II. évad / III.

Még élek, bár alig kapok levegőt.

 -       Lesz néhány kérdés. Kérlek, vá…

-          Válaszoljak normálisan. Tudom.

-          Ami azt jelenti, hogy ha kérdez, akkor nem ugrasz neki, nem üvöltöd le a fejét, nem borítod rá az asztal. Becca Cabot a neve. Huszonhárom éves. Ha ezt nem cseszed el, akkor következő hónapban ti lesztek a Popular újság címlapján.

-          Adam. Nyugi. Nem ma kezdtem. – Adam egy nagyon rendes fazon, bírom, de néha az agyamra megy. Chris általismertem meg. Ő már régen is dolgozott együtt Adammel, és mivel szükségünk volt egy menedzserre felhívta.

-          Akkor viselkedj is úgy. – mondja, de én már nem vagyok a kocsiban. Egy egyszerű kis angliai gyorsétkezdében beszéltük, illetve beszélték meg az interjút. Nem sok kedvem van ehhez, de mivel a többiek másutt vannak, én vagyok az egyetlen, aki el tudott ide jönni. Meggyújtott cigarettával a kezemben sétálok be. Alapvetően az volt a kérése, hogy kint csináljuk, de bent nyugodtabb. A rajongók sem jönnek oda, ha bent vagyunk.

-          Ő az, ott. A sarokban. – bök Adam egy vörös hajú lányra. Szívok egy utolsót a cigiből, és oda adom neki. A füst megtelíti a tüdőmet. Útközben szép lassan kifújom, majd leveszem a napszemüveget. Ahogy hirtelen lehuppanok elé, félrenyeli a shaket, amit éppen kortyolgatott. Ez nevetésre késztet, mire ő szigorúan néz rám.

-          Harry Styles. – végig mér, majd eltolja az italt maga elől, és kezet nyújt. Nem viszonzom, csak mélyen, vesébe látón végigmérem. – Én Be…

-          Becca Cabot. Tudom.

-          Rendben. Hogy vagy? – kérdezi. Komolyan? Hogy vagy?

-          Figyelj, nincs sok időm, szóval kezdhetnénk? – először furcsán néz rám, aztán határozottan bólint. Bekapcsolja a diktafonját, elővesz egy laptopot, és pötyög egy sort.

-          Rendben, én kész vagyok. Kezdhetjük?

-          Ezer éve. – felelem.

-          Oké. Akkor kezdjük talán az új albummal. Ha jól tudom, akkor a tizenhat számból tizenkettőt te írtál.

-          Így van. – szakítom félbe. Egy pillanatara feltekint, majd vissza a papírra, amin feltételezetten a kérdések vannak.

-          Mi inspirált? Vagy inkább ki?

-          Az élet. – pötyög. 

-          Melyik a kedvenc dalod róla?

-          Nincs kedvencem. – pötyög. Magamban elhatározom, hogy egy kicsit megdolgoztatom.

-          Egyik bandából a másikba. Mi a különbség a kettő között? – kérdezi.

-          Egyik bandából a másikba? Hat év telt el a kettő között! – nevetséges. Hátradőlök, és figyelem, ahogy mélyet sóhajt.

-          Rendben. Mi a kettő közt a különbség?

-          A közönség. – felelem röviden.

-          Mi van a közönséggel? – kérdezi.

-          Miért? Mi van a közönséggel? – előrehajolok, és mélyen a szemébe nézek.

-          Figyelj. – lekapcsolja a diktafont, és frusztráltan dől hátara. – Nekem is legalább annyira van kedvem itt ülni, mint neked. Nem könnyítenéd meg azzal, hogy gyorsan végigfutjuk a kérdéseket, majd mindenki megy a saját dolgára? – utálom az ilyeneket. Mármint az interjúkat. Folyamatosan ugyan azok a kérdések, és kezdnek unalmassá válni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem, ahogy húzom az agyukat a kétértelmű, a kitérő válaszokkal, avagy a másra tereléssel. Éppen ezért, úgy másfél éve egy újságíró csak annyit írt; „Chris laza, Max jópofa, viszont Harry, - mármint Harry Styles! – maga a pokol. Dupla fizut kérj, ha téged küldenek egy interjúra vele! Sajtósok réme!” Bizony. Nem könnyítettem meg a feladatát!

-             Hé! – húzom össze a szemöldököm úgy, ahogy az előbb ő. – Ki mondta, hogy nincs kedvem, laza harminc percen át, - amit megjegyzem, valahol máshol is tölthetnék, egy olyan csajjal dumálni, akire az egész vagyonomat merném tenni, hogy egyszer sem hallotta egyetlen számunkat sem.

