II. évad / VII. rész

Csak azt tudom, hogy miattad tértünk le az útról...

- ... gyógyulnak. Együtt küzdik le a nehézségeket. - nyilatkozta Harry nevelőapja. A híradás élőben ment, amit a szobában fekve néztem. Rob igazán meghatóan beszélt rólunk, de mégis akkora nagy marhaságot! Hiszen ez hülyeség volt. Mármint, amit mondott. Együtt küzdik le a nehézségeket? Lassan minden a megszokott lesz, mikor meggyógyulnak? Nem. Úgy értem, nem! Harry rám sem volt hajlandó nézni. Mintha maga az ördög lennék. Folyamatosan kitért a társalgás elől, ha pedig véletlenül mellettünk volt az anyja, úgy viselkedett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem akarta, hogy megneszelje az anyja azt, hogy valami nem stimmel. Anyám? Anyám folyamatosan a gondomat akarta viselni, mint amikor öt éves voltam, és beteg. De hé! Már felnőtt voltam, saját élettel, saját döntésekkel... ó, és néhány törött csonttal.

Mikor meguntam a sok zagyvaságot, amit a ház előtt beszéltek éppen, lenémítottam a tévét. A fejem lüktetett, és hányingerem volt. Mindezt a kialvatlanságnak tudtam be. Mióta Harryék házában voltunk, csak néhány órát tudtam aludni. A karom lüktetett a gipsz alatt, és ez sem könnyítette meg a dolgomat. Így hát a szekrényen található gyógyszerek közül megkerestem a fájdalomcsillapítót, és kettő tablettát is bevettem. Ugyan tisztán emlékeztem arra, amit anyám mondott a szedéséről, én mégsem törődtem vele. Ha jól emlékszem, a fájdalomcsillapító álmosít. Bár egyedül arra volt szükségem, hogy végre megszabadulhassak a kezemen lévő gipsztől, azért az alvásnak sem örültem volna kevésbé. Éppen, mikor visszafeküdtem a hatalmas párnakupac közepére, az ajtó kinyílt, és a bátyám dugta be a fejét. Ó, végre egy ember, aki normális! - gondoltam. Bizony mekkorát tévedtem. Mike ugyan azt, szinte ugyan abban a sorrendben kérdezett, majd mondott el, mint anyám. Talán anyám ajtóm előtt állt, és szövegkönyvet osztogatta. Uhg!

- Szükséged van valamire? - kérdezte.

Persze. Hogy Harry végre idejöjjön, és átölelhessem. De persze ez lehetetlen lett volna, ugyanis, mint egy pestisest, került engem.

- Harry hol van? - kérdeztem. A hangom unott volt, és a szemeim ismét a plafonon találták magukat.

- Lent van. - magyarázta, mint egy szűkszavú paraszt. - Alszik.

- Alszik?

- A kanapén. - inkább azon az ócska, kényelmetlen kanapén aludt, mint itt velem. - Anne nem akarja felébreszteni az miatt, hogy jöjjön fel, inkább lent betakarta.

- Nagyon jó. - felhúztam a jó kezemmel a nyakamig a takarót, és visszafeküdtem ugyan abba a pózba, mint azelőtt.

- Baj van? - kérdezte. Hogy baj? Az volt. Hogy akartam-e beszélni róla? Nem. Az egyetlen ember, akivel beszélni akartam, az éppen a földszinti kanapén aludt.

Ne gondolja senki, hogy nem gondolkodtam azon, mit tettem vajon. Hogy mi történt köztünk. Előző éjjel, mikor csak úgy néztem, ahogy azon a rohadt kanapén feküdt és a bekapcsolt tévét bámulta, akkor is eszembe jutott. Azon éjjel, mikor ismét azon a cseszett kanapén feküdt, én meg abban a nyomasztó szobában, ami egykor az övé volt, akkor is eszembe jutott, és valahogy nem tudtam eldönteni, hogy magamtól vagyok ennyire hülye, vagy a gyógyszerek tompítják az agyam, hogy nem tudok rájönni.

