II. évad / VI.rész

Minél többet gondolkodok rajta, annál kevésbé értem.

Oké. Talán túlzás azt állítani, hogy a reggeli ébredés az én pillanatom. Amikor az erős fény áthatol a csukott szemhéjaimon, nos, annál talán csak egy rosszabb van. Arra ébredni, hogy valaki ugrál az ágyamon és közben kiabál.

-          Edward! Kérlek! – a fejemre húzok egy párnát, és próbálom kizárni a hangokat.

-          Kelj fel! Kelj fel! Kelj feeeeeeel!

-          Ed, szombat van! – panaszkodom.

-          De megígérted, hogy elmegyünk focizni. – igen, tényleg megígértem neki.

-          Arg! Mennyi az idő? –kérdezem még mindig a párna alól. – Legalább hét elmúlt már?

-          Negyed tíz van, anya. – negyed tíz? Hogy tudtam így elaludni? Lekapom a fejemről a párnát, felülök, mint akit egy rugó lökött fel, és az órára nézek. Az órára, ami még csak hat tizenkilencet mutat.

-           O, te kis… - lepattan az ágyról, és hangosan nevetve kiszalad a szobából. Annyira csodálatos kis krapek. Bárcsak ne kellett volna úgy elválnunk akkor Harryvel. Bárcsak most ő is velem büszkélkedhetne. Bárcsak itt lenne most ő is.

Vigyázz mit kívánsz, szokták mondani. De ettől nem félek, mert Harry már nem keres. Tovább lépett, ami nekem is nagyban megkönnyítette a mindennapjaimat. Újra kezdtem.

 Újra kezdés.

Három fajta újrakezdő van. Az első, aki él vele. A második, aki nem él vele, és a harmadik, a legostobább, aki él vele, a végén mégis elrontja, és visszatér a régi életéhez. Én az első csoporthoz tartozom. Újra kezdtem. Mindent. Sokszor elgondolkodtam rajta, a sok álmatlan éjszakán, hogy mi lett volna, ha továbbra is tartom a kapcsolatot a szüleimmel, vagy akár a bátyámmal. Végül mindig oda jutottam, hogy rám talált volna. Ha nem is szándékosan, de elvezették volna hozzám. Ez volt az, amit nem engedhettem meg. Ami azt illeti semmim sem maradt rajta kívül. Nem is tudom, hogy mi történne velem, ha egyszer csak eltűnne. Ha valami baja esne, én megbolondulnék.

Felrángatok magamra egy farmert, egy pár zoknit és még jó néhány ruhadarabot. Február van és nincs olyan meleg kint. Félő, hogy hamarosan havazni kezd. Ed már az ajtóban vár, teljesen elkészülve, mikor én kilépek a mosdóból. Gyorsan felhúzom a cipőm-kabátom és a pénztárcát a táskámba téve indulunk is.

A fedetlen, szabad pálya nincs olyan messze. Mindössze kétutcányira. A környezet ahova költöztünk nem is olyan borzalmas. Az utca, ahol lakunk csendes. A szomszédaink rendesek és jó fejek. Ott van például Jasmin és a családja. A szülei maximálisan segítőkészek, és ami a legjobb, hogy van egy Edwarddal egy idős öccse. Jasmin egy évvel fiatalabb nálam, 26 éves. Tavaly fejezte be az iskolát, és az óta itt él a szüleinél.

Mikor megérkezünk a pályára, az üres. Nem is csodálom. Még az üzletek sem nyitottak ki! Körülbelül hét óra lehet. Normális ember nem kel fel ilyen korán!

-          Na, gyere már anya! – kiáltja már a pálya közepéről. Ledobom a szélére a táskát, és beszaladok hozzá. Azonnal elveszem a labdát, és szaladni kezdek vele.

-          Ha sikerül elvenned, akkor elviszlek reggeli gyanánt a kedvenc pékségedbe! – mondom, mire még elszántabban próbálja elszedni tőlem.

