II. évad / V. rész.

…mert én időt kaptam, míg ő szabadságot.

-    Azt a részt, amikor azt énekled, hogy, „Szükségem van rád. Szóval, mától kezdve, minden éjjel a nevedet fogom kiáltani a hegyről!”, azt kicsit erőteljesebben. Érted mire gondolok?

-    Igen. Azt hiszem. – felelem.

-    Rendben. Akkor próbáljuk meg. Egy kis csendet srácok!... Zene… és tessék! – visszaállok a mikrofon mögé és mikor meghallom a zenét, úgy éneklem, ahogy kérték. A végén egy felfelé mutató hüvelykujj és egy széles mosoly jelzi, hogy jó volt. Általában nem hallgatom vissza a felvett dalokat, csak kimegyek és rágyújtok. Ahogy most is teszek. Beleszívok és hagyom, hogy a füst átjárja az egész tüdőm és csak azután fújom ki. Élvezem, ahogy a nap az arcomat melegíti. Lehunyom a szemem, miközben a nikotin újra elborít.

-    Mióta cigarettázol? – a hang, amit évek óta nem hallottam, a hang, amit évek óta senki sem hallott. Lassan nyitom ki a szemem akármennyire is türelmetlen vagyok. A fény először elvakít, de ahogy elém lép, már tisztán ki tudom venni. Kiveszi a kezemből a cigit, letelepszik mellém és szívni kezdi. – Ne legyél már ennyire szótlan, öreg barátom. 

-    Én..én.. Te hogy? – dadogom.

-    Nem gondoltad, hogy újra látjuk egymást, igaz?

-    Én nem is tudom. Hiszen te meghaltál!

-    Fizikailag valóban. – bólint, beleszív a cigarettámba, visszaadja. – Néha azért meglátogathatnál. Egy szál kis pipacs is megtenné, mondjuk. Mostanában csak El látogat ki hozzám.

-    Tudom. Sajnálom, csak…

-    Csak még mindig el vagy merülve az önsajnálatban.

-    Dehogy!

-    Sosem hazudtunk egymásnak. – igen. Ő volt az egyetlen, akinek sosem hazudtam. A hangsúly a volton van. - Tudom, repül az idő, és sok dolog történt, de azért ne felejts el.

-    Sosem felejtettelek el! – emelem fel a hangomat.

-    Rendben, hiszek neked. De azért néha szeretnélek látni. – bólintok, de a sírás környékez. 8 éve nem sírtam. Egyszer sem, és most úgy érzem, bőgni fogok, mint egy kedvenc játékától megfosztott kisgyerek.

-    Megígérem, hogy elmegyek. Sajnálom.

-    Köszönöm. – vállon vereget, mint régen, amikor minden rendben volt.

-    El hogy van?

-    Ő erős. Azt mondja, sokat van a szüleimmel és a tesóimmal. – eldobom a cigit és felhúzom a térdemet. – És ő?

-    Kicsoda?

-    Maya. – ó. Hát persze, hogy ő. Miért kell mindennek róla szólnia?

-    Miért hozza fel mindenki? – felállok, le s fel, járkálok a stúdió hátsó részén. – Miért érdekel az utóbbi időben mindenkit a hogyléte?

-    Hé, haver! Én csak annyit akartam kérdezni, hogy megbocsájtottál e neki. – védekezőn a magasba emeli kezeit, de az a vigyor, amit mindig láttunk az arcán most is ott van. 

-    Megbocsájtani? Minek? – idegesen fordulok vissza, felé. Bele túrok a hajamba. Feláll és megáll előttem.  – Minek basztatsz ezzel?

-    Rengeteget öregedtél, haver.  – vigyorog rám.

-    Te viszont egyáltalán. – egész jó bőrben van.

-    Ez az egyik előnye annak, ha meghalsz. – ránt vállat, aztán hirtelen megölel, mint régen. A legjobb haverom volt. – Látogass el hozzám hamar, mert halálra unom magam ott egyedül. – elenged, meg veregeti a vállamat és kikerülve engem elindul.

-    Hé, Louis! – kiáltok utána.

-    Igen, Harry?

-    Miért látlak? Mármint, úgy értem. Te meghaltál négy éve!

