2015. július 11., szombat

II. évad / X. rész.

Csak annyit kellett volna tenned, hogy maradsz. 



   Az ébredéses problémák nem csak a hétvégéken, de a hétköznapokban is gondot jelentenek. Akárhogyan is állítom be az órát egyre korábbra és korábbra, csak nem sikerül soha idejében felkelni, ahogy ma sem. Négy nap telt el azóta, hogy Edwardot rajtakaptam, és már másnap úgy tettünk, mintha mi sem történt volna. Nem emlegettem fel, ő pedig nem kérdezett. Tökéletes.
   Alig érünk be az iskolába, ahol a diákok már a tanterembe ülnek. Még van néhány perce, de sosem több. Megvárom, míg becsukódik utána az ajtó, aztán mély levegőt véve megfordulok, hogy elinduljak haza, azonban majdnem feldöntenek a lábamról.
- Beszélhetünk? - mosolyog rám Jasmine. Azóta nem igazán kerestem a társaságát. Utálom az olyan embereket, akik meg akarják mondani mit tegyek. Írt néhány SMS-t amiben megfogalmazta, hogy sajnálja, én pedig annyit feleltem ' Felejtsük el az egészet. ' Azonban úgy tűnik neki is feltűnt, hogy mégsem tettem így, mert sem Edwardot nem engedtem az öccsével játszani, se nem viselkedtem vele úgy, mint előtte. Mindig szaladtam valahová, legalábbis erre fogtam mikor összefutottunk.
- Én, nos... - olyan szemekkel néz rám, mint aki hamarosan sírást tervez. Milyen gyerekes! Ekkor rájövök, hogy én milyen gyerekes vagyok! - Valójában ráérek, szóval, persze. Nincs akadálya. - szinte látom, ahogy felcsillannak a szemei. Egy az iskola előtt felállított padhoz sétálunk és alig ülök rá, Jasmine máris arról beszél, hogy tudom milyen. Hogy nem tudja befogni a száját, nagyon kíváncsi és hasonlók.
- Tényleg bocsánatot kérek, oké? Csak annyira szerettem volna segíteni azzal, hogy a bátyámnál dolgozz. Tudom, nem éppen egy fantasztikus, mindenki álmában megjelenő munkahely, Cash pedig nem éppen egy minta ember, de... Ő valamikor jobb volt. A barátnője három éve áldozata lett egy bekattant idegbetegnek az egyetemen. Négy hónapos terhes volt. Beth-nek hívták. - a hangja megbicsaklik, és többé már nem beszél olyan hevességgel, mint az előtt. - Tudod, azóta problémái vannak az ismerkedéssel... meg a nőkkel úgy általában. - amit elmondott a bátyjáról szíven üt. A lány... a lány terhes volt mikor megölték. Milyen ember az ilyen?
- Jas... - nem hagyja hogy befejezzem.
- Azt hiszem, az egész család egy kicsit megzuhant. Szerettük őt, és az elvesztése...az elvesztése borzalmas volt. Mintha a testvéremet vesztettem volna el, és ez borzasztó volt, érted? - igen. Értem. Amikor elveszítettem Tessát, olyan volt, mintha a maradék, az a legapróbb remény is a normális életre eltűnt volna. Minden felrobbant körülöttem, és már nem volt visszaút. Minden égett. Szerettem volna, de még nem álltam rá készen, hogy bárkinek is meséljek Tessáról, ezért, csak hogy végre befogja a száját megragadom és magamhoz ölelem. Percekig ülünk így, közben ő sírni, sőt zokogni kezdett. Nem tudom pontosan meddig tartott mire lenyugodott.