-          Miből gondolod? – arcán megjelenik egy kis pír. Bizony. Egyet sem hallott!

-          Mondj egyet. – az asztalnak támaszkodom, és várom a válaszát. Aki nem figyel rendesen, az észre sem veszi, ahogy egy egész pici pillanatra a laptopjának képernyőjére néz. Olyan gyorsasággal nyúlok ki, és hajtom le a tetejét, hogy ő összerezzen.

-          Jó. Nem halottam egyet sem. – ismeri el. Tudtam. Kiengedi vörös haját, majd újra összefogja. Önelégült mosoly terül el az arcomon.

-          Akkor miért? – kérdezem kíváncsian. - Téged is úgy könyörögtek ide, mint a Szürke Ötven árnyalatába a lányt? Sajnálom, de én nem Christian Grey vagyok. 

-          Nem! – kiált fel, amivel sikerül felhívnia magára a figyelmet néhány asztalnál. – Jesszusom, dehogy is!

-          Szóval, akkor miért vagy itt?

-          Úgy másfél hónapja végeztem a média egyetemen. Ez az első nagyobb munkám, és mivel diák hitelből tartom fent magam, ezért szükségem van a pénzre.

-           Én vagyok neked az első? – kérdezem lazán, mire szemei elkerekednek, és olyan vörös lesz, mint a rák, amit a napokban ettem.

-          Nem folytathatnánk? – kérdezi zavartan. Egy ideig csak figyelem, ahogy ismét pötyög a laptopon, aztán átnyúlok az asztalon, és elveszem a kérdésekkel teli papírt. Felkapja a fejét, és cselekedetemet figyeli. 

-          Ha persze nem bánod. – értem arra, hogy megnézzem a kérdéseket. Lassan megázza a fejét, de mindegy is, mert amúgy is megnéztem volna. Huszonöt kérdés van a papíron, - megszámozta. – de közülük néhányat átsatírozott. Néhány alapkérdés. Hova megyünk még turnézni Anglián és Amerikán kívül, kik lesznek az elő zenekarunk, hol élvezzük igazán a turnés napokat, hova mennénk szívesen vakációzni… - Mióta gitározol? – kérdezem csak így spontán. Idő közben egy pincér felveszi a rendelésem. Egy adag krumplit és egy üveg vizet kértem.

-          Ezt honnan veszed? – néz rám kérdőn. – Én nem gitározom.

-          Figyu szivi. – tekintek fel a papír mögül. – Több mint tíz évet töltöttem olyan emberek között, akik ezt csinálják. – figyelmem ismét a kérdéseknek szentelem. Ötös kérdésig minden a régi, a hatos hetes satírozva. Nem válaszol, csak ismét pötyögni kezd. – Mik azok a kérdések, amiket kihúztál? – keze megáll egy pillanatra.

-          Azok… azok hülye kérdések. – dadogja.

-          Imádom a hülye kérdéseket.

Hülye kérdés? Biztos vagyok benne, hogy már mindet hallottam legalább kétszer. Tuti, hogy ezek sem rosszabbak azoknál.

-          Nem válaszoltál volna.

-          Miből gondolod, ha meg sem kérdezed? – bevallom, élvezem, hogy húzhatom egy kicsit. És azt is élvezem, hogy egyre jobban felhúzza magát rajtam. Igen. Pontosan ezért írta azt, amit írt. Szólásra nyitja száját, de végül csak megrázza a fejét és annyit mond: - Inkább folytassuk. Visszakapatnám a kérdéseimet? – wao! Elég dacos kiscsaj! 

-          Nem. – felelem. Először zavarodottan, majd kicsit mérgesen tekint rám.

-          Nem? Miért? – megérkezik, amit rendeltem. Amint a pincér távozik, én folytatom.

-          Felelek az összes kérdésedre, - lengetem meg magam előtt a papírt. – még a kisatírozottra is. Feltéve, ha te is válaszolsz az enyéimre. – ledöbben, de aztán összeszedi magát.

-          Miért éri ez meg nekem? – karját összefonja a mellkasa előtt és magabiztosan dől hátra.

-          Nem tudom. – rántok vállat. – Tiéd lesz az idei legjobb interjú?! Nem mindenkinek van ilyenre lehetősége. – nem válaszol. Gondoltam, hogy nincs benne. Túl nyuszi hozzá. Kezdő. –Először, másodszor… senki többet harmadszor… rendben akk..