Mielőtt bármit kérdezhetett volna még, lehunytam a szemem, és úgy tettem, mint aki alszik. Nem esett nehezemre színészkedni. Ami azt illeti egészen jól ment. Ha szomorú voltam, és azt akartam, hogy boldognak lássanak, akkor annak láttak és ugyan így fordítva. A több év alatt megtanultam, hogyan hitessek el emberekkel dolgokat. Hogyan játsszam meg magam a kamerák kereszt tüzében.

- Maya, kérlek. Nézz rám, és hallgass végig. - kérlelt, de hajthatatlan voltam. Ellöktem magamtól, szép lassan. Az egyetlen személy, aki előtt nem voltak soha titkaim, és akkor mégis akadt valami, amit nem mondtam el neki. Talán gyerekes, de ezt tettem.

Nem reagáltam neki, ezért felállt és távozott a szobámból. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, tudtam, hogy minden megváltozott. Visszahangosítottam a tévét, ahol még mindig Rob nyilatkozott.

-... lehet, akkor nyilatkozni fognak. Azonban addig is kis türelmüket kérik ők is és a hozzátartozók. - alig fejezte be, a riporterek mind üvöltözni kezdtek, és kérdésekkel bombázták őt. Megpróbált kikerülni az újságírók, sajtósok köréből, de azok egyre csak körbefogták és nem engedték. Tisztán hallottam a nyitott ablakomon keresztül a kiabálást és néhány kérdést is elcsíptem, néhány teljesen értelmetlen kérdést. Ahogy elvették a képet a helyszínről felálltam, és az ablakhoz mentem. Kint a ház előtt néhány rendőrautó éppen akkor parkolt le. Tényleg minden elismerésem azé a tíz rendőré volt, akiknek sikerült Rob-ot kimenekíteni a halálos körből. Még egy ideig figyeltem az újságírókat, akik szinte mind éppen az után hagyták el a helyszínt, hogy Harry nevelő apja távozott és hála az égnek, épségben bejutott a lakásba. Néhányat a rendőrtiszteknek kellett noszogatni, néhányan pedig, mint akik épp egy parkban lett volna, leült a ház előtti kis padkára és pofátlanul enni kezdtek. Majdnem felnevettem, azonban kinyílt az ajtóm, és Anne lépett be rajta.

- Szerbusz, drágám. Hogy vagy? - kérdezte, teljes mértékben a jóindulat vezérelte.

- Egy kicsi fáj a fejem, meg a kezem. - elléptem az ablaktól, és visszahajtottam azt.

- A gyógys...

- Már vettem be. - mosolyogtam hamisan. Zavartan fordult a tévé felé, ahol a balesetünk helyszínéről, és körülményeiről voltak képek. Azonnal felfordult a gyomrom. Nem elég, hogy éjszaka ezt láttam, ha behunytam a szemem, de még ott is.

A tévét kikapcsoltam, majd az ágyra ültem és mély levegőt vettem. Anne mellém ült és a hátamra tette a kezét.

- Nem vagy éhes? - kérdezte. Anne sokat öregedett abban a néhány hétben, amit a korházban töltöttünk. A fia, a gyermeke három napig az intenzíven feküdt, majd még két hetet a kórház egyik eldugott zugában. Mióta ott voltunk, úgy viselkedett velem is mintha a lánya lennék. - Csináltam kalácsot, ha esetleg enni szeretnél... - szemei táskásak voltak, és látszott rajta, hogy nem sokat aludt az elmúlt napokban, és ő ahelyett, hogy aludt volna, kalácsot sütött. Két nappal később volt karácsony. Utáltam volna magam, ha a viselkedésemmel magamra haragítom. Meg aztán, kinek árthat egy kis kalács? Plusz, még ki is mozdulhattam a szobából. Teljesen jó ötletnek tűnt, hiszen nem igazán járkáltam le.

- Igen, megkóstolnám, ha lehet. - feleltem, és a tőlem telhető legigazabb mosolyomat villantottam rá.

- Nagyszerű. Hozzak fel, vagy esetleg...