- Bocsánat, hogy így viselkedtem, csak... Egyszerűen bocsánatot kérek én is.
- Szóval, akkor minden újra a régi? Mármint úgy igazából? - szipogja, és félek, bármit mondok most neki, igent vagy nem-et, ő újra sírásban tör ki. Nyolc év után úgy érzem, hozzá kerültem a legközelebb, és bár félek, hülye lennék elrontani. Hiszen a néhai kirohanásait, mindenbe belekotyogásait, akaratoskodásait eltekintve nagyszerű ember és biztos vagyok benne, hogy Tess is kedvelné, hacsak nem leváltana rá.
- Úgy igazán. - bólintok, mire ismét a nyakamban találom. Még mielőtt újra sírni kezdene, - ezúttal nem biztos, hogy tudnám tartani magam. - eltolom és beszélni kezdek.
- Mit csinálsz ma?
- Most? - helyeslően bólintok.
- Uhg, azt hiszem semmit. Te?
- Arra gondoltam elmegyek és keresek egy uszodát. - ezer éve nem úsztam, és ahogy ma a tükör előtt állva végignéztem magamon, egyértelműen az úszás tűnt megoldásnak. Nem vagyok kövér, de... nos vagy az úszás, vagy az edzőterem és ha már választhatok akkor inkább az úszást választom.
- Uszodát? - gondolkodva húzza össze a szemeit, amik szinte azonnal felpattannak, ahogy ő maga is a padról.
- Tudok is egyet. Gyere. - követem a kocsijához, ahonnan csak kiveszi a tárcáját meg az oldal táskáját és gyalog indulunk. Nincs gond Jas veszetésével, csak úgy általában a kocsikba való bezártsággal.
- Nincs messze. Itt van egy köpésnyire. - körülbelül kétutcányira van az iskolától. Jas azt mondja egészen jó a híre ennek az uszodának, és bár az árakról nem tudott mit mondani, remélem nem olyan borzasztóan megfizethetetlenek. A szívem hatalmasat dobban mikor belépek az épületbe, és megérzem az uszodák jellegzetes illatát. Oh, jó istenem. Hogy mennyire hiányzott ez nekem! A recepcióra megyünk, ahonnan a portás egy lányt bíz meg azzal, hogy vezessen körbe minket. Jas valahol a körbevezetés elején összefutott egy ismerősével és ott le is ragadt. Az uszodának van kettő beltéri sport medencéje, és egy külttéri, amit egyértelműen, most nem üzemelnek.
   Lenyűgöz, és szívem szerint már most, teljes felszereltségben belevetném magam a vízbe és jövő hétig ki sem szállnék onnan, de a körbevezetésnek vége, mert a lánynak el kellett szaladnia. Megmutatta merre tudok kijutni vissza az elő csarnokba, és már el is tűnt. Még egy mély lélegzetet veszek, aztán kilépek onnan. Egyenesen a recepcióra érkezem. Körbenézek, mikor kilépek, hátha észreveszem Jas-t, de úgy tűnik rossz irányba nézek elő szőr, mert alighogy elindulok a másik irányba, visszapattanok valakiről. Ahogy földet érek kiszalad a tüdőmből minden levegő. Először nem látok semmit, ami rettegéssel tölt el, aztán lassan rájövök, hogy a szemeim csukva vannak. Kinyitom és hirtelen elvakítanak a fények.
Ez a vég, gondolom, és már a másvilágba tartok. Ekkor azonban valaki eltakarja a fényeket és erősen artikulálva valamit magyaráz, de nem hogy látni nem látom tisztán az arcát, de azt sem értem amit beszél. Pislogok párat, némileg tisztul a látásom, de lehunyom mert a fejem lüktet. Egyre tisztábban ki tudom venni a körülöttem lévők hangját is.