~ * ~

-          A pékségben vagyunk. Ha gondolod, megvárunk téged itt és utána elmehetünk együtt.

-          Nem kell. Akkor elmegyek egyedül. Semmi gond.

-          Jas, komolyan mondom. Szívesen elkísérünk. – körülbelül száz méterre voltunk a pékségtől, mikor Jasmin felhívott, hogy el kísérjük-e bevásárolni. Hogy őszinte legyek nekem is kellene vegyek néhány cuccot. A hűtőnk teljességgel üres. – Sőt, ha már ott vagyunk, akkor én is veszek néhány dolgot.

-          Biztos? Ó, remek. Akkor húsz perc múlva ott leszünk.

-          Rendben. Apropó. Kell valami a pékségből? – kérdezem, mielőtt még letenné.

-          Egy áfonyás muffin. Legyen kettő.

-          Rendben. Szia.

-          Puszi.

A bolt úgy van kialakítva, hogy bent is el lehessen fogyasztani a rendelt péksüteményt. Ednek veszek egy pogácsát és üveg narancslevet, míg magamnak egy kiflit és egy pohár citromos forró teát rendelek, és Jasnek kétáfonyás muffint elvitelre. Már nyolc óra is elmúlt, szóval épp ideje, hogy reggelizzünk. Edward nem igazán olyan, aki sokat eszik. Általában a reggelije, ebédje felét, ha nem többet, ott szokott hagyni, ezért kizárólag kis adagokat készítek neki. Hogy aggódom-e miatta? Nem igazán. Voltunk orvosnál, aki azt mondta ez normális, majd kinövi. Jó húsban van attól függetlenül, hogy keveset eszik. Éppen ezért nem lepődök meg, hogy most is ott hagyja a pogácsának kevesebb, mint a felét. Viszont a narancslevet mind megissza. Szerintem ez a gyerek fordítva van bekötve!

Még megiszom a teát, Ed mesél nekem valami pályarajzról, amit az egyik tanárjuk mutatott edzésen, és hogy néhányukat szeretné elvinni további versenyekre. Abban biztos vagyok, hogy Edward szeretne benne lenni abban a néhányban!

Jasmin nem egészen fél óra alatt ért a pékséghez, ahonnan egyenesen a nem messze lévő bevásárló központhoz megyünk. Együtt indulunk el a sorok között, Ed előttünk sétál és nézelődik.

-          Mason?

-          Még alszik. A kis mázlista.

-          Oh, azt én is tudtam volna még, de ez a kis betépett Duracell nyuszi nem hagyott.

-          Ha gondolod, vigyázhatunk rá a délután folyamán, és akkor ki tudod aludni magad. – elgondolkodom az ajánlaton, de aztán ahogy eszembe jut, hogy megígértem neki, hogy ma „Kocsim az országúton” maratont fogunk nézni, elvetem az ötletet.

-          Nem kell, de azért köszönöm. – három kiló lisztet teszek a kocsiba, és két kiló cukrot.

-          Csak szólj át és bármikor szívesen látjuk!

-          Észben tartom. – a zöldséges sornál járunk. Csak krumplit, salátát, meg némi idényi gyümölcsöt veszek. Még az én kocsimnak a negyede sincs még megtöltve, addig Jasmin kocsija már mindjárt tele. Ed egyetlen egyszer sem nyafogott semmiért, hogy akarna valamit is. Én még veszek egy állást hirdető újságot, aztán végeztem is. Nem szoktam nagy ügyet csinálni ezekből a dolgokból. Célirányosan vásárolok. Sosem szórtam a pénzt, és most még kevésbé van miből szórni, szóval most sem vált szokásommá.

-          Eddel fizetünk. – jelzem Jasnak, aki a samponoknál nézelődik. Mosolyogva bólint, majd ismét komoly arccal próbálja eldönteni, hogy melyik tubust vásárolja meg.