- Nem. Le megyek. - és így is történt. Mire észbe kaptam, már a harmadik kalács szeletet ettem és a második bögre tejet ittam. Világéletemben soha nem voltam akkora tejrajongó, de akkor és ott üdítően hatott. Anne velem szemben ült és Harry igazi apjáról mesélt, hogy hogyan ismerte meg őt, majd arról, hogy milyen szörnyű érzés volt, amikor közölték a gyerekekkel, mármint Gem-mel és Harryvel, hogy elválnak. Majd arról, hogy Harryék már az elejétől kezdve elfogadták Rob-ot. Még mesélt egy-két sztorit a múltból, aztán magamra hagyott a kaláccsal és a tejjel. Csengettek, amit minden bizonnyal Anne is hallott, mert ajtót nyitott. Nem foglalkoztam vele.

Egyszer csak egy nagy teherautó nagyságú fickó caflatott be a konyhába. Először megrémültem. Utána nem sokkal érkezett meg Paul, Anne, anyám és Mike.

- Harry merre van? - kérdezte Paul határozottan.

- Alszik. - felelte Anne. Hülyén éreztem magam, hogy én még mindig eszek, de hé! Hozzám senki, akár csak egy szót sem szólt úgy öt percig. Mindenki valami nagyon fontos papírral volt elfoglalva. Végül Paul rám meredt, majd kedves kamion barátunkra mutatott.

- Mostantól bárhová mész, ő veled lesz. - teljesen lehetetlennek tűnő helyzet volt. Voltak már komolyabb helyzetek is, amikor például úgy ötven rajongó követett az utcán és mind arra voltak kíváncsiak, hogy mi lesz a bandával. Hogy szétmennek-e vagy továbbra is együtt folytatják. Azonban ez volt azoknak a kérdéseknek az egyike, amelyikre magam sem tudtam a választ.

Szóval nem értettem, hogy miért akkor.

- Ömm. Miért!? - persze tudtam, hogy miért, és meg is értettem, de akkor sem szerettem volna, ha egy hatalmas, kétajtós szekrény áll mellettem, miközben például én épp fehérneműt vásárolok magamnak.

- Mert így döntöttünk. Harry így döntött. - így döntöttek?

- Mert így döntöttek? Hát én meg úgy döntök, hogy meg tudom oldani magam is!?

- May, kérlek. - anyámnak persze könnyű volt kérni, hiszen nem őt fogják követni.

- Meddig? - egy pillanatra sem méltattam anyámat azzal, hogy rátekintsek.

- Csupán amíg lecsillapodnak a kedélyek. Úgy egy hét, másfél. - ez semmisnek tűnt, hiszen nem terveztem, hogy kimozdulok onnan. Egy percre sem. Csak megrántottam a vállam, felvettem a legjobb "engemaztánhidegenhagy" arcomat, és megköszönve a kalácsot Anne-nek, visszavonultam a szobába. Magamra húztam a takarót, és hagytam magam elveszni a párnák között. A kinti zajokat hallgattam. Hallgattam a madarak csicsergését, a ház előtt elhaladó autók zaját, az ablakom alatt beszélgető embereket. Aztán már nem hallottam semmit, végre elaludtam.

Álom nélkül aludtam végig a nap további részét. Mikor felébredtem hajnali egy óra múlott tizenkettő perccel. Automatikusan magam mögé tekintettem az ágyra, de Harry nem volt ott. Hát persze, hogy nem.

Komótosan másztam ki az ágyból. Valaki becsukta az ablakot, így a szoba felmelegedett miközben aludtam. Zuhanyozni indultam, mert hát igazán rám fért már. Fogtam a törölközöm, a pizsamám és át sétáltam a folyosó végén lévő fürdőszobába. Ügyelve arra, hogy a kezemen lévő gipsz ne legyen vizes, zuhanyoztam le. Éreztem, ahogy kezd alábbhagyni a fájdalomcsillapító hatása, mert a kezem egyre inkább fájt. Megtörölköztem, nehézkésen felöltöztem és vissza mentem a szobámba, amibe rajtam kívül még mindig nem volt senki. Vajon meddig akarja még ezt csinálni? - gondoltam magamban. Utáltam ezt a helyzetet és bármit megtettem volna azért, hogy minden újra normális legyen. Anne, anyám és Rob még aznap el akartak úgymond ' utolsó pillanatos bevásárlásra' menni, ezért ez úgy döntöttem, hogy majd akkor megpróbálok beszélni Harryvel.