- Hé, jól vagy? - talán a fejem is beverhettem, de ez a hang voltaképpen rohadtul ismerős. Az agyam, mint egy gépezet egyre olajozottabban mozog, és csukott szememen keresztül emlékképek törnek fel a régmúltból, és ekkor rájövök, hogy honnan is ismerős.
   A szemeim felpattannak, és hirtelen minden végtagom, és minden szervem futásra kész. Szemtől szembe bámulunk egymásra, és azt hiszem végül ő is felismer. A szemei tágra nyílnak, mint aki szellemet lát és ijedten - azt hiszem. - hőköl hátra tőlem.
- Ashton. - tátogom, úgy a semmibe.
- Maya?! - olvasom le az ajkairól. - Te..
- Jesszusom. - sosem örültem még ennyire Jasmine hangjának. - Mi van pupák? Segítesz is, vagy csak bámulsz, mint egy bamba birka? - nem tudom mit válaszolhatott neki, mert hirtelen elkap a hányinger és attól tartok, ha megmozdítanak, valakit lehányok. Valahogyan talpra állítanak, én pedig leküzdöm a késztetés, hogy kirántsam a kezem a kezéből.
   Nem lehetséges! Nem, nem nem nem! Vagy mégis? Mit keres ő itt? Amikor utoljára hallottam róla, az a baleset előtt volt. Azt hittem, visszaköltözött Londonba, de úgy tűnik mégsem, hiszen most velem szemben áll és úgy bámul, mintha én lennék a húsvéti nyúl, aki épp hímes tojást tojik.
- Miért bámul így rád? - suttogja a fülembe Jas. Megrántom a vállam, és újra felnézek rá. Még mindig ugyan úgy néz ki. Istenem, mintha egy napot sem öregedett volna! Vajon mire gondolhat most?
- Sajnálom. - ront be a doktornő, aki itt dolgozik. Mondtam nekik, hogy semmi bajom sincsen, és hogy nincs szükség erre a felhajtásra, de ők túlerőben voltak, szóval most itt ülök egy steril fehér szobában, ami elég apró. - Szóval azt mondták nekem, hogy elesett és beütötte a fejét. - körbenéz a szobában. - Ő a barátnőd? - kérdezi Ash-t. Szóval ismerik egymást? Apropó. A barátnője?
- Nem! - feleljük Ashtonnal egyszerre.
- Nem. - ismétlem meg nyomatékosítva.
- Oh, értem. - előveszi a kis lámpáját a zsebéből, és áttér a vizsgálatomra. Belevilágít a szemembe, utána felmutatja néhány ujját és megkérdezi hányat mutat. Miután mindent rendben talál, - köszönöm! - ad egy szem fájdalom csillapítót és szélnek ereszt.
- Figyu Jess, elmegyek a kocsiért. Öt perc és itt vagyok, oké?
- Ugh.- oh a francba! Ne, ne ne ne ne! Nem hagyhat magamra...vele! De még mielőtt tiltakozhatnék, ő elszalad arra amerről jöttünk. Hát ez fene jó! Leülök a lépcső egyik fokára. Nincs visszaút.
- Jess? - kérdezi mögülem. Ajaj! Kezdődik a kérdezősködés! Most ebből hogyan vágom ki magamat?
   Amíg egy frappáns megoldáson gondolkodom, hogy hogyan lépjek le anélkül, hogy kínossá válna, ő leül mellém. Nem közvetlenül, de nem is olyan messze. Nos, ez máris kínos! Talán még felállhatok és mondhatom, hogy ' Ne haragudj, de nem ismerlek. ' Azonban ezzel van két apró probléma.