-     Valóban meghaltam, de ne emlékeztess már rá minden lehető alkalommal!

-    Bocs.

-     Egyébként. Boldog huszonkilencedik születésnapot. – ezzel újra megfordul, és újra elindul.

-    Hogy éretted azt, hogy bocsájtsak meg neki? – kérdezem, de még mielőtt válaszolhatna, egy kéz ragad meg hátulról.

-    Kivel beszélsz, haver?

-    Hogy mi? – ugrok meg hirtelen. – Ki? Én? Senkivel.

-    Oké. – néz rám érdekesen, de nem kérdezősködik. Elég sok dolgon mentünk már keresztül, mióta két éve zenélni kezdtünk. Mindegyikünknek meg van a saját keresztje, és nem faggatózunk. Max kevesebb, mint öt éve találta meg az egy szem kislányát felakasztva a hátsó kertjükben. A kislány hintázott, és valahogy sikerült a nyaka köré játszani a kötelet. Későn találtak rá. A neje magára gyújtotta a házat, míg Max nem volt otthon. Chris a mai napig pereskedik, hogy láthassa a fiát és a lányát. A volt felesége egy hárpia! Én? Velem történt, ami történt. Néhány „barátom” az évek során azzal vádolt, hogy kezdek olyan lenni, mint a sok rajongó által írt történetben. Hogy az alkohol, és a sex az életem. Nem, dehogy! Az, hogy alkalom adtán iszok, és van, hogy heti több alkalommal is más nő ágyban ébredek, az nem ugyan az, mint azokban az unatkozó kislányok fejéből kipattant történtetekben.  Azért iszok, mert inni akarok. Azért sexelek, mert… mert igényeim vannak. Természetesen első sorban Nora-val, de jó párszor megesett már, hogy összefeküdtem egy részeg kiscsajjal, akit az adott helyszínen ismertem meg. Egy éjszakás kalandokról beszélek.

-    Elfogadták a dalt. Fent lesz az albumon.

-    Király. Akkor végeztünk?

-    Ja. Van estére programod? – sajnos van. Nora valami filmbemutatóra hivatalos, azaz én is hivatalos vagyok rá.

-    Filmbemutatóra megyek…

-     Noraval. – fejezi be a mondatom. Max és Nora nem éppen kedveli egymást. Sőt, Norat Chris sem kedveli, se Adam. Ami azt illeti, nem sokan kedvelik abból a társaságból, amiben nap mint nap vagyok. Nora különb…nek érzi magát. Többnek, mint ők.

-    Noraval. Ja. – bólintok. – Akkor majd beszélünk.

-    Jó szórakozást. – kiáltja már át az autótól. Intek, aztán én is beszállok. Egyenesen haza megyek, hogy még a kötelező megjelenés előtt kicsit aludjak, mert amióta eljöttem éjjel egy percet sem aludtam.

 

~ * ~

Hideg van. A ház előtt álok, ahol felnőttem, ahol az egész kezdődött. Fúj a szél. A fájdalmas csendet egy nő nevetése tölti be, majd nyílik az ajtó, és kiszaladok rajta. Mármint 2010-es énem. Mögöttem anyám.

-    Ma történelmet írok!

-    Így lesz! Te leszel a legnagyobb! – emlékszem mennyire kétségbe voltam esve. Anya és Gem buzdítottak, hogy sikerülni fog! Azután egészen magabiztosan jöttem ki az autóhoz.

-    Leéneklek mindenkit! – mondtam, és beültem a kocsiba, anya mellé. Kívülről figyelem, ahogy az autó eltűnik az utca végén. Körbenézek. Minden olyan, mint akkor volt. Még emlékszem. Több mint tizenkét év után is emlékszem mindenre. Emlékszem, amikor Gemmával kint bicikliztünk. Aztán emlékszem, ahogy gördeszkázni próbáltam, mert láttam az egyik osztálytársamtól. Arra, amikor először engedett el anya az első buliba. Még mindig emlékszem Gemma első barátjára, ahogy hazahozta bemutatni nekünk.