-          Oké. – vágja rá. Azt a! Talán mégsem olyan nyuszi! – De én kezdek. – hatalmas vigyorral az arcomon bólintok. Legalább belement. Bekapcsolja a diktafont és már szegezi is nekem az első kérdést. – Miért lett az a nevetek, hogy „This time”*? – meg kell mondanom, nagyon eredeti kérdés. Vajon hol olvasta? A múlt heti Rolling Stonesban?

-          Mert a Take That már foglalt volt. – viccelem el, azonban ő nem nevet. Sőt, ami azt illeti, elég komolyan néz. Hogy őszinte legyek, ezt a poént az előbb említett újságban is ellőttük. Sőt az összes újságnak kitérő választ adtunk. A lényege sokkal jelentősebb. – Rendben. Gondolom, tudod, hogy egyikünknek sem ez az első bandája, és hogy mindanyuinké feloszlott. Szóval, ez alkalommal jól akarjuk csinálni. – egy darabig csak néz, és próbálja feldolgozni, amit mondtam, aztán pötyög. Hazudtam neki is. Senki sem tudja az igazságot, hogy valóban miért ez lett a neve a bandának. – Én jövök.

-          Rendben.

-          Miért újságíró? – egy adag krumplit tömök a számba.

-          Így akartam a közeletekbe kerülni. – a közelünkbe? Vicces. – Mármint a sztárvilágéba. – jobbat nem tudott kitalálni? Na, mindegy. Úgy teszek, mint aki elhitte.

-          Mi inspirál egy dal megírása közben?

-          A természet, a rajongók, a barátok. Az élet. A jelen, jövő, múlt. Londonban születtél?

-          Amerika, Washington. Melyik az a dal, ami közel áll hozzád? - tetszik az akcentusa. Már az elején tudtam, hogy nem angol.

-          On the Road Again. Miért költöztél ide? – kicsit habozik, mielőtt válaszol.

-          A tanulás. - ez nem volt túl meggyőző. - Tartod valamelyik volt bandatársaddal a kapcsolatot?

-          Igen. – válaszolom röviden, pedig nem. Egyikkel sem tartom. A múltban történtek… kicsit nehézzé tennék azt, hogy bármelyikkel is kommunikáljak. Az „ elválás”, nem volt éppen a legszebb. – Mióta gitározol? – a válaszadásai egyre nehézkesebbek. Valamibe beleléptem volna?

-          Már…már nem gitározom. Miért… szóval miért az On The Road Again?

-          Mert végre újra nyeregben vagyunk. – na! Ez legalább őszinte volt! – Miért hagytad abba a gitározást?

-          Mert a tanulásra kellett figyelnem. – hazudik. – Azt pletykálják, hogy nem tartod a családoddal a kapcsolatot. Igaz ez? – elönt a méreg. Az igazság az, hogy már öt és fél éve nem beszéltem se anyámmal, se apámmal, se Gemmával. Minden elbaszódott. Amikor ő elment, minden a feje tetejére állt. Azt hiszem, a mai napig nem tudom felfogni, hogy csak úgy eltűnt az életemből. Igaz én is jobban vigyázhattam volna rá. Az eltűnését követő napokban folyamatosan, minden újság arról szólt, hogy elrabolták. De tudom, hogy nem ez történt. Kerestem. Persze, hogy kerestem. Ekkor kezdtem eltávolodni anyáéktól. Nem jártam haza, csak a kocsmába. Nem mentem el a fellépésekre, majd egyik nap beállítottam Simonhoz, és a felmondásról kértem papírt. Kiléptem a bandából, és én is eltűntem hathétre. Botrány volt belőle, de leszartam. A legjobb barátom egy kocsmáros volt, valahol Spanyolországban. Béreltem egy házat, ahonnan csak éjjelente jártam ki, majd részegen vissza. Néha egy szép domináns spanyol macával magam mellett.

-          Gondolom, tudod mi az, hogy pletyka. - mondom rosszízűen. - A szüleid mit szólnak, hogy ezt a munkát választottad? 

-          Nem voltak érdekeltek benne. – nyel egy nagyot, majd a papírra koncentrál. -  Hol ismerkedtetek meg a… barátnőddel?

-          Egy rendezvényen. – egyre inkább a laptopjára koncentrál. Nem néz a szemembe. -  Van barátod?

-          Mit érdekel az téged? – kérdezi. Igazából én sem tudom miért kérdeztem meg.

-          Csak kérdeztem. Sok barátod van?