Első: én voltam az, aki először a nevén szólította őt.
Második: elkezd beszélni.

- Hogy vagy? - Oh, Ashton! Miért kellett nekünk újra összefutni?
- Az orvos szerint jól. - mosolygok rá.
- Mióta..mióta élsz itt Ausztráliában? - rám emeli nagy barna szemeit.
- Ugh, nyolc éve. - bólint, de látom, hogy elfojtja magába a kérdéseit. Borzasztó kínos! Csendben ülünk a hideg kövön, a fejem lüktet, és ezerrel forog az agyam. A múltam egy része újra itt van, és ez félelemmel tölt el. Aztán csak kinyögi, amit eddig visszafojtott.
- Miért?
- Mit miért?
- Miért nem kerestél meg soha? Miért pont Jessica? Miért nem hívtál? Miért, miért, miért? Annyi...annyi minden van, amit nem értek! - csend telepszik ránk, amíg gondolkodok a válaszon, hogy mennyit mondhatok el neki.
- Aznap, amikor eljöttem onnan, - vissza pislogom a könnyeket, amikor ennyi idő után is elő jönnek, ha felidézem magamban a múltat. - nem csak őt, vagy a szüleimet, a ' barátaimat ' hagytam hátra. Mayát is hátra hagytam, azt aki voltam. Az már nem én vagyok. Egészen új életet akartam, a múltam egy egészen kis része nélkül is! Sajnálom, de ebbe te is beletartoztál. Nem kerestelek....nem kereshettelek, mert nem tudtam volna tovább lépni. - egy reménytelen pillanatig azt hiszem, vissza tudom tartani a könnyeimet, de azok akarva vagy akaratlanul előtörnek. Előveszek egy zsebit és megtörlöm az arcomat. - Nem ment volna. - hebegem. - Erős akartam lenni, és féltem, hogy a legapróbb szellőtől is összedől az, amivé váltam. Nem kockáztathattam.
- Számíthattál volna rám! - vágja rá. - Segítettem volna!
- Azok után is, ahogy végül elváltunk? - szinte kidobtam őt!
- Igen. Emlékszel arra, amikor azt kérdezted, hogy miért nem utállak, én pedig csak annyit feleltem, hogy „Egy nap majd biztos foglak.”? - bólintok. Persze, hogy emlékszem. Szörnyen éreztem magam tőle. Azt akartam, hogy utáljon, mert megérdemeltem! - Miután végleg ide költöztem, és egyik este részegen haza vergődtem egy egyetemi buliról, kissé ittasan, akkor, nos utáltalak. Rendesen. Fel akartalak hívni, és elmondani, hogy mennyire, de nagyon gyűlöllek. De aztán Kale, - oh, a jó öreg Kale. - kiszedte a kezemből a telefont és egy olyat húzott be, hogy két fogam is meglazult. – megdörzsöli az állát és a szemembe néz. - Te őt szeretted, és nekem ezt el kellett fogadnom. Ha maga Jézus képében szállok le hozzád az égből, akkor is őt szeretted volna. Kale szó szerint belém verte! - felnevet, de komolyan folytatja. - Ha aznap nincs az a balesetetek és eljöttök a rendezvényre, ott elmondtam volna, hogy bármi van számíthatsz rám, de sors nem ezt akarta.
- Nem tudtam volna a szemedbe nézni. Szörnyen viselkedtem.
- Pontosan. - oh, hát köszi. Ez igazán jót tesz az önbecsülésemnek. - Viselkedtél! - közelebb ülve átkarolja a vállam és mint régen, most is magához húz. Jasmine éppen ekkor érkezik meg.
Ne! Most épp nem jókor! Túl korai!

Sírni akarok. Elmondani Ash-nek mindent, amin keresztül mentem azóta, hogy szinte kidobtam őt. Úgy tűnik nagyon bevertem a fejemet!
- Ha még mindig szükséged van egy barátra, én itt vagyok. - egyértelműen nem érdemlem meg őt! Arcomat elrejtem a kabátjába és felzokogok.
- Majd én hazaviszem. - hallom Ash mély hangját. Biztos Jasmine-nak mondja, ezt a feltételezésemet pedig megerősíti a következő kérdés, ami egyértelműen Jas-tól jön.
- Biztos, Jess? - bólogatok, de nem nézek fel rá. Erősen kapaszkodom Ash kabátjának szélébe, ő pedig rendíthetetlenül tart. - Rendben, akkor hívj, vagy írj ha hazaértél, oké? - ismét bólogatok. - Akkor sziasztok.
- Helló. - búcsúzik Ash. Megvárom, amíg már nem hallom Jas kocsijának hangját, aztán magamra erőltetem a nyugalmat és felemelem könnyáztatott arcomat.
- Bocsi, hogy összekönnyeztem a kabátodat.
- Semmi gond. - rázza mosolyogva a fejét. - Mit gondolsz, elmegyünk meginni egy forró csokit? Vagy azt sem szereted már? - úgy érzem, ha még egy kedves szava lesz hozzám, én újra sírva fakadok. Még mindig emlékszik, hogy imádom a forró csokit? Nem érdemlem meg!