Kivettem egy darab pirulát a dobozból, és épp készültem bevenni, de elfogyott a víz az üvegemből. Sosem tudtam lenyelni víz nélkül az ilyeneket. Utáltam azt a kesernyés utóízt, ami ilyenkor maradt a számban. A kezemben a gyógyszerrel és az üres üveggel indultam le a konyhába, azonban út közben enyhe füst szag csapta meg az orromat, és lefele menet egyre csak erősödött. Megrémültem, hogy valami kigyulladt. Egyre gyorsabb léptekkel siettem be Harryhez a szobába, ahol mostanában az éjszakáit tölti. Nem volt ott, de a tv az ment.

Megfordult a fejemben, hogy fel kellene ébresztenem Anne-t vagy Rob-ot, de aztán zörgést hallottam a konyha felöl. A szívem hevesen kalapált, és az agyam is forgott ezerrel. A konyhához mentem, és amint oda értem teljesen megdöbbentem. Harry a sütő előtt állt, aminek nyitva volt az ajtaja, dőlt belőle az erős, fullasztó füst, ő pedig egy ronggyal legyezgette a füstöt.

- Mi a... - emeltem fel a hangom. A konyha ablakhoz szaladtam, amit azon nyomban kinyitottam. Hideg levegő nyomult be a helyiségbe, és felváltotta a meleget. Hirtelen kirázott a hideg, de nem törődtem vele. Harry megpróbálta kivenni a sütőben lévő tepsit, de a konyharuha kevésbé bizonyult hasznosnak. Megégette a kezét, amit azonnal el is kapott onnan, és felszisszent.

- Segítek. - léptem oda mellé. Dühösen tekintett rám, de ellépett mellőlem és a víz alá dugta a kezét. Edényfogó kesztyűvel emeltem ki az edényt. Kinyitottam a hátsó ajtót, és kiraktam a kinti asztalra, majd az ajtót úgy hagytam, tárva nyitva. Mellé léptem, és a kezéért nyúltam. Találtam a szekrényben egy aloéverás spray-t, ami enyhíti a fájdalmait, és segít hamarabb eltűntetni a baleset helyét, azonban elrántotta azt és morgott valamit, amit nem értettem.

- Kérlek. Ez majd segít! - mondtam úgy, hogy a víz csobogása mellett hallani lehessen, de mégse legyen a kelleténél hangosabb.

Rám sem pillantott, úgy ült le az egyik bárszékre. Megégetett kezét a pultra tette, ahonnan én az ölembe vettem. El akarta húzni, de megragadtam.

- Maradj nyugton. - figyelmeztettem. Olyan volt, mint egy, a becsületét védő kamasz. Ráfújtam az elsőt, aminek a következtében megrándult. Azt hitte, hogy fájni fog? - gondoltam. Azt hitte, hogy bántanám? Ez nem Harry volt. Vagyis nem az akit én ismerek.

Elengedtem a karját, és a sprayt visszaraktam a szekrénybe. Már újra talpon volt és kiment a tepsihez.

- Mi történt? - kérdeztem bátortalanul.

- Nem történt semmi. - válaszolta ingerülten. Felvette a már hideg tepsit és megvizsgálta a rajta lévő... akármicsoda is volt az. –

 Ez nem néz ki úgy, mint egy semmi. Segítek. - feleltem. Azon gondolkodtam, vajon most éppen mivel húzhattam fel, hogy így viselkedik velem. Azért, bármennyire is szerettem, kezdett betelni a pohár. Azt hittem, tudom még tartogatni a kirohanást, de a következő mondatával nehogy megtelt, de ki is borult az a bizonyos pohár. Elég volt csak annyit mondania: ' A lófaszt segítesz! Minden szarba beszólsz, vagy belekötsz. " Harry, ne csináld ezt, ne csináld azt." Mi a faszt akarsz már? ’

 Segíteni akartam neki, eltűrtem, hogy bunkón viselkedjen velem, holott nem tettem semmit, és még ő van felháborodva? Egyszer sem viselkedtem úgy, ahogy ő azt mondta. Nem szóltam bele a dolgaiba. Próbáltam. Isten a tanúm rá, hogy próbáltam lenyelni ezt is, de akkor minden önkontrollom elszállt.