-          Hé! Most én kérdezek!

-          Nem! Te már kérdeztél. – vigyorgok rá. A krumpli már rég elfogyott a zacskóból, és a víz felét is megittam, ő azonban még mindig nem fogyasztotta el azt az italt, amit az elején ivott. – Méghozzá azt, hogy „Mit érdekel az téged?” Szóval most én jövök. Sok barátod van?

-          Semmi közöd. – feleli. - Világot rengető hír volt, mikor a menyasszonyod elrabolták. Feladtad a keresését? – hogy mi van? Az addigi „jó kedvem” semmivé foszlik és érzem, hogy elvesztem az irányítást.

Az a téma tabu! Vagy esetleg nem kapta meg a listát? A rohadt életbe! Mégis kinek érzi ez magát? A kezem remegni kezd, és elönt a düh. Jobban, mint valaha.  Hogy feladtam-e a keresését? Sosem adtam fel, mert tudom, hogy nem rabolták el! Nekitolom az asztalt, minek következményeképp hozzápréselődik a székhez.

-          Kibaszottul semmi közöd sincsen ahhoz, hogy mi történt akkor. Mégis ki a jó büdös fasznak képzeled te magad? – dörrenek rá.

-          Harry… - nyögi elkerekedett szemekkel.

-          Nem csodálom, hogy nincsenek barátaid. Gondolom, folyamatosan jár a szád. Baszottul olyan vagy, mint a többi. – felállok az asztaltól, ezzel feldöntve magam mögött a széket.  Kurva életbe!

 -          Megtiltom, hogy bárhol is megjelenjen mindez! – mondom határozottan, mielőtt elengedem az asztalt. Azonnal eltolja magától. Az egész étterem minket figyel, én azonban csak felveszem a szemüvegem és kiviharzok a helyiségből.

-          Harry! – üvölt utánam Adam. – Állj már meg, a franc essen beléd! - megállok a kocsi mellett. Már esteledik.

-          Mi történt?

-          Te kurvára nem adtad neki a listát?!

-          Azt beküldtem a szerkesztőségbe. Azt mondták, hogy figyelnek! Honnét kellett volna tudnom? – rágyújtok egy cigire, de Ad kiszedi a számból és eldobja. Ettől csak még idegesebb leszek. El kell tűnnöm innen.

-          Add a kulcsodat.

-          Mi van?

-          A kocsi kulcsát. – előveszi és nekem adja. Azonnal beszállok.

-          Hová mész? – kérdezi, de én már indulok is. Meg sem állok egy titkos helyig. Ez egy kis erdős terület. Még pár éve fedeztem fel. Mikor nem koncertezni vagyunk, és elegem van a világból, akkor ide jövök. Senki sem tud róla. Az út egyenesen egy hegyre visz, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a városra. Leállítom a kocsit, és kiszállok. Felmászok a legmagasabb pontjára. A nap már megy le, ezzel vörösre festi a tiszta londoni eget.

-          Imádom nézni, ahogy megy le a nap. Olyan megnyugtató.  – mondta, majd megcsókolt.De nem mindig volt ilyen, mert elbasztam. 

-          Folyamatosan elhanyagolsz! Napokig ébren maradok, ha ezt akarod. Mosolyt erőltetek az arcomra, és kényszerből nevetek, amikor kamerák előtt vagyunk. Játszom a szerepem, ha kell. Meg tudom csinálni. Neked adtam mindenem, Harry.  – zokogta a telefonba. – Egy jó gépezet leszek, ha erre van szükséged. - sokáig tartó szipogás töltötte be a csendet. Ezt én tettem vele. Összetörtem. – Sok mindent el tudok viselni. - mondta. – Amíg elegem nem lesz! Mert én is emberből vagyok!

Lett volna időm felelni. Ő adott nekem időt. Azt hittem soha nem veszíthetem el. Ki gondolta volna, hogy egy nap ennyire fájdalmas lesz?

A szavai, és a sírása a vonal túl végéről, a fejemben, a mai napig újra csengenek. Újra és újra.

-          Napokig ébren maradok, ha ezt akarod!...

Még nyolc év után is fel tudom magamban idézni a fájdalmat a hangjában.

-          Mosolyt erőltetek az arcomra, és kényszerből nevetek…

-          ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!! –üvöltöm a semmibe, amíg már érezem, hogy elfogy a levegőm. – HOVÁ TŰNTÉL? – kiáltom, ahogy csak kifér a torkomból, majd térdre ereszkedem. – Hová tűntél? – kérdezem már halkan.