   Fél órán belül már a második adag italt rendeljük magunknak. Egy nyugodt kávézóban ülünk, valahol a belvárosban és beszélgetünk. Rajtunk kívül egy idős pár ül még itt.
- Szóval senkivel sem tartottad a kapcsolatot egész idő alatt?
- Nem. - rázom a fejemet.
- Egyszer, akkor már két hete, hogy eltűntél, mikor az egyik húgod, azt hiszem Maria felhívott. Nem tudtam hova tenni. Nem tartottuk a kapcsolatot egymással, rólad pedig a baleset óta nem tudtam. Itt voltam Ausztráliában, ültem a könyvtárban minden áldott nap és a vizsgáimra tanultam. Nem volt időm tv-t nézni, vagy újságot olvasni. És akkor felhív, hogy tudok-e rólad valamit, mert két hete eltűntél. Gondoltam, te eltűnni? Egy egész világ ismeri az arcodat, lehetetlenség! De úgy tűnik neked mégis sikerült.
 - Nem volt könnyű. - tényleg nem volt az. Miután megvoltak az iratok, és levágattam a hajamat sokáig csak a terhesség miatt mozdultam ki otthonról, vagy bevásárolni, azt is csak szigorúan szemüvegben és a lehető leggyorsabban. - Levágattam a hajamat és átfestettem világos barnára. Folyamatosan szemüveget és egész más ruhákat hordtam.
- Jól áll a rövid haj.
- Köszönöm. - a tény, hogy most itt ülök, és arról mesélek, hogyan tűntem el, fura. Olyan, mintha leleplezném önmagam.
- Szóval, mit csináltál nyolc éven át? Elvegyültél és úsztál az árral?
- Én... - bármennyire is szeretném, nem tudom hogyan mondjam el neki, hogy van egy fiam attól a férfitől, aki miatt most itt vagyok. Talán egyszerűen csak kinyögöm? Nem! - igen. Elvegyültem és úsztam az árral. Na és te? Befejezted az iskolát?
- Igen. Tavaly végeztem, jelenleg pedig élvezem a szabadságot. Talán a közeljövőben beállok a bátyám mellé dolgozni, de még nem biztos.
- Mit dolgoznál?
- A kórházában lennék orvos, de mióta végeztem nem igazán tudom, mit is akarok valójában. - van egy fix állás lehetősége és nem él vele? Anyám!

   Nagyon rövid időbe telt, mire teljesen feloldódva tudtunk beszélgetni. Egyetlen egyszer került szóba az egész Harry-s ügy, az, ami miatt ide kerültem. Én azonban rögtön tereltem a témát. Nem fogok róla beszélni. Nem érdekel, hogy ő az egyetlen, aki tudja a múltam egy részét, vagy az, hogy azt mondja megbízhatok benne.
Mondta ezt olyan is, aki végül a padlóra küldött, mert túlságosan is bíztam benne. Nem is egyetlen fiú miatt voltam így. Órák hosszát beszélgettünk, majd sétálva át mentünk egy parkba, ahol alig húsz percet töltöttünk, a hó esni kezdett. Aztán még inkább esett, a végére olyan hó függöny keletkezett, hogy három méternél nem igen láttunk messzebb. Visszasétáltunk ide, a kávézóhoz ahonnan elindultunk. Négy órája beszélgethettünk.
- Most már haza kellene mennem. - nagyon hideg lett, és még az út is egyre havasabb. Azt hiszem sétálva úgy húsz percre lakom innen, és ha még az apokaliptikus helyzet előtt haza akarok érni, jobb lesz, ha még idejében elindulok.
- Gyere, haza viszlek. Ott a kocsim.
- Köszi, de haza sétálok. - nem makacskodásból, vagy azért, hogy kéressem magam. Komolyan gondolom. Azonban ő mosolyogva, ellentmondást nem tűrve az autó felé fordít és egy igazán picit, bátorításként meglök. Szóval nincs más választásom. Szívem szerint a hátsó ülésre ülnék, de Ash az első ajtót nyitja ki nekem. Beszállok, és azonnal bekötöm magam.
- Merre laksz? - kérdezi miután sikerül kitolatnia. Megadom neki a címet, ő pedig bólint és elindul. Úgy az út felénél járunk, mikor végig gondolok mindent, ami ma történt. Hogy jutottunk el ide, hogy az autójában ülök? A tüdőm összeszorul, és nem kapok levegőt. A mai nap... a mai nap egy kicsit sok volt és gyors. Nyolc év után a múlt újra alakot ölt Ashton személyében.
   Elönt a félelem, ahogy minden felelevenül előttem. Ahogy azon a napon Harry-ék beültek mellénk a repülőn. Egyikünk sem tudta, hogy ennek ez lesz a vége, de ha tudom, sosem kelek fel, és nem szállok fel arra a gépre.