 Körbesétálok. Olyan régen jártam itt, mármint a valóságban, hogy hirtelen elönt a honvágy. Nem először álmodok, arról hogy itt vagyok. Nem először érzem azt, hogy újra anyáékkal szeretném tölteni a hétvégéket. Vagy csak egyszerűen leülni a hátsó kertbe, és beszélgetni, mint 2010 előtt. 2010 előtt normális volt az életem. Nem kellett menekülnöm, nem kellet félnem, hogy mikor találnak rám. Elmehettem étterembe anélkül, hogy őrült emberek tennék tönkre az estémet. Voltak barátaim. Mármint, igaziak. Lehetett munkám, ami rendszerezett volt. Nem fizetett túl sokat, de sokkal jobb volt, mint az, hogy egyik szállodából a másikba járkálni. Lehetett barátnőm. Randizhattam. Oh, anyám. Mennyire hiányoznak, ezek a mindennapi dolgok! Nem mondom, tetszik az, az élet is, amit eddig éltem, a sikerek, amiket elértem, elértünk. De a napot nem tudom, hogy mikor ültem le a barátaimmal, a családommal és grilleztünk egyet vagy csak táboroztunk. Kicsúszott a lábam alól a talaj, és amit most normálisnak hiszek, tudom, hogy nem az. Nem lehet rá, jó indokot találni, és tudom, hogy az én kifogásom sem elfogadható, de ezért iszok, és megyek az éjszakába. Ilyenkor nem érzem magányosnak magam. Amikor részeg vagyok, boldogabb vagyok. Olyankor nem jut eszembe az, hogy milyen fellépések lesznek, hogy milyen munka vár rám holnap, hogy boldogtalan vagyok a barátaim körében, hogy boldogtalan vagyok a nővel, akivel együtt élek. Nem jutnak eszembe a veszteségeim. Hogy elveszítettem a családomat, anyámat, apámat, a nővéremet, akik mindennél többet jelentettek nekem. Elveszítettem a legjobb barátomat, aki mindig mellettem volt a legnehezebb időkben is. Hogy elveszítettem az egyetlen embert, akit talán sosem becsültem meg annyira, amennyire megérdemelte. Mert mindig mellém állt. Tisztelnem kellett volna őt, jobban, mint amennyire tettem, mert rendíthetetlenül kitartott mellettem. Ott volt mellettem mikor a világ, amit felépítettem, amit felépítettünk, omlani készült. És én nem voltam ott neki, mikor szüksége volt rám. Már akkor az éjszakákat jártam, és eltaszítottam mindenkit, mert nem akartam magammal rántani senkit, ha a talaj kicsúszik a talpam alól. Kicsúszott, de nem rántottam senkit, mert addigra olyan magas falat építettem, hogy az saját magam számára is lerombolhatatlanná vált. Az egésznek a súlyát aznap éreztem, amikor elhagyott. Akkor kicsúszott az irányítás a kezemből. A nők jöttek, és mentek.

Egyszer egy pultos lányt próbáltam felszedni, azt hiszem Olaszországban voltunk. Már sokadik éjszaka mentem oda vissza, és mindannyiszor más lánnyal mentem vissza a szállodába, akkor azonban rá vetettem ki a hálómat. Lehívtam táncolni, majd megpróbáltam felvinni magamhoz. Egészen a parkolóig jutottunk, ahol az autómnak dőlve vigyorgott rám, és azt mondta.

 „Te vagy az a Harry Styles, aki múlt éjjel a barátnőmmel volt? Az énekes, aki itt turnézik?” Fogalmam nem volt, hogy ki volt az a lány, akivel az előző éjszakát töltöttem. Arra sem emlékeztem, hogy, hogy nézett ki.

 „Nem tudom. Azt mondta, hogy velem volt?” kérdeztem.

„Igen. Határozottan téged emlegetett. Monica. A neve Monica.”

 „ Oh, igen emlékszem rá. Aranyos lány.” egyáltalán, a mai napig nem tudom, hogy ki volt ő. Nem emlékszem az arcára, és akkor sem emlékeztem. De ha ő azt mondja, hogy Monicának hívták, akkor Monica volt. Csak egyet akartam, hogy minél előbb feljussunk hozzám.

 „Tudod, hallottam rólad néhány dolgot.” a nyakát csókolgattam, ő azonban csak dumált.

