén hagyni, sőt, ami azt illeti, lehet, hogy még segíteni is tud. Talán órák hosszát is kereshettem volna, ami itt kizárt! Ettől a helytől kiráz a hideg.

Lehet, hogy egy baromnak fogok tűnni, de most vagyok itt először. Nem voltam a temetésen sem, sem utána bármikor. Ugyan négy évem volt rá mégsem jöttem soha, inkább Amerikában éltem tovább az életemet, mintha semmi sem történt volna. Nincsenek kifogásaim. Borzasztó barát vagyok.

- Igen, valószínűleg. – fordulok felé. – Egy régi barátom - már ha nevezhetem még így, ezek után. – Louis Tomlinson sírját keresem.

- Louis? – végigmér, és próbálom türtőztetni magam. Most nem épp kioktatásra szorulok, hogy miért ilyen későn érkeztem, egyszerűen csak meg akarom találni a sírját! - Igen. – derül fel hirtelen. És még azt mondják, hogy nekem vannak hangulatingadozásaim. – Azt hiszem tudok segíteni. – megindul én meg szó nélkül követem. Út közben mesél az itt töltött éveiről, néhány furcsaságról, én pedig többször is elhatározom, hogy sosem fogok ilyen helyen dolgozni. Inkább haljak éhen! Elhaladunk egy sir mellett, - George Welotrewi - aminek tetején virágok hada áll, és eszembe jut, hogy nem hoztam virágot. A francba! Lelassítok, és amíg az őr a kalandjairól dumál  én lenyúlok egy szál virágot.

- Kösz, George. – suttogom, és szedem a lábam, hogy beérjem, de ő megáll, én pedig majdnem belefutok. Egy hatalmas vas kerités előtt álltunk meg.

- Ez mi? – kérdezem, míg előszed egy marék kulcsot, kiválaszt egyet és a zárba dugja. Lelki szemeim előtt látom, ahogy nem találja el a kulcsot, ezért most itt fogunk szobrozni egy ideig, míg mindegyiket belepróbálja, de nem! Elsőre sikerült neki.

- Csak engedéllyel lehet belépni. – engedéllyel? Miféle engedéllyel?

- Milyen engedéllyel?

- A fiú halála után, a szülőktől kapott a temető vezetése néhány nevet akik beléphetnek. Ugyan így van a bent lévő többi halottal. – nos, nem rossz ötlet. – Látni a kellett volna. A srác temetése után rajongók ezrei érkeztek, és lepték el végső ajándékaikkal, virágokkal, fényképekkel a kaput, és még az utcát is. Utoljára ilyet Diana halála után láttam. Nagyon szerethették. – úgy bizony. Nagyon szerették. Ebben biztos lehet.

- És, - köszörülöm meg a torkom és össze szedem magam, mielőtt még sírni kezdenék itt lelőve az „engemaztánmindenhidegenhagy” imidzsem. – kik azok, akiknek engedélyük van?

- A család, a menyasszonya, - Eleanor? Eleanor a menyasszonya volt? Na most még inkább a mélyben érzem magam. Nem tudtam. Mármint, persze, hogy nem tudtam, hiszen mindannyiikat kizártam az életemből. Pedig Louis mentségére legyen mondva, Ő aztán próbálkozott! Ami azt illeti a saját magam felhúzott falai voltak a legkizáróbb okok, hogy én valaha is hazajöjjek, vagy tartsam a kapcsolatot bárkivel is. Túl magas volt. Áttörhetetlen. – egy két iskolai barát, Liam Payne, Zayn Malik, Niall Horan, és ön, Harry Styles.

- Honnan tudja, hogy én vagyok az? – oké. Ez hülyeség. Angliában vagyunk, ahol majdnem minden újság és tévé tele van a bandával...

 - A fiú menyasszonya...

- Eleanor. - suttogom inkább magamnak, de a fickó bólint.

- Igen ő. Nos, ő mindig megkérdezi, hogy járt-e itt. Egyszer részletes leírást is kaptam önről, és ahogy besétált, egyből tudtam, hogy ön lesz az. - Eleanor folyamatosan rólam kérdez? Mindig is bírtam a lányt, és egész jól kijöttünk. A barátja... a vőlegénye volt a legjobb barátom, ő pedig egy igen erős lány. Túltette magát minden megpróbáltatáson, és ezért tiszteltem őt.

- Elől leszek, ha végzett. Elölről az ötödik sorban találja. - int. Addig állok, egyhelyben amíg el nem tűnik a sötétben, és csak akkor lépek be. Jó néhány sírkő van itt, ezért nehézkesen, de végül kiszúrom. Egy szerény, szinte mindennapinak mondható sírkövet kapott. Nincs fényűzés, nincs csicsás felirat, egyszerűen csak a hétköznapiak.

Louis William Tomlinson 

1991-2019 

élt: 28 évet