- Mit csinálsz? - kérdeztem hulla fáradtan tőle. Ő csak ott feküdt az ágyamban azért, mert én a kocsiban szórakoztam vele. Tisztán emlékszem mindenre. Ez még némileg az elején volt, amikor csak bontakozott a kapcsolatunk.
- Itt alszok. Miért, minek tűnik? - utáltam ezért, de álmos voltam. Emlékszem, át akartam küldeni valamelyik fiúhoz, de ő hajthatatlan volt. Megpaskolta maga mellett az ágyat, én pedig oda feküdtem, azzal a feltétellel, hogy egy újjal sem ér hozzám. Erre csak annyit felelt, hogy ' Aludni jöttem, nem fogdosni. ' A kis álszent. Szerettem azt a fiút, aki akkor volt. Szerettem, azért mert megtett értem mindent. Sabina neve a lámpáson, az első randi, ahogy megvédett az újságírók előtt. A fájdalom, ami ezzel az egésszel járt, de nem érdekelt, mert azt mondják egy kisdarab a szívéből még mindig jobb, mintha nem lenne semmi.

- Például ezt rakd be. - dobálta nekem a ruhákat, mikor első alkalommal mentünk a szüleihez.
- Meleg helyre megyünk? - az istenért sem lehetett kiszedni belőle, hogy hová megyünk.
- Fogjuk rá.
- Hűvös is lesz?
- Megeshet. - próbáltam összerakni magamban a helyet, de sosem gondoltam volna, hogy bemutat az anyukájának. A nőnek, akitől elvettem, és sosem adtam esélyt arra, hogy megismerje az unokáját.
   Aztán emlékszem, ahogy a szobájában ültünk az ágy előtt, miután becsomagoltunk. Fogadtunk, hogy ellent tudunk állni egymásnak. A csillogó zöld szemei, ahogy kihívóan nézett rám, majd megcsókolt.

   Megmarkolom az ülés szélét, és szemeim a havas útra tapadnak. A baleset, amiben elveszítettem őt, és onnantól csak percekre, vagy órákra kaptam vissza.
- Maya, jól vagy? - Maya. Ez vagyok én valójában. Egy tragikus múlttal rendelkező lány, aki egy napon elindult a legjobb barátnőjével szerencsét próbálni, és kikötött egy, már a kezdetektől kezdve halálra ítélt kapcsolatban. Én vagyok az a lány, aki elmenekült, miután összedőlt a világa. Aki életet adott egy gyönyörű kisfiúnak. Egy kisfiúnak, akinek nincsen apja, mert nem engedtem soha, hogy megismerjék egymást, azért, amit az tett velem. Micsoda ember vagyok én? Elhitetem magammal, hogy helyes az, amit teszek, hogy csak megóvom őt egy olyan traumától, ami engem ért.
- Állj meg! - kérem elszoruló torokkal. Lassít, én pedig kicsatolom a biztonsági övemet. Várom, hogy teljesen megálljon, de ő csak lassítva halad az úton. - Állj meg! - kiáltok rá és most végre lehúzódik az útról. Szinte feltépem az ajtót, és úgy esek ki a hideg levegőre, ami némileg annyira magamhoz térít, hogy behatároljam, hol vagyok. A ház ahol lakunk háromtömbnyire van. Nem tudom hogyan, mert minden összemosódik, de eljutok a házig. Ashton folyamatosan a nevemet ismételgeti, de én csak a zárba dugom a kulcsot és remegő kezekkel kinyitom. Érzem, hogy Ashton mögöttem van, ezért ahogy bejutok a házba, becsukom az ajtót, hogy véletlenül se tudjon bejönni, majd fuldokolva lecsúszok az fal mellett és sírok. Keservesen. Talán még üvöltök is hozzá. 
   Annyi éven át mondogattam magamban, hogy utálom Harry-t azért amit velem tett, a rekedtes nevetését, a mozdulatot, ahogy a hajába túr, a tényt, hogy szinte folyamatosan mentolos rágót rágott, de valójában talán lényem csak egy kis része utálja őt. 
- Maya! - üti az ajtót Ash. - Hallasz? 
- Menj el, kérlek. - mondom olyan hangosan, hogy meghallja. 
- Nem megyek! - tovább beszél hozzám. Arrébb mászok egy picit az ajtótól, hogy kevésbé lehessen hallani a sírásomat de a figyelmetlenségem miatt meglököm a szekrényt, amiről azon nyomban leesik egy kép és váza, ami a földre esve azonnal csörömpölve összetörik. - Ne csinálj semmi ostobaságot! Hallod? - elhallgat mindössze addig míg mély levegőt vesz. - Engedj be, vagy betöröm az ajtót! - vajon tényleg megtenné? 
- Ashton. - zokogom. - csak...
- Kérlek. - mondja alig érthetően. Néhány percig mind a ketten csendben maradunk, aztán némán elfordítom a kulcsot a zárban. Óvatosan kinyílik az ajtó a hideg  pedig beszökik a lakásba. 
   Körbenéz és amint észrevesz, kérdések nélkül mellém térdel és magához húzva erősen tart amíg én erősen szorítva a pólóját minden félelmemet kisírom. Erősen tart és nem enged még akkor sem, amikor Jas bekopog az ajtón. 