Tíz percet várunk kint, míg végre Jasmin is megérkezik a teli kocsijával. Segítek neki az autóba pakolni a termékeket, míg Ed az egyik kulccsal játszik a hátsó ülésen. Beülök mellé, becsatolom a biztonsági övét majd az enyémet is. Jasmin óvatosan vezet végig a parkolón, ahol gyerekek játszadoznak az utók közt. Ahogy felhajt az országútra, egy fekete terepjáró hajt el mellettünk nagy sebességgel. Idióta! Megremeg az ajkam, és már szólásra nyitom a szám, de csak előveszem az újságot, amit vettem és átfutóm az első ajánlatokat. Eladó, stuardes, kéjhölgy, takarítónő…

-          Apropó állás. Cash mondta, hogy nem voltál nála aznap este.

-          Persze, hogy nem voltam. – felelem fel sem tekintve. – Jasmin ne haragudj, hogy ezt mondom, de nem vagyok hajlandó a bátyádnak dolgozni. 

-          Tudom, tudom! Szemét volt, de…

-          De mi? Jasmin, igazából az nem is én vagyok! Nem nekem való az a munka, szóval nem is tudom, hogy mit kerestem ott.

-          Pénzt keresnél, ha nem lennél ennyire, hü… - feltekintek rá és Edre. Nem szoktam káromkodni a fiam előtt, és ezzel ő is tisztában van. Még a saját öccse előtt is megválogatja a szavait. – ennyire hű, de nagy gyomorgörcs!

-          Gyomorgörcs? – felnevetek, ő pedig mérgesen tekint rám a visszapillantó tükörből.

-          Jess! Kérlek!

-          Mire? Mire kérsz? – förmedek rá. Kínos csend telepedik az autóra.

-          Semmire. Sajnálom. – én sem szólok többet, amíg haza nem érünk. Mikor megáll a felhajtójukon, én azonnal kiszállok. Megvárom amíg Ed is kiszáll és szó nélkül átgázolok a kettőnk házát elválasztó füvön, egészen az ajtónkig, de itt is csak azért, mert ki kell nyitnom azt. Anélkül, hogy hátra tekintenék, megyünk be a lakásba, ahol nagyon jó meleg van. Amíg én a konyhába megyek elpakolni Ed a helyére pakolja a kabátot, és elmegy átöltözni. Megmosom a gyümölcsöt, zöldséget, és a hűtőbe teszem. A lisztet és cukrot a szekrénybe. Ed már a kanapén ül és az egyik képregényét olvasgatja, mire kiérek.

-          Elmegyek lezuhanyozni. Addig szedd ki a DVD-ket. A szekrénybe tettem. Sietek. – megcsókolom a feje búbját, majd a fürdőbe megyek. Egy egész sorozatot vettünk még az előző helyen ahol éltünk, csak mikor úgy döntöttem, hogy elköltözünk, azok a DVD-k el lettek felejtve egészen péntek estig, amikor is eszébe jutott, hogy ugyanis nekünk vannak ilyenjeink, és ha már értelmeset nem adnak a tévében, akkor nézzük azt. Semmi akadályát nem láttam. Még pattogtatni való kukoricát is vettem, amit az előbb már bele öntöttem a gépbe, hogy pattogtassa ki, amíg mi el vagyunk foglalva.

Jó meleg vízzel zuhanyozok le. Idő közben eszembe jut az iménti incidens Jasminnal. Mégis mit gondoltam, mikor aznap elmentem abba a kocsmába? Hiszen van egy fiam! Akinek elméletileg példát kellene mutatnom, de azzal, hogy egy kocsmában dolgozom, mit mutatok neki? Sosem cigarettáztam, ittam, vagy csináltam olyat, amivel rossz példát mutathattam volna neki. Újévkor gyerekpezsgővel koccintunk mind a ketten. Még csak esélyt sem adtam neki arra, hogy számítógép függővé váljon. Nincsen a házban semmiféle kütyü. Nem kapott telefont a nyolcadik születésnapjára úgy, ahogy sok osztálytársa. Nem sznobot szeretnék nevelni belőle, de azt akarom, hogy éljen! Ez nem bűn, ugye? Azt hiszem egészen jól neveltem. Persze még csak nyolc éves, szóval még simán elronthatom őt. Talán azzal, hogy nem ismeri a családját, máris tönkretettem... Ez hülyeség! A családja én vagyok!  Vagy meg kellene ismernie az apját?... Jesszusom! Nem! Soha! Őt nem engedem tönkretenni! Nem veheti el tőlem senki!