 „Az emberek szoktak beszélni dolgokról. Menjünk fel hozzám, és beszéljük meg nálam, oké?” Könnyen megkapható lánynak tűnt, ezért nem néztem volna ki belőle a következő mozdulatokat. Fordított a helyzetünkön, és én kerültem a kocsim és közé.

 „Mesélt rólad néhány dolgot. Például, hogy nem emlékeztél rá reggel.” mondta, miközben csókolgatott.

 „Megesik másokkal is.” mondtam.

„ Meg aztán, figyellek pár napja.” a keze hirtelen középre tévedt, amitől felpattantak a szemeim. Igazán vadnak gondoltam és belevalónak. „És gondolkodtam.”

„Gondolkodtál?” szájon csókoltam, közben kezeim felfedező útra indultak, míg ő elvette onnan kezét. „ És, végül mire jutottál?”

„  Ígérd meg, hogy nem sértődsz meg.” suttogta. Halkan felkuncogtam. 

„ Megígérem.” a kezem már a melltartójának csatjánál járt. Még egyszer utoljára megcsókolt, aztán azt suttogta: „ Hamar impotensé fogsz válni.” alig akartam hinni a fülemnek. Ő azonban fogta magát, és mintha mi sem történt volna az imént, megfordult, és elindult vissza.

„ Nagy kár lenne nem igaz?” kiáltottam utána.

„ Uhg. Egy világ omlana össze!” felnevettem és néztem, ahogy visszamegy. Azonban az ajtóban megállt és még visszakiáltott. „ Fogj egy taxit és menj haza. Aludd ki magad. Hidd el, sokkal jobb lesz!”

„ Kösz a tanácsot!” mondtam, de már magamnak, mert magam maradtam a parkolóban.

A nők mellett azonban az ital is szépen fogyott, és a mai napig fogy. Csodálom, hogy még működik a májam.

Beep Beep Beep

A fejem majd szétesik, ezért igyekszem minél előbb elhallgattatni a hang forrását. Csapkodok össze vissza, és próbálom betájolni a hang érkezését. Hol a rohadt életben van? Biztos vagyok benne, hogy mindent lesöpörtem az éjjeliszekrényről. Hirtelen elhallgat, de helyét a csendben felváltja a csengőhangom. Ja, tényleg. A telefonomat állítottam be, hogy csörögjön. Előtúrom a zsebemből és anélkül, hogy megnézném ki az, felveszem.

-    Mi van? – úgy teszem a fülemre, hogy le ne essen és elengedem.

-    Jesszusom, milyen udvarias vagy.

-    Mit akarsz, Nora?  - morgom csukott szemmel.

-    Csak meg akartam győződni, hogy biztos jössz-e, és nem járok úgy, mint legutóbb. – véletlenül tovább aludtam a kelleténél. Az ébresztőt levertem, kiesett belőle az elem, többet nem csipog. Azóta használom a telefonom. Az kicsit megbízhatóbb. Ami pedig a múltkori eseményt illeti. Igen, teljességében összefügg a kettő. Mivel az ébresztő nem figyelmeztetett tovább, én pedig kibaszottul álmos voltam, ezért kicsit megkésve érkeztem. A film már javában ment, mikor elfoglaltam a helyemet. Nora egy egyszerű „Megbeszélésen van, de hamarosan megérkezik.”-kel rendezte le. Legalább megúsztam a sok riportert, a vakuk rengetegét.

-    Aha. – nyögtem. Mindig ezt csinálom. Nyögök pár szót, pár „ahát”, mire veszik az adást, hogy nem vagyok beszélgetős kedvembe és a jobbak leteszik. Az erőszakosabbaknak, mint Nora, néha szükségük van még pár „ahára” ahhoz, hogy feladják. 

-    Mit aha? Jössz, vagy mi lesz?

-    Aha.

-    Jesszusom! Megint kezded? Harry, figyelj, ez egy nagyon fontos este. Ott lesz David Tomson, aki az „ Again And Again”-be keres színészeket. Ha ez összejönne, akkor egy mérföldkövet léphetnék előre a karrierembe.

-    Aha.

-    Uhg. Néha, annyira szeretnélek csak simán orrba vágni! Olyan idegesítő vagy! – egy vigyor jelenik meg az arcomon. Néha csak úgy örömömet lelem abban, hogy felidegesíthetem őt.