- Jess? - nem szólunk. - Jasmine vagyok. Láttam a kocsit a ház előtt, és... Szóval telefonáltak az iskolából. - uram ég! Edward! - A vihar miatt hószünetet rendeltek el az iskolában. Elmegyek az öcsémért, és ha gondolod haza hozhatom Edwardot is.- egy millimétert sem mozdulva Ash biztonságos karjai közül felelek neki. Túlságosan is jó ez az állapot ahhoz, hogy tönkretegyem. 
- Rendben. 
- Rendben akkor... - mikor már azt hiszem lelépett, újra megszólal. - Minden rendben van? 
- Igen. - felelem röviden. - Jas? - szólítom meg. 
- Igen? 
- Köszönöm! - ez alatt nem csak az értem, hogy felajánlotta, hogy haza hozza Edwardot, hanem mindent. Hogy itt van nekem. 
- Szívesen. - és ezzel el is megy. Hallom ahogy elhajt a kocsival, majd ahogy elhalkul a hang én lehunyom a szemem és ismét csak a szaggatott légzésemet figyelem, meg a kezeket, amik olyan biztosan tartanak, hogy esélyem sincsen újra összeomlani. 
- A múltamnak kellene lenned. - suttogom percek múltán. 
- Nem értem. - óvatosan az állam alá nyúl és maga felé fordítja az arcomat. Találkozik a tekintetünk és csak most látom, ilyen közelről, hogy mennyivel öregebbnek tűnik a szarkalábaktól a szeme sarkában. - Miért ne lehetnék a jelenedben is? - nem tudok megszólalni. Egyszerűen nem megy, most nem. Lassan megrázom a fejem, és mikor a szeme az ajkaimra siklik eláll a lélegzetem. Lassan közelit felém a fejével, egyre csak közelebb hajolva. Talán teljesen meghibbantam, de magamban az Oroszlánkirály, egy annyira ismert dallamát kezdem énekelni. 
" Hisz annyi minden történt, De hogyan kezdjem én? Mert elkísér a múlt, oly makacsul, Hogy alig van remény. Egy szót se szól s nem értem, Hogy meddig és mit vár, Hogy m'ért nem lép a trónra ő, aki a törvényes király. Érzed már a szív szavát, A béke égig száll..." 
- Egy perc elég, ma minden összeáll, És egymásra talál. - suttogom, ahogy egyre közelebb ér az arca az arcomhoz.
Ó, igen. Teljesen elmentek otthonról. 
- Mit mond...- nem hagyom hogy befejezze. Mohón az ajkára tapasztom az ajkamat, és a szívem vad rohanásba kezd, ő pedig nem várakozik túlságosan sokáig. Vissza csókol. Először csak gyengéden, aztán olyan mohón kezdünk csókolózni, mintha attól félnénk, hogy valaki más elveszi majd ezt tőlünk. 
Fogjuk a gyenge pillanatomra és arra, hogy meghibbantam, de talán a múltamnak, - ha csak egy kis részének is. - van esélye a jelenemben. 

2 megjegyzés:

  1. Naon jó lett!💜💜💜💜💜💜 Miért csókolta meg?miért?Harry mikor jön?Nem bírok aludni sem.
    Gyorsan hozdd a kövit!😀😘

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm! :)
    Most már hamarosan ( nagyon közel. ) végre újra fognak találkozni megígérem! :)
    A részt hamarosan megtalálod fent!
    Ezer ölelés: E.x. ♥

    VálaszTörlés