Elzárom a meleg vizet és egy pillanat erejéig hagyom, hogy a hideg víz felébresszen. Még mielőtt valami más marhaság az eszembe juthatna, kiszállok és magam köré tekerem a törölközőmet. Csupán tíz percet tölthettem a zuhany alatt. Arra számítok, hogy Ed a kanapén fog várni, de nem. Biztos megunta a várakozást és átment a szobájába, ahova a szobámba menet kukkantok be, de ott sincs. Akkor biztos a kukoricával van elfoglalva. Ebben a tudatban megyek be a szobámba. A szekrényem ajtaja tárva nyitva, és ki vannak szórva a cipők, meg néhány doboz is fel van borítva. Edward hason fekve az ágyam előtt valamit nézeget, és közben olvas. Még nem olvas teljesen tisztán, de már egészen nagyszerűen megy neki. Közelebb lépek, és akkor meglátom, mit néz és meghallom, hogy mit olvas.

-           (…) hir-te-len megvakí-ta-nak a fények. So-sem tűnt fel, mi-lyen fé-nyesek tudnak len-ni. Lát-tam hogy van egy kép a sa-rok-ban. Két-ség-te-len, hogy a fejemben te vagy raj-ta. Tö-rött ü-veg á-gyon he-... – könnyek gyűlnek a szemembe, és nem azért mert haragszom rá, de rá kiáltok.

-          Mit csinálsz? – megijed és felugrik. Felveszem a vastag albumot, és rá nézek. - Mit mondtam neked? Ez nem a DVD!

-          Bocsá… - szipogja. Mindjárt sírni fog.

-          Indulj a szobádba Edward! Azonnal! Meg se lássalak estig! – kiabálok vele még mindig. Elállok az útjából, ő pedig azonnal kiszalad a szobából be az övébe. Hallom, ahogy fojtottan sírni kezd.  Nem sokszor, talán mióta megszületett kétszer kiabáltam rá, de akkor sem ennyire drasztikusan. Sosem ütöttem meg, mert van jobb módja is annak, hogy neveljünk egy gyereket.

Becsapom utána az ajtót és lerogyok az ágyra, ölemben az albummal. Az albummal, amit évekkel ezelőtt, pontosabban úgy nyolc és fél éve készítettem. Ez az egyetlen dolog, amit megtartottam. Annyi képem van benne. Közös képek anyáékkal, Ashtonnal, a bátyámmal Mikekal és a feleségével. A ballagási képek. A bátyám gyerekeivel, mikor együtt csúszdáztunk. Tessával. A régi barátaimmal. A húgaimmal. Liammel Tessával és az akkor még One Direction ként híressé vált banda többi tagjával. Harryvel. Ebben az albumban van benne az első kép, amit akkor készítettem, mikor Tessa a srácokkal lógott a London Eye-on én pedig leléptem Harryvel. A buszmegállós képre gondolok. Aztán a későbbiekben készült közös képek, amikor otthon voltam, Magyarországon. Egy kép az újságból, ahol Harry a „Don’t Let Me Go” című számot énekli, a szülei előtt. A dalt, amit nekem írt! Ezt olvasta a fiam. Aki az ő fia is. Ezért is hatott meg annyira. Ha esetleg valaki más találja meg és olvassa ezt hangosan, talán csak elküldöm a jó francba, de ő… Olyan mintha ismét hallottam volna Harryt. Mintha ő feküdt volna itt, és olvasgatta volna. A szívem nyolc év után ismét meghasad, és nyolc év után ismét újra kiborulok, mindezt ő miatta, aki már talán nem is emlékszik ezekre a dolgokra. 

Talán.