- Hogy mi a... Rendben. - kiléptem és becsuktam magam mögött az ajtót. Hideg volt, és azt hiszem még a hó is szépen szállingózott. De nem érdekelt, mert a düh, mint a tűz öntötte el a testemet. Minden addigi bennem ragadt dühöm rá irányítottam. - Nem tudtam rólad semmit a kórházban. Napok, sőt hetek teltek el úgy, hogy egy rohadt szót is kinyögtél volna nekem miután mindaz megtörtént, ami. Nem tudom mivel haragítottalak magamra, de sajnálom. Nem jössz fel aludni, kerülsz, mintha valami gyógyíthatatlan betegségben szenvednék, és te nem szeretnéd elkapni. Emlékszel, mikor megkértél, hogy bármi van, beszéljük meg? Szeretném, de te rám se bagózol! Semmit sem tudok rólad. A kérdezésem nélkül, anélkül, hogy megbeszélnénk, fogadsz mellém egy őrt. Nincs rá szükségem. Küldd el! Mondj fel neki, vagy a franc tudja, mit kell tenned. - könnyek tolongtak a szemembe, és éreztem, ahogy lassan lefolyik az arcomon. Először meleg, a végére azonban jeges rémületté változtak. Úgy éreztem megfagynak az arcomon.

- Az őr marad! - ennyi. Csak ennyit volt képes mondani. A tepsit már rég visszarakta.

- 'Az őr marad'? Csak ennyi? - emeltem fel a hangom. Annyira mérges lettem, hogy már az sem izgatott, hogy valaki felébred. - A rohadt életbe! Mi a franc bajod van neked? Beverted a fejed, vagy elment az eszed? Teljesen hülye lettél? - felkapta a vizet, és a csukott ajtó melletti falnak lökött. Kiszaladt belőlem a levegő.

Sántán elém lépett és neki szorított a falnak. Felém tornyosult. A bentről kiszűrődő fényekben láttam, ahogy szemei elvadulnak, a feje pedig vörös a méregtől.

- Kurvára elegem van már a baromságaidból. Bolhából elefántot. Ez aztán mindig is faszán ment neked. De most az egyszer befognád végre? - pislogtam. Még a könnyek, is belém fagytak hideg szavai hallatán. - Mi a szart akarsz tudni? Hogy, hogy vagyok? Hát képzeld, drágám. Kibaszott szarul. Gyógyszert kell szednem, hogy ne fájjon mindenem. Kibaszott antidepresszánsokat, hogy ne legyek rosszabbul. Napról napra úgy érzem, hogy csak ezek tartanak életben. - öklével a falba vágott, de akkorát, hogy attól féltem, vagy a keze, vagy a fal tört össze. - Szóval, sajnálom, ha nem jó pofizok, vagy mászok fel csak azért, hogy egy ágyban aludjunk. A picsába is az egésszel! - ellökte magát a faltól, és idegesen elfordulva még egyet bele vert az egyik gerendába, ami a féltetőt tartotta a fejünk fölött.

Nem tudtam, hogy milyen gyógyszereket szed. Persze, hiszen nekem senki sem mondott semmit. Viszont azzal tisztában voltam, hiszen anyám és apám is orvos, hogy antidepresszánsokat másként nyugtatónak nevezik. Más néven, Harryt nyugtatózták.

A szívem hevesen dobogott a mellkasomban, ahogy szépen lassan mindent megértettem. Harry leült az egyik lépcsőfokra, és feltekintett a felhővel borított égre. Idő közben a hó rendesen rázendített, ezzel egy függönyt képezve a környezet és köztünk.

Nem mozdultam. Nem tudtam mozdulni. Úgy álltam a falnál, mintha hozzá ragasztottak volna. Abban a pillanatban csak szerettem volna halott lenni. Vagy akár csak egy kis időre is eltűnni a föld színéről. Visszapörgetni az időt. Befognám a számat, nem kérdezném tőle, nem feszegetném azt a témát.