-    Aha. – nyögöm be neki.

-    Harry ez tényleg sokat jelent nekem! Kérlek, ne cseszd el!

-    Aaaaaaaaaaa…- nyögök, mint aki megelégelte. – ha. – fejezem be.

-    Menj a picsába. – mondja, majd kinyomja a telefont. Hangosan nevetve engedem lecsúszni a telefont a fülemről. Annyira élvezem a bosszantását, és hogy ezt hozom ki belőle. Ha ezt a kedves David Tomson barátunk hallotta volna…

De most felkelek, mert fel kell hívnom Adamet a lemez miatt. Kimegyek a konyhába, kiveszek egy szódát a hűtőből, és a még tegnap este előkészített szendvicset. Mielőtt Nora elefonált, épp kaját készítettem. Korog a gyomrom. Tegnap este óta nem ettem semmit és ma be akarok rúgni. Mint a csacsi.

-    Adam? – szólok a telefonba mikor végre felveszi.

-    Helló gyerek. – huszonkilenc vagyok és a mai napig így szólít. „Gyerek”, vagy van, hogy éppen… - Boldog születésnapot, kölyök. - …kölyöknek.

-    Kösz.

-    Mi a helyzet? Mész ünnepelni?

-    A francokat. Moziba megyek. – húzom a szám, bár ő ezt nem látja. Harapok egy falatot és néhány rágás után lenyelem. Hallom, ahogy lapozgatja a határidő naplóját a vonal túlsó végén.

-    Ma mentek a „Utópia”-t nézni ugye? – kérdezi, mintha nem lenne nagy betűkkel bele vésve a naplójába.

-    Ja. – néhány másodpercig csendbe marad, majd időt kér és leteszi. Nem lepődök meg rajta. Adamnek… nos, neki vannak furcsa dolgai, de még mindig jobb, mint egy barom, monoton menedzser, aki úgy diktálja a feladatokat, mint egy ős öreg rögzített felvétel. Épp a mosogatóba rakom a tányéromat, mikor megszólal újra a telefonom.

-    Rendben. Helyzetváltozás van. – szól bele.

-    Nem kell menjek? – kérdezem.

-    Jó próbálkozás, kölyök. Majd máskor. Annyi a változás, hogy a srácok is mennek veletek. Mármint Max és Chris. – Nora ki fog térni a hitéből! És ez tetszik! Ma este küldetésemmé vált, hogy felidegesítsem, és kihozzam a sodrából.

-    Remek! – felelem vidámabban.

-    A kocsi húsz perc múlva ott lesz érted, szedd össze magad.

-    Rendben. Helló.

-    Szia. És kölyök?

-    Adam? – ezzel a kölyök meg gyerek dumájával ki visz a világból!

-    Érezd jól magad! Mind érezzétek jól magatokat! Megérdemlitek!

-    Kösz. Rajta leszünk. Jó pihenést. – lenyomom a telefont. Elmegyek zuhanyozni, öltözni. Mire végzek, a kocsi, amit Adam küldött értem, ami mindenkit felvesz, megáll a lakásom előtt. Felveszem a telefonom és még utoljára bele nézek a tükörbe. Egy fehér pólót, egy farmert, és a barna kabátomat húztam. A kocsi újra dudál, szóval bekapcsolom a riasztó rendszert és bezárkózok. Leszaladok a lépcsőn, ahonnan egyenesen a kocsihoz megyek. Elég hűvös van. Nem csodálnám, ha havazni kezdene.

-    Helló. - szállok be a kocsiba. Max, Chirs és Nora már bent vannak. A fiúknak hatalmas vigyor az arcukon, míg Nora mérgesen bámul ki az ablakon. Ez az egész mérges nézés addig tart, amíg meg ne érkezünk. Onnantól kezdve felvesszük mind a ketten leghamisabb boldog mosolyunkat, és úgy vonulunk fel a vörös szőnyegen, kéz a kézben. Mellettünk Chris és Max. A kamerák előtt titokzatosan sugdolózunk egymás fülébe.

-    Mi a franc ütött beléd ma? – kérdezi, mintha valami piszkosat súgna.

