II. évad / II.

Az olyanok, mint én, el akarják hinni, hogy megváltoztál. 

Este hat óra tíz perc. A nappaliban álló fotelben ülök, és az álláshirdetéseket bújom. Edward előttem ül, és a matematika házi feladatát csinálja. Természetesen eszem ágában sincs elmenni Cash kocsmájába. És ezt Jasminnak is elmondtam.

Egyre fáradtabbnak érzem magam, mikor kiszúrok egy hirdetést az újságban. Eladó. Tárcsázom a számot.

-           Igen, tessék? – veszik fel.

-          Jó estét kívánok. Jessica Grey vagyok és az állás felől szeretnék érde…

-          Sajnálom, de az már nem aktuális.

-          Értem. Köszönöm szépen. Viszont hallásra. – körülbelül a többi beszélgetés is így hangzott.

-           Nem vettek fel? – kérdezi már vagy századszorra.

-           Nem. – rázom a fejem. Félredobom az újságot és beülök mellé a kanapéra. – De neked milyen volt a napod?

-           Jó. Mason megmutatta a katonáit, amit az apukája vett neki. Nagyon tutik. Van neki abból a Blue Chris készletből is.

-          Igen?

-           Aha.

-           A tanár néni azt mondta, hogy jól kijössz a többi osztálytársaddal is. Ennek örülök. Tetszik az iskola?

-           Igen. Főleg a focipálya. Nagyon tuti. Anya?

-           Hmm? – közelebb vonom magamhoz.

-          Jövő hétvégén lesz a meccs. Eljössz?

-         Természetesen.

-          És ha nyernünk, akkor elmegyünk fagyizni?

-          És ha nem nyertek?

-         Nyerni fogunk! – imádom a hatalmas önbizalmát, és azt, hogy nem ismer lehetetlent. Addig küzd, amíg nem éri el azt, amit szeretne. Tavaly nyáron Görkorcsolyázni szeretett volna meg tanulni. Három napon át nyaggatott, hogy vegyek neki egy pár görkorit, míg végül beadtam a derekam, és születésnapjára megkapta. Azt figyelembe véve, hogy csupán hét éves volt, csak az első esésnél sírta el magát. Négy nap alatt megtanult annyira, hogy a segítségem kellene hozzá.

      Minél idősebb lesz, egyre jobban hasonlít az apjára. Mind a viselkedése, a jelleme és úgy szint a kinézete is. Néha félek, hogy felismerik őt, engem is és hirtelen az elmúlt nyolc év feleslegessé válik.

      Három hónapja hallottam róla utoljára. Vagyis inkább véletlenül olvastam. Új bandát alapított, - bár mindenki arra számított, hogy majd szólóban folytatja. Mind szétszóródtak. Néhányan ott hagyták a zeneipart, és más irányba próbálkoztak. – és most hármasban járják a világot. Bár még bandában énekel, de koránt sem olyan dalokat, mint korábban. Fő énekes, és azt hiszem dalszerző is. Minden bizonnyal elfelejtett már. Néha még hiányzik, nyolc év után is, de amit akkor megtettem, azt újra megtenném. Hogy a fiát bemutatni neki? Nem! Ő nem lesz a sajtó újabb boncolgatnivalója. Őt nem teszik tönkre, ahogy velem tették! Ahogy ő tette velem.

~ 8 évvel korábban ~

-          Hogy megyünk ki innen? Ez elfogahatatlan! – háborgott anyám. A korház be és kijáratai tele voltak újságíróval, fényképészekkel, rajongókkal és minden olyannal, akik csak egy kis hírre éheztek. A párkányon ültem, és bámultam ki a sötétített ablakon, mikor bejött Harry egyik biztonsági őre.

-         Harry kész bármelyik pillanatban elhagyni a kórházat, a kérdés már csak az, hogy hol megyünk ki. – nem nagyon zavartattam magam ez miatt, csak az érdekelt, hogy újra lássam őt. Akkor már másfél hete voltunk bent, és egy pillanat erejéig nem engedtek fel hozzá. Kihűlés, és agyrázkódás gyanújával tartottak bent megfigyelés alatt, de róla nem tudtam semmit. Egyszerűen mindenki hallgatott. Senki nem mondott semmit.

Egyszer beszéltünk telefonon, illetve SMS-eztünk.

„ Miért nem láthatlak? „- kérdeztem. Hajnali négy múlott néhány perccel. 

„ Miért nem alszol?” – válaszolta terelve a témát.

„Mert ijesztő ez a szoba!” – írtam.

„Hamarosan hazamehetsz.” – válaszolta vissza. Hazamehetsz. Azt írta, hogy hazamehetek. Nem azt, hogy hazamegyünk. Tudtam, hogy valami nem stimmel.

„Szeretlek.” – írtam neki, de nem válaszolt. Három perccel később próbáltam hívni, de a telefonja ki volt kapcsolva. – biztos lemerül, gondoltam. Azonban másnap, nap közben mikor hívtam, hagyta végigcsörögni, aztán újra elérhetetlenné vált. A fiúk, - Niall, Louis.- sem mondtak semmit, csak fájdalmasan terelték a témát. Néhányszor El, Anne illetve Veronica is meglátogatott, de tőlük sem tudtam meg semmit. Borzasztó volt.

-          Van egy ötletem. – mondta végül az egyik nővér. Mind felé kaptuk a fejünket. A nagy ötlet az volt, hogy az egyik nővért - aki természetesen takarta az arcát. – Louissal és Eleanorral az oldalán kiküldik civil ruhában, és beszállnak az egyik kocsiba.