A kezem sajgott a gipsz alatt, de az volt a legkisebb gondom.

Utáltam magam, amiért ez történt velünk. Utáltam Harryt, mert mindezt elmondhatta volna nekem normális körülmények mellett is! Utáltam anyám, amiért titokban mindenért Harryt okolta. A bátyám, mert mindent pozitívan látott. " Minden rendbe jön." Tessát, amiért nem volt ott velem. Liamet, mert miatta nem volt velem Tessa. A csajt, aki miatt Tessa és Liam szakítottak. A sajtósokat, a rajongókat, az utálkozókat. Sőt, a húgaimat is, mert példát akartak venni rólam. Hogy olyan erősek akartak lenni, mint én. De én nem, voltam az. Végtelenül gyenge voltam, és nem volt mit tenni, csak sodródtam az árral. Eltűntem. Hogy hová, azt magam sem tudom.

8 évvel később

Nem beszélünk. Azóta, hogy a szobában rajtakaptam a képek nézegetése közben, azóta nem beszélünk. Este hét óra múlott, és vacsorát készítek. Meleg szendvicseket. Egyetlen egyszer voltam megnézni mit csinál. Akkor az ágyán feküdt háttal nekem és egy játékautóval játszott. Bekopogok, de nem felel. Haragszik? Akinek itt haragudnia kell, az én vagyok!

- Edward, vacsora. - mondom, de semmi. Benyitok. A szobában csak a lámpa adja az egyetlen fényforrást, ami az ágy melletti kis szekrényre van állítva. Ed a földön fekszik egy kupac játék katona mellett és alszik. Minden iránta érzett dühöm elszáll. Beljebb sétálok, és óvatosan felébresztem. Nyöszörögve nyitja ki a szemét. - Gyere. Elmész fürdeni, és utána alhatsz, rendben? - bólint egyet és felkel a földről. Amíg ő fürdik, én elpakolom a játékait a földről és az ágyról is, amit utána meg is csinálok. Már pizsamába bújva érkezik meg. Azonnal bebújik az ágyba és lehunyja a szemét.

- Nem vagy éhes? - kérdezem, miközben betakarom. Csukott szemmel rázza meg a fejét. Homlokon csókolom, aztán lekapcsolom a villanyát és hagyom, hogy visszaaludjon.

A sütőből kiveszem az elkészült kenyeret és tányérra teszem. Hét óra van, és egyedül ülök a konyhában. Megtehetném, hogy átmegyek Jasmin-hez, vagy őt hívom át, - Jasmin vagy ezer üzenetet hagyott nekem. Egyre sem válaszoltam. - ehelyett azt teszem, amire évek óta nem volt példa. Egy üveg vörösbor társaságában vonulok be a szobámba. Csak a harmadik pohár után veszem a bátorságot elővenni és kinyitni a fotóalbumot. Megrohannak az érzések, ahogy a képeket nézegetem.

Annyi sok emlék. Emlékek, melye egykor a valós volt. Annyi minden történt. Annyi kézzel nem fogható dolog, amelyet itt, ebben a könyvben, az emlékeimben, és a szívemben őrzök. Talán a bor teszi, de minden kép láttán ismét átélek mindent. Minden jó és rossz emléket. Az egyik csoportos kép láttán felelevenül előttem Harry, amint egy turné után hazaért. Meg akartam várni, amíg megérkezik, de végül a kanapén feküdve, valami krimi sorozatot nézve, aminek a címére akkor sem emlékeznék, ha nagyon meg akarnám erőltetni magam, aludtam el.

Láttam felnőni a húgaimat, és meghalni egy másikat.

10 évvel korábban

- És milyen a hajam? - kérdezte Tessa.

- Tes, a hajad szuperasztikus, de most már el kellene indulnunk. - sürgettem. Minden barátunk Tessáék háza előtt ült egy kis buszban, és csak ránk vártak. A szülők az iskolában vártak ránk. Elindultam kifelé, a nyomomban Tessával. Húsz percünkbe került, mire az iskolához értünk. Természetesen elkéstünk. A ballagást az iskola hatalmas hátsó udvarában tartották, ami azt jelentette, hogy teljes felszereltségben kellett végig futnunk az iskolát. Végig rohantunk a folyosókon, át a tornatermen majd az iskola udvar egy részén. A szülők a közeli lelátón ültek... Mármint a Nagyon Közeli Lelátón!