-    Konkrétan mire gondolsz? – hangosan felnevet, mint akinek vicceset mondtak, majd bele boxol a karomba, és megcsókol. Épp időben nézek fel, hogy lássam, ahogy Chris vigyorogva forgatja a szemét. Vissza kell fognom magam, nehogy felnevessek. Mindenhol vakuk villognak. Nora közel húzza hozzánk a két másik srácot egy kép erejéig, majd együtt megyünk tovább. Azonban az interjúkat külön adjuk. Max és Chris, Nora és én.

-    Harry, Nora! – integet egy magas férfi. Oda meggyünk.

-    Tervezitek, hogy együtt forgattok?

-    Nem is tudom. – ránt vállat Nora. – Harryvel sokszor beszéltük már, hogy szálljon be a filmiparba, de végül mindig a zene mellett kötött ki. Talán jobb is így.

-    Mit csináltok, mikor egyikőtök, nincs a városban? – kérdezi egy magas szőke. Arrébb lépkedünk.

-    Nos, - veszem át a szót. – általában telefonon beszélünk. Engem lefoglal a banda, ő pedig úgy sem tudna velem lenni, ha át utaznák Amerikába. Értelmetlen.

-    Mikor jön ki az új albumotok?

-    Ma vettük fel az utolsó dalt. Már nincs sok hátra. – kacsintok a kamerába, majd tovább állunk. A következő egy alacsony vörös hajú nő.  Annyira ismerős. Egy papírt szorongat a kezében és próbálja elolvasni a ráírt dolgokat.

-    Helló. – köszön anélkül, hogy feltekintene. Rálesek a papírjára, ahova kérdések vannak felsorolva. Megfordítja a papírt, majd amint elolvas valamit, megdermed és feltekint. Szemei elkerekednek, ahogy találkozik a tekintetünk. Hirtelenjében elönt a méreg. Egy pillanatra kiesek a szerepemből, de szinte feltűnés nélkül kezdek újra mosolyogni. Ugyan arról a csajról van szó, akire majdnem ráborítottam az asztalt tegnap. Bella, vagy Bea…

-    Helló. – köszön Nora. Nem tud semmiről. Nem mondtam el neki a tegnap történteket.

-    Gyö…gyönyörű a ruhád, Nora. – dicséri. Jesszusom, ez komoly?

-    Tényleg? Köszönöm! – és ezt most komolyan végig kell néznem? Az interjú alatt végig a csajt fixírozom. Végig Nora munkájáról, karrieréről van szó, ezért én gondolkodhatok azon, hogy mi van a papíron. Vajon most is vannak kisatírozott kérdések?

 Adam azt mondta, hogy érezzük jól magunkat. Amíg Nora válaszol, és közelebb lépek a csajhoz, és kiszedem a kezéből a papírt.

-    Nem bánod, ugye? – arca olyan vörös lesz, mint a haja, és hátra lép egyet. Talán tart tőlem? Jobb is, mert a múltkorival nem kicsit idegesített fel. Mi a fenéről beszélek? Tegnap történt az egész! Az összes kamera, meg riporter aki a közelünkben van felfigyel ránk, és az előző tettemre. – Becca, igaz? – kérdezem, mire minden kamera felénk irányul.

-    I-igen. – a kezemet nyújtom felé, amit nagyon gyengén fogad el.

-    Harry Styles. – mutatkozok be, mintha nem ismerném.  Úgy teszek, mint aki beleolvas a kérdésekbe, miközben Nora már egy másik riporternél jár. – Érdekes kérdések. – mondom a show kedvéért. Egyet sem olvastam el! – Melyik újságnak, vagy tévének dolgozol?

-    A Popular magazinnak. – feleli. Mindenki aki csak tud minket fényképez, és felvételeket készítenek rólunk.

-    Hé haver. – lép mellénk Max. Közel hajolok hozzá. – Chris haza ment. A csaj elhozta a gyerekeket. – megemésztem amit mondott, majd amíg pózolunk néhány fotósnak, eszembe jut egy jó ötlet.

-     Mit szólnál, ha az este folyamán válaszolnám meg őket? – kérdezem Beccát. Szemei elkerekednek, és idegesen rázza meg a fejét. Hogy mit tervezek?

Szórakozni fogok!