-          Mit szólsz? – kérdezték.

-          Nekem aztán mindegy. – vettem félvállról. Persze gondolatban azért megjegyeztem magamnak, hogy elég naivak, ha azt hiszik a sajtó a rajongók, és a többiek ennyire átvágható. Végül mégis sikerül. A hátsó kijáraton távoztunk, ahol egy fekete, sötétített üveges autó várt ránk. Beszálltunk, - anyám Niall, és én. – és vártam, hogy a többiek, Harry is csatlakozzon. De nem jöttek. Az ajtó becsapódott, és még csak annyit sem tudtam mondani, hogy fapapucs, autó már indult is.

-         Mi? Nem! – emeltem fel a hangom. – Harry? Úgy volt, hogy ő is jön! – a tekintetem Niall, és anyám között cikázott. Egyik sem válaszolt. – Niall? Hol van? – a kocsi nagy sebességgel ment, így már a főúton voltunk. Azon az úton, ahol a baleset történt. Kikapcsoltam. Láttam, hogy mozog anyám és Niall szája, hozzám beszéltek, de nem hallottam semmit. A szívem… a szívem úgy vert… nem ehhez hasonlóan még sosem vert. Azt hiszem pánikrohamom volt az autóban. Anyám próbált lenyugtatni, de egyre hevesebben kapkodtam a levegőt. Ahogy kicsit leengedte az ablakot, hogy bejöjjön a friss levegő, hirtelen megcsapta a kezemet a hideg, amitől csak még rosszabb lett.

-          Mögöttünk jönnek. – hallottam elmosódva Niall pánikkal átitatott hangját. Telefonált miközben hozzám beszélt, de azt már nem hallottam, hogy miről, és kivel. – Mögöttünk jönnek. – ismétel. Üvöltöttem, ahogy csak a torkomból kifért, hogy álljon meg a kocsi vezetője. Végül mikor megállt, feltéptem az ajtót és kiugrottam. Szerencsémre egy jeges részre léptem ezért térdre estem. Az autó mögött,- amivel mi utaztunk. – néhány másodperccel később megállt egy másik kocsi is. Levegő után kapkodtam. A hajam izzadságtól úszó homlokomhoz, arcomhoz tapadt. Gyorsan felkecmeregtem a sárból. A másik kocsinál kinyílt egy ajtó, és bár csak homályosan, de láttam, ahogy valaki kiszállt belőle, sántikálva felém sétált, majd a karomnál fogva a kocsi hátuljához vezetett. Fájt, ahogy megfogott, de abban a pillanatban nem törődtem vele.

-           Maya! – két kezébe vette az arcom, és felemelte. – Lélegezz. Maya, a francba. – néhány másodperbe telt mire a látásom végre tisztulni kezdett. A kép kitisztult, és lassan a lélegzetem is normálissá vált. – Jól vagy? – kérdezte. A hang, amit másfél hete nem hallottam.

-         Harry. – rávetettem magam, átöleltem, mire hangosan felszisszent. Úgy engedtem el, mintha forró vízbe nyúltam volna. Szorosan összeszorította szemét és állkapcsát. Végignéztem rajta. A jobb kezével egy mankóra támaszkodott, arca bal oldalán több kisebb, és néhány nagyobb seb éktelenkedett. Borzasztó látvány volt. Azt hiszem, ha nincs mögöttem az autó, akkor összeesek.

-           Mi a franc ütött beléd? – vont kérdőre. Azt hiszem nem tudtam követni.

-          É-én… Nem tudom. Sajnálom. Hiányoztál, és miért nem mehettem fel hozzád? Azt hiszem… nem tudom. Miért nem mondott senki semmit..? És miért nem láthattalak? És minek van mankó a kezedben? – össze voltam zavarodva. 

-          Ezt tényleg most akarod megbeszélni? Itt a hidegben? – kérdezte… nem is tudom, talán ideges volt. Úgy beszélt, mint egy szülő, aki a gyerekét szidja. – Nem ér rá, amíg hazaérünk?

-          De… persze. Sajnálom, csak… hiányoztál. – mondtam alig hallhatóan.

-          Rendben. – felelte. – Szállj vissza a kocsiba. Otthon találkozunk. – mint egy megrótt kisgyerek, hátat fordítottam neki és visszaindultam a kocsihoz, ahonnan mondhatni úgy borultam ki, azonban a felénél félénken fordultam vissza. Harry ugyan úgy állt.

-           Szeretnék veled menni.

-           Hova? – nézett rám értetlenül.

-          Veled. Úgy értem szeretnék veled utazni.

-          Felőlem. – rántotta meg a vállát. Az ajtóra bökött, jelezve, hogy szálljak be. Én így tettem, majd néhány másodperc múlva követett, és becsukta az ajtaját.

-          Szerbusz. – fordult hátra Anne az első ülésről. – Hogy vagy?

-          Én…

-          Indulhatnánk? – vágott a szavamba Harry. Még előre szólt Niallnek, hogy velük utazom, majd a kocsi megindult. Útközben senki sem kezdeményezett beszélgetést. Harry teljesen az ajtó mellett ült, és az ablakon bámult ki. Sosem viselkedett így velem azelőtt. Ennyire…ridegen. Azonban mellette még így is biztonságban éreztem magam. Közelebb iszkoltam, és a fejemet a vállára hajtottam. Válla megfeszült. Mielőtt lehunytam volna a szemem, ujjaimat az övébe fűztem és vártam, hogy ő is ezt tegye, de nem. Nem húzta el a kezét, de nem reagált az érintésemre.

Azt hiszem, ekkor kezdett ellökni magától.