- Jó napot, tanárnő. - üvöltötte a sor végéről Nick. Az iskola felénk fordult. Nem volt neki elég, hogy futás közben sokan felfigyeltek ránk, még így is fel kellett hívnia magára és ránk a figyelmet.

Az osztályfőnöknőnk homlokráncolva fordult felénk. Nick, Dana, és Chris zárta a ballagást egy verssel... vagyis a tanári kar így tudta.

Sajnos az előző évi ballagáson részt kellett vennünk. Majd bele gebedtünk az unalomba. Akkor és ott megegyeztünk, hogy a mi ballagásunkat emlékezetessé tesszük, ha törik, ha szakad. És ez így is lett.

A ballagás lezajlott, már csak a záró vers volt vissza. Szólították a srácokat, ők pedig felsorakoztak a színpadon. Az egész osztály be volt avatva a kis csínyünkbe és még néhány külsős is. Ahogy mindenki elhalkult Tessa és én elkezdtük szétosztogatni a konfetti kilövőket.

- Add tovább. - suttogtam az előttem állónak, bólintott és tovább adta.

Mögöttem a lelátón a bátyámra néztem, aki értetlenül nézte a kezemben lévő tárgyat. Apám kamerázott, anya épp az unokáival volt elfoglalva. Csak rá vigyorogtam, és csináltam tovább a dolgomat.

- Szeretettel köszöntjük önöket a 2012-es ballagáson. - Dana bele kezdett, ami azt jelentette, hogy nincs vissza út. Bár kirúgni már nem rúghattak érte...

- Kedves szülők, ballagó diákok, - folytatta Nick, és cinkosan ránk vigyorgott. - kedves tanáraink, és kedves igazgatónő.

- Minden ballagó diákunk nevében beszélünk most.

- Köszönjük, hogy hittek bennünk...- Nick elragadta a mikrofont egy pillanatra Christől.

- ... még ha annyiszor is tettünk az ügy ellen... - a diákok, szülők és tanárok egy emberként nevettek fel.

- ... hogy át adták tudásukat. Köszönet az osztályfőnöknek, hogy annyi élménnyel gazdagított minket. - sokat mondón a mellettünk lévő srácra néztünk, aki a zenéért volt felelős.

- Kérem, fogadják sok szeretettel a következő produkciót. - Dana a mikrofonhoz lépett és szavalni kezdett.

- Mindig lesz egy pillanat, amit nem tudsz elfelejteni. Mindig lesz egy emlék, ami nélkül mit sem érsz. - ekkor megszólalt a zene, ami azt jelezte, hogy kezdődik. - Mindig hozol majd rossz döntéseket, de az mind nem számít majd semmit, mert lesznek pillanatok amik felülírják a rosszakat. - és akkor a zenét felhangosították, Chris a mikrofonhoz lépett, és énekelni kezdett.

- Volt idő, mikor apám szemébe néztem. Egy boldog otthon melegében, aranytrónon uralkodtam. - minden tanár összenézett, hiszen nem ez volt a program terv. Az osztályfőnökünk hátra nézett ránk, mi pedig csak megrántottuk a vállunkat, mint aki nem tud semmiről, hátunk mögött pedig konfetti kilövő. - Azok a napok elmúltak, már csak emlékek a falon. Hallom a szülőhelyem dalát. - Nick és Dana is a mikrofonhoz lépett, és Nickkel énekeltek. - Fenn a dombon, a kék tavon túl, ott tört először össze a szívem. Még mindig emlékszem, ahogy minden megváltozott. Apám azt mondta, - és ekkor eldördült az első kettő kilövő. Néhányan felsikoltottak meglepettségükben. – Ne aggódj, ne aggódj fiam. Tudod, a mennynek, tervei vannak veled. Igen.

A konfetti kilövők fokozatosan durrantak el, amíg egyre több beavatott állt már